Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-11-22 / 47. szám

X. évfolyam Zala-Egerszeg, 1891. november 22. 47. szám. Előfizetési dij: Egészévre 4 frt. Félévre 2 frt. Negyedévre 7 írt. Egy szám ára 10 kr. Hirdetmény eh : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. ír A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől togadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi" kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A nemzeti genius érdekében. A „Zalamegye" f. é. 42. számában a vezércikk őszinte hazafiúi jóindulattal foglalkozik a legutóbb alakult „Magyar Egyesület" nemzeti intentiójával és sok reménynyel néz annak jövője, működése elé. Egyúttal lelkes szavakkal hívja föl a cikkiró az egész nemzet egyetemét, hogy kövessük mindnyájan a „Magyar Egyesület" példáját ; magyarosítsunk egy-szívvel lélekkel mindenütt s az alakult egylet működésének szelleme töltse be egész Magyarországot ; legyünk mint nemzet, egy „Magyar Egyesület." A gondolatok legkisebb izéig egyetértünk a cikkíróval Ámde mi a magyar nemzeti genius érdekében kifejtendő munkát nem látjuk befejezettnek azzal, ha a „Magyar Egyesület" Budapesten, az ország szivében, keresztülviszi, hogy a nyilvános helyeken németül ne beszéljenek, hogy a német étlapok, pincérek stb. eltűnjenek a főváros terrénumáról. Ha ezzel és ily módon gyökeres munkát végezhetnénk a nemzeti genius érdekében, akkor talán nem is kellene olyan nagy erőfeszítést kifejtenünk s teljesen eleget tennénk a magyar nemzeti egység eszméjének. Csakhogy a nemzeti geniusnak ily módon való fölkarolása csak látszólagos eredményt biztosít nekünk. Mert — hogy igen közelfekvő példát vegyünk ! — vannak nekünk németnyelven irt lapjaink, mik éppen olyan hévvel, odaadással állanak a nemzeti genius szolgálatában, mint a magyarnyelven irtak és vannak nekünk magyarul még mukkanni sem tudó svábjaink, akik éppen olyan lelkes magyarok, éppen olyan tántoríthatatlan hűséggel ragaszkodnak a haza rögeihez, mint mi. Vannak ellenben kitűnő magyarsággal beszélő, szónoki és irói képességekkel felruházott egyéneink — és pedig elegen, akik a nekik adományozott talentummal vagy szerzett ismereteikkel, tudományukkal éppenséggel nem szolgálják a nemzeti geniust sem magánkörben, sem a nyilvánosság előtt, sem szóval, sem tollal. Világosan kitűnik ebből, hogy ebben a mi szegény polyglott hazánkban azzal, hogy mindenütt magyarul beszéltetünk és iratunk, nem tettünk meg mindent a nemzeti genius érdekében. Hogy ily módon is teszünk annak némi szolgátot, ezt tagadni nem lehet. Ámde a lényeges eredmény csak akkor és úgy lesz biztosítva, ha társadalmunk, irodalmunk, szokásaink, erkölcseink, gondolkozásmódunk, jellemünk felszabadul, megőriztetik mindeu oly befolyástól, mely a magyar nemzeti genius őserejének érvényesülését koczkáztathatja. ilyen befolyással pedig csupán egy más, egy idegen nemzeti genius lehet. Ez az idegen genius nem oly módon jut be hozzánk és vergődik uralomra, hogy nálunk német újságokat szerkesztenek, hogy németül is beszélnek, hogy német étlapokat írnak, hanem olyképpen, hogy megszállja irodalmunkat, társadalmunkat. Ez pedig csak úgy történhetik, hogy mi nem fejtünk ki teljes energiát a nemzeti genius őserejétől duzzadó kultura kifejlesztésére. (Sokkal könnyebb, kényelmesebb és olcsóbb dolognak tartjuk elfogadni, átvenni az idegent. Vizsgáljuk csak a nálunk széltében hosszában elterjedt regényeket és egyéb irodalmi műveket! Mit tapasztalunk? Azt, hogy azok le vannak ugyan jól, rosszul, magyarra fordítva ; de azért bennök van az idegen genius; a magyar eredeti temperamentumával, ős-jellemével, gondolkozásával meg nem egyező idegenesség. Már ezt azután nagyon nehéz volna elhitetni még a legigazhitübb muzulmán-magyarral is, hogy az ily munkák a nemzeti genius szolgálatában állanak? Ellenkezőleg a folyton ilyen munkákkal táplált lélek — különösen a fiatalabb, fogékonyabb életkorban — észrevétlenül az idegen genius hatalmába jut s az idegen kultúrának lesz önkéntelenül és szinte öntudatlanul, — creaturájává. Ez az, ami nagy veszélylyel jár nálunk a nemzeti geniusra nézve. Az a temérdek operette és fordított regény, mikkel a nemzeti genius soha semmiféle atyafiságban nem állott, azok a mi nemzeti geuiusunk ősereje érvényesülésének ellenségei. Azoknak köszönhető, hogy mi immár idegenes szokásokat kezdünk majmolni a társadalmi életben, az egymás közti érintkezésben