Zalamegye, 1893 (12.évfolyam, 1-26. szám)

1893-02-19 / 8. szám

XII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1893. február 19. 8. szára. i JL i, ki ii ^ ffif i f a A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezekiől fogadunk el. Kéziratokat uein küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zala-egerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A magánhivatalnokok. A magánhivatalnokokat is fölébresztette a kenyérkérdés, kenyérmezei küzdelem, hogy nagyon is bizonytalan helyzetüket végre valahára méltányosabban szabályozhassák, mint uhogy eddig szabályozva volt. Valóban szinte bámulatos volt, hogy eddig összetett kezekkel nézték a társadalom egyéb rétegeiben keletkezett mozgalmakat s csak ily nagy későn gondoltak arra, hogy jó volna nekik is mozgalmat indítani. Eddig a magánhivatalnokoknak valóban kritikus helyzetük volt, ami a kenyérbiztosság kérdését illette. A magánhivatalnokok nagy zöme iskolázott, intelligens egyénekből áll. Gazdatisztek, pénzintézeti vagy egyesületi hivatalnokok, kisebb, nagyobb irodákban alkalmazottak, kik olyan fizetéssel vannak ellátva, hogy abból bátran családot alapíthatnak ; de akiknek nagy részét — amint a tapasztalat bőven igazolja — a családalapítástól visszatartott és visszatart még az a gondolat, hogy anyagi létkérdésük egy embernek, esetleg néhány embernek szeszélyétől függ. .Mert hisz eddig az, ő helyzetük törvényhozás utján szabályozva nincsen. Őket semmi egyéb nem biztosítja, mint esetleg a magánszerződés, mely — amint tudva van — a hivatalnokot tartó és szerződtető feleknek, a főnököknek, rendesen tág kaput szokott nyitni arra, hogy az esetleges elbocsátást szerződési pontokkal lehessen megokolni Nem találkoztunk-e az életben akárhány ilyen elbocsátott magánhivatalnokkal, ki családjával ki volt dobva az élet, a sors bizonytalanságának s ki hosszas pörlekedés, utánjárás, perpatvarkodás után legfölebb annyit nyert, hogy inegitéltek neki félévi vagy egészévi járandóságot, aztán mehetett tovább, neki az élet rideg, elijesztő, kétségbeejtő bizonytalanságának. Hány ilyen dúlt alakkal találkozunk még ina is az életben, kik ajtóról ajtóra járnak hivatal, alkalmaztatás után ! Intelligens, derék, munkaképes egyének, kiknek a magasabb műveltség szinvonalán kell állniok, kiknek úri módon kell élniök a semmiből ; akik igyekeznek is, amig lehet, fentartani az uri voltot külsejűkben is ; de akik végre mégis csak lekopnak, elrongyosodnak, elzüllenek, különösen, ha családos emberek. Ez a sorsuk a inagánhivatalnokoknak, kiknek sorsa egyes emberek szeszélyétől függ s kik akárhányszor önvétkük, önhibájuk nélkül jutottak a kenyértelenség kétségbeejtő állapotába ; akiket alig őriz szigorúbb intézkedés positiojukon, mint a cselédeket. Ezek az igazi kaputos cselédek! Nagyon könnyű dolog elitélni azokat a szegény embereket, akik kopott, rongyos öltözetben ide-oda kóvályognak; de aki azokn ik sorsába mélvebben betekint, legtöbb esetben 4 i O meg fogja találni mindazt a vérlázító embertelenséget, mely őket családostul a nyomorba taszította. Talán egy átkos pillanatban az embertelen bánásmódú főnökkel szemben fölébredt bennük az emberi önérzet; talán kissé föl merték emelni fejőket, hogy a sokáig elnyomott, elfojtott kínoknak egy önkéntelenül fölszakadó szóban kifejezést adjanak; és ez éppen elég volt arra, hogy sorsuk kockája el legyen vetve . . . Az a szegény (talán emberi önérzete mÍRttj elbocsátott magánhivatalnok nem volt mindjárt ilyen kopott, ilyen elzüllött, mint mikor már a társadalomnak szemet