Zalamegye, 1892 (11.évfolyam, 1-26. szám)

1892-02-14 / 7. szám

XT. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1892. február 14. 7. szám. JL I Előfizetési dij: Egészévre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 frt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. 1, m n v Ir/U 1 r 1 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldfink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A bérlő-osztály. A gentry-osztály pusztulása nagyban foglalkoztatta már évekkel ezelőtt Magyarország közvéleményét. Nem ok nélkül. Ez az osztály, melyet hazánkban a középnemesség képviselt századokon át, mely ujabban a közép-birtokosság, az úgynevezett földbirtokosok társadalmi rétege által van képviselve, — mindenkor nagy, megtörhetetlen támasza volt a magyar alkotmánynak. Ha vérrel kellett megvédelmezni alkotmányos jogainkat : legtöbb vért áldozott a köznemesség. Ha nagy és nemes célok elérése anyagi és erkölcsi áldozatokat követelt: az első szóra a köznemesség sietett leróni a hazafiasság adóját Partialis érdekektől mindig távol maradt. Hazafias álláspontjából sohasem volt képes kizökkenteni sem az olygarchia kacérkodása, sem a demagógia csábja. Voltak pedig nehéz, viharos idők, mikor ugyancsak hol innen, hol onnan cirógatták a kisértetek. Es épen ezért, mert minden körülmények között, a legválságosabb időkben is, vaskövetkezetességgel ragaszkodott ahhoz az állásponthoz, melyet elfoglalnia és megőriznie a hazafiúi kötelesség parancsolt: bizonyos rokonszenv vette körül azok részéről, kik a nemzetfentartás nagy gondolatán minden időben sok aggódással csüngtek. Kétségtelen, hogy a köznemesség, melyet újabban angol mintára nálunk Í3 gentrynek neveznek, mindenkor rokonszenves rétege volt a magyar nemzetnek, legtypikusabb képviselője a magyar fajnak, melynek minden bűneit, minden erényét összesítette magában Éppen nem lehet ennélfogva csodálni, ha annak pusztulásában a magyar fáj pusztulását láttuk minden időben. — A gentry pusztulását elborult homlokkal nézte minden hazája sorsán aggódó magyar, mert azt egyértelmű dolognak látta a legmagyarabb társadalmi réteg veszésével, kipusztulásával. Ennek a pusztulásnak gátat igyekeztek vetni az irányadó körökben is. Ebből magyarázható meg, hogy midőn a gentry-osztály a különböző viharok, a növekedő bűnök és fogyó erények hatása alatt az anyagi erő csökkenésével hagyományos erkölcsi befolyását, súlyát is elveszítette : legmagasabb körökben is gondolkodtak módokról annak megmentése érdekében. Sürgette ezt a megmentést különösen az a körülmény, hogy az újabban keletkezett és izmosodni kezdő társadalmi közép-osztályok egyike sem nyújtott garanciát arra nézve, hogy mihamarabb fölemelkedliessék a gentrynek nemzetlentartó szinvonalára. A kormánykörök részéről több kisérlet történt, miknek a mellett, hogy a modern kor követelésére vitettek volna keresztül, egyik céljok volt az anyagilag félig-meddig vagy teljesen tönkrement gentrynek megmentése. E kisérletek között legutolsó volt a regáleváltság Mindenki azt hitte, hogy a már végvonaglásban vergődő gentryn ez fog még lendíteni, hogy immár teljesen reménytelenné váló helyzetét valamelyest restaurálni fogja. Mindenki csalódott. A regále-váltság lendíteni ugyan lendített, de nem a gentryn, hanem azokon a vevőkön, kik a gentry-birtokok foszlányait : egy-egy korcsmaházat tartozékaival együtt már jó eleve megvásároltak potom-áron. A tartozékok egyikét képezvén a regále-jog is, az érte járó kártalanítási összeg már nem az eredeti tulajdonos, hanem a vevő markát ütötte. így lett eredménytelen ez a gentry-mentő kisérlet is. Volt egy néhány fővárosi lap, melyek bizonyos egyértelműséggel azt mondták, azt hangoztatták