szúrt. Eleinte tisztességes öltözetben, vasúton vagy kocsin járt el magát bemutatni ide is, oda is, hol a magán uton vagy az újságok „kishirdetései1 utján vett értesülés alapján valami alkalmaztatást remélt. Míg megtakarított filléreiből került. De a pénz fogyott 5 a család egyéb kereset híján sokat fölemésztett; végre mindenből kij j kopott, kifogyott; gyalogszerrel kellett járnia; | | maga is elrongyollott öltözéke megfakult; arca beesett, dúlttá lett; egész lénye magára öltötte a nyomorultaknak azt az ideg borzongató alakját, ami olyan nagyon hasonlít a kiszabadult gályarabéhoz. Ha egy-egy ilyen különös alakkal, a régi tisztességnek egy-egy ilyen roinalakjával találkozol, előtted áll a magán-hivatalnok sorsának drámai hőse: az elbocsátott kaputos cseléd. igaz, hogy a humanismus jelenlegi szinvonalán már egyre ritkulnak ezek a desperatus alakok; a kenyér ma már a magán-hivatalnokokat tartó egyének előtt sokkal szentebb, hogy sem azt fontosabb ok nélkül, különösen a családos egyének szájából, kivennék; de azért bizonyára nagyon sok alkalommal kell a magánhivatalnoknak éreznie erkölcsi súlyát annak a körülménynek, hogy helyzete a főnökkel szemben még törvényhatóságilag nincs úgy szabályozva, mint a vele egyenlő társadalmi szinvonalon álló közhivatalnokoké. Most már bizonyára csak is ez a sokszor érezett erkölcsi súly fogja őket activitásra szólítani ; aminek már csakugyan elérkezett az ideje. Mielőtt azonban a nagyobb actiót megindítanák, nagyon jó volna maguknak is erkölcsi testületté tömörülni. Láthatjuk, tapasztalhatjuk, hogy minden mozgalomnak életet, erkölcsi súlyt csak a testületi tömörülés adhat. Ezt nekik is meg kell tenniök ! Jól tudjuk, hogy a mi megyénkben is százakra megy a magán-hivatalnokok száma, kiknek sorsa érdekli a társadalmat, érdekli a nemzetet, a hazát is; mert köztünk élnek, megróva a hazafiúi terhek viselésével, de felruházva egyúttal a hazafiúi jogokkal is. Ezeknek közvetlen érdeke adta kezünkbe a tollat, hogy őket erkölcsi tömörülésre szólítsuk föl. Ezeknek érdekében festettük le a magánhivatalnok sorsát, talán kissé sötét, de lehetőleg hű, igaz vonásokkal, hogy fölkeltsük irántuk az egész társadalom s kiválóan a megyei intéző körök érdeklődését, hogy minden irányban jó hangulatot ébreszszüuk ahhoz a mozgalomhoz, A „Zalamegye" tárcája. Egy végrendeleti — záradék. (Beszély.) Irta : Németh Elekné sztil. Andabázy Irén. (Folyt.) Lilly egyedül maradt fájó lelkével s lázasan csapongó képzelmeivel. Az éji szél sűvitve csapott a kandalló hamvadó parázsába, hogy a rejtett szikrák sercegve rebbentek szét benne, mintha valami szellemi kéz ütött volna közéjük. Lilly ide-oda hánykódott forró fekhelyén. Nem tudott menekülni egy keblében ébredő s rajta erőt vevő eszmétől . , . Nővére boldogságának látásán, vágyó lelkében mindinkább ébredni érzé az újonnan keletkező és szerinte képtelenségnek hitt — remény édes vigaszát. Majd elutasította magától, — majd ismét önkényt felidézte magában; félt tőle — s mégis megvolt már barátkozva vele; — küzdött ellene és úgy érezte, hogy nem menekül meg többé tőle . . . Az ágya melletti asztalkáuak fiókjából kivett Írószereket és egy vörös, maroquinba kötött „Naplót", melynek lapjai között két levél volt lenyomtatva. Elővette mind a kettőt s figyelmesen kezdé olvasgatni. Az egyik a nagyatyjának utolsó akaratát tartalmazó irat — a másik Honórnak „Euláliához" címzett levele volt. — Keserves sóhajtással vált meg ez utóbbitól: — „Ah! Istenem, — hiszen nir.cs mit remélnem többé ..." A ztán felült ágyában, elővette naplóját és irt — — gyorsan — sietve. Eleinte elborult arcvonásain lassan kiült a csendes megnyugvás földöntúli átszellemülése. Az a kisértő eszme mégis hatalmat nyert fölötte • • • | Hiába űzte el, mint magához nem méltót: — ott fészkelt az már lelke mélyében. | A „Naplóba" irt sorok ezek voltak : „Sósd, október hó 20 án. Itt van — házunk falai között, mint hős, — mint sebesült! — Nem halt meg tehát ... Eljött gyönyörködni szenvedéseimben. Hát én megérdemeltem ezt tőled? . . . Hagytál volna most már felejteni ! . . . Szegény nagypapám ! Ha tudná . . .! Elete utolsó napján fedeztem fel előtte titkomat, hogy Honórt szere tem és viszontszerelmét birom. E felfedezés volt az utolsó örömsugár életében. Kész végrendeletét ekkor azon záradékkal toldotta meg, melynek célja volt egy szerető emberpárt boldoggá tenni. Szándéka meghiusult. Dezsényi Honór hozzám irt levele elég világos . . . Mást szeret . . . Én pedig most is szeretem, jobban, niiut valaha és szeretni is fogom a siron is túl ... ! Nem élhetek nélküle, de ha arra gondolok, hogy holnap viszontlássam s tán találkoznom kellene vele, — azt sértett büszkeségem nem bírja elviselni. Viszontlátni őt, annyi, mint megbocsátani neki, — oh! pedig az nern szabad nekem — nem soha! Mily boldog voltam s mivé lettem e levél óta I Hányszor elolvastam, a jó Isten a megmondhatója. Minden szava egy-egy csepp méreg: — kiüritém már fenékig. Olyan különös ez a levél . . . Ha tréfa, — vagy félreértés, — vagy valami véletlen — — —? Oh ! nem, nem. Dőre hit, — balga remény ! Elzárom szivemet előletek, — lehúnyom a szemeimet, — befogom a füleimet: mégis kínoztok, mégis kisértek! Vége, vége mindennek . . . Mimykém, jó nővér: — fájó titkot rejtegettél tehát te is, jól sejtém! — De érző hű szivednek J 1 meglett édes, megérdemlett jutalma s karjaidba zárhatod hűen szerető jegyesedet! Légy boldogabb, mint én, aki imádkozom, hogy a jó Isten, aki engem elhagyott, — hozzád legyen jó és kegyelmes! Lelkem oly nyugodt, oly csendes! Béke mindenütt. Isten veled . . . Honór . . . Megbocsátok " Itt az irás félbeszakadt. A leányka kezeit összetéve, imádkozott. Abban a pillanatban a gyertya nagyot lobbant — és elsötétült minden. Lilly visszahanyatlott vánkosaira. Csend volt, csak az óra ketyegése hallatszott. Aztán egy gyönge csörrenés a földön, mintha valaki vékony üvegtárgyat ejtett volna ki a kezéből. Egy utolsó fohász — — — és mély halotti csend utána . . . Már a kora hajnali órákbau talpon volt az egész kastély s lakói szomorú, kisirt arcokkal jártak-keltek szeretett úrnőjük oly váratlanul bekövetkezett gyászesetének változó vei sióit egymással közölve, megbeszélve, majd siránkozva, mint a hogy ilyen alkalmaknál a cselédség tenni szokott. Mimy, ki nővére hogyléte felől tudakozódni óhajtott, hajnalban gyertyával a kezében belépett annak szobájába s már az ajtónál megijedve Lilly szokatlan lialványsága látásán — visszafojtott lélekzettel közeledett ágyához. A leányka takarója felett összekulcsolt kezekkel, merev mozdulatlansággal feküdt ágyában. Arcán a tegnapi láz égő piros rózsái helyett a liliom hófehérsége honolt. Előtte a takarón nyitott naplója a két levéllel n lent az ágy szőnyegén az üres üvegcse. Mimy rémületében megtántorodva — egy pillanat alatt felfogta a történtek sötét titkát . . . Azonnal Udoért küldött. Az orvos, ki Lötty által már a folyosón értesült az esetről, először is fájdalomtól megtört mennyasszonyát igyekezett vigasztalni, a ki zokogva borúit a nyakába. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.