a regále-megváltásakor, hogy : „no, ez még az utolsó próba a gentry megmentésére ; ha ez sem sikerül, akkor a gentry csakugyan j megérdemli sorsát, hogy elpusztuljon s eltörölj tessék a társadalmi osztályok sorából."' Azok a laj>ok persze elfeledték, hogy abból a regále-váltságból a gentry rozsdás kaszszájába már semmi, vagy csak rettenetes kevés jutott. És az erős itélet dacára, a mivel akkor a szegény gentryt elharangozták, az még tovább él és vergődik. Látszik, hogy milyen rendkivül életerős, szivós eleme volt a magyarnak. Most már azonban fent és alant majdnem teljesen lemondtak a megmentés reményéről. Es íme Bethlen András, a földmivelésügyi miniszter, egy derék tervvel akarja meglepni az országot. Arról van szó, hogy az új országgyűlés megnyitása után az állami latifundiumok bérleti rendszerét gyökeresen át akarja változtatni. A nagy bérletek beszüntetésével több kisebb nagyobb bérletet fognak létesíteni, a félig-meddig elbukott földbirtokosok és állás nélküli gazdászok részére, az eddig nyerészkedő nagy-bérlők kezében volt állami jószágokból. így lesz megteremtve a haldokló gentryből az új bérlő-osztály. Csak a név lesz más, hogy úgy mondjuk : modern, — lényegében ugyanaz a derék, áldozatokra kész, munkára, tettekre alkalmas társadalmi osztály lesz, mint a régi, hazaszeretetben ragyogó gentry volt. Mindenki őszinte örömmel üdvözölheti derék miniszterünk e tervét, mely már reményül is új életet ömleszt bizonyára nem egy vergődő ivadéknak ereibe, kiknek a még megmenthető kis tőkével eddig reménytelenül kellett állaniok az elzüllés biztos kilátása előtt. Adja Isten, hogy a derék terv és nemes intenció az érdekeltek által megértve, valóban javára szolgáljon nemzetünknek ! Megyei élet. A megyei közigazgatási bizottság február havi ülését Svastits Benő főispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 9-én tartotta. Skubl ics Gyula bizottsági tag szívből fakadt osztatlan tetszés közt adott kifejezést a közigazgatási bizott ság öröméuek dr. Ruzsieska Kálmán kir. tanfelügyelőt királyi tanácsossá kiueveztetése alkalmából legfelsőbb helyről ért kitüntetés felett. A „Zalamegye" tárcája. „A boldogság csak — áloiu . ." - Irta : Göntér G. Endre. — Mult évi januárban a napilapok ezt a rövidke kis „újdonságot" közölték : „— Öngyilkosság. Lévai Sándor fiatal póstatiszt K—n egy hatlövetű revorverrel m. hó 31-én éjjel főbe lőtte magát s rögtön meghalt. Tettét elmezavarban követte el. —" Természetes, hogy a hirlapolvasó közönség legna gyobb része el sem olvasta az igénytelen kis „hirt" — kikerülvén figyelmüket; de azok is, kik átolvasták, bizonyára a legcsekélyebb részvét nélkül — siklottak át rajt. A gyengébb szívűek is legfeljebb csak annyit mondtak rá úgy magukban: „Ismét egy öngyilkosság!" Engem azonban megdöbbentett, mert alig két héttel előbb találkoztam vele s én az „elmezavarnak" leg kisebb jelét sem észlelhettem rajta. Sőt oly jókedvűnek, kedvesnek, kedélyesnek és józannak mutatkozott még akkor, hogy ezt a rémítő újságot nem is hittem egyébnek — kacsánál, melylyel bizonyára egyik csintalan jó pajtása tréfálta meg őt — újévi meglepetés gyanánt . . . Mi természetesebb, mint hogy azonnal útra kelék K. felé, hogy meggyőződést szerezzek magamnak a tényállásról. — Fájdalom, a hír valóság volt! Sándor barátomat már két nap óta a sír ürege zárta magába, mikor K—ra megérkeztem . . . Kérdezősködém. Mindenki csak azt a választ adta, hogy öngyilkosságának oka más nem lehetett, mint — elmezavar, mert egészséges ember volt s anyagi körülményei a legrendezettebbek valának . . . Nem hittem én ezt ! „Na de tán én majd nyitjára jövök a rejtélynek" — gondolám. Éppen engemet jelölt meg > l végrendeleti végrehajtójának : „legkedvesebb barátját", miként testámentomában mondja. (Gyermekkori társak valánk ; egy községben születtünk, -- együtt járók az iskolákat s mindig testvérekül szerettük egymást — még azután is, amikor az életpálya elválasztott bennün ket térbelileg. De azért így is összejöttünk évenként 2—3-szor . . .) Hogy végrehajtói tisztemnek miként feleltem meg? — nem tartozik ide, azt azonban meg kell említenem, miszerint szellemi kincseit, (könyveit, kéziratait — mert poeticus lelkű ember volt —) és najílóját nekem testálta . . . — — — Szegény, szerencsétlen, drága barátom ! Hát te is boldogtalan szerelemnek lettél áldozatává ! — Jól ismerni véltelek : tudtam, hogy szép lelkű és józan elméjű férfiú vagy, aki emberi és honfiúi kötelességét lelkiismeretesen betölti ; de hogy mély érzésedben olyan gyenge légy: nem gondoltam volna . . . Egyébként nem te vagy az első — s aztán ki képes a sziv rejtelmeit megfejteni?! En nem dobok követ drága emlékedre . . . Felejthetetlen barátomnak naplóját egészben nem közölhetem; csupán csak azt a részét, mely szerelmének tragoediáját írja le. Szerelmének története 1889, május 13-án veszi kezdetét. Áradozó és magasztaló szavakkal irja le a napió, hogy Sándor barátom „fellelte ideálját, aki szívét egyszerre rabolta el, stb. A szomszéd B. községben özvegy édes anyjával egyedül él Virág Róza, szép 17 eszt'mdős, fekete szemű kedves kis „földi angyal", akiv

el — találkozásuk után — ismeretséget kötvén, többször „élvezhette aztán amaz elragadó nagy szerencsét, hogy társaságában perceket és órákat tölthetett." De nyilatkozni szerelméről nem mert . . . mig erre egy babonás álom fel nem bátorította. Az 1890. év január 1 jére virradóra ugyanis, a mi Sándorunk azt álmodta, hogy Rózájának szerelmet vallott s az — elfogadta. „Amit boldogságomat én megálmodtam ! . ." És hamarosan be vallotta szerelmét s az igenlő válaszszal találkozott. Ettől fogva a napló csak a boldogság édeni örömeiről ír . . . De szeptember 21-én már változik a tónus. A napló vetélytársakról és „kacérságról" kesereg. Azontúl minden nap változik a napló hangulata, mig december 27-én — az utolsó részben - - a következőket irja az én szerencsétlen, kedves barátom : — „Mindennek vége! A boldogság nekem csak — álom . . . Álommal kezdődött szerelmem regénye s álommal is végződött az! Jól sejtettem, hogy Róza, kire szívemnek minden kincseit, forró érzelmeimet elpazaroltam, kacér nő — hiu, mint valamennyi Eva ! — Éreztem, hogy az a lepke természetű Málnay — behízelgő modorával, édeskedő, mézes mázos szavaival hálójába fogja keríteni az én szerelmem oltárképét . . . Tegnapi viselkedéséből már — nagy szerencsétlenséget jósoltam magamnak .... És a mult éjjeli álom mégis minő szép volt 1 Mintha nyár lett volna, gyönyörű enyhe, verőfényes dél után. Es én Rózámmal kisétáltam a közeli dombos erdőre. Ott egy terebélyes fának enyhet nyújtó árnyában a pázsitra letelepedtünk. Én hévvel átöleltem szerelmem imádatos tárgyát s azt kérdeztem tőle suttogó ajkakkal : — Szeretsz-e, én édes angyali Rózám? És ő forró szerelemmel átfogva engem puha karjaival, válaszolá : — Nagyon nagyon, kimondhatatlanul szeretlek, kedve.sem ! . . . És én üdvözülten, lángoló csókokkal borítottam el az imádott teremtést Erre felébredtem. Éjfél utáni 3 óra volt. Többé nem birtam aludni. (Oh, már rég óla virrasztgatok én — alig alszom egy-egy éjjel 3—-4 órát! . .) Hogy milyen izgatott voltam, azt leirni lehetetlen ... Ha mindaz, újév éjjelén álmodunk —mondja S. naplója — az be- , —- m ... — , teljesedik, azt tartják. Óh, egek! ha nem csalódom | mit álmodtam, igaz lenne...! Alig vártam a reggelt. Mai számunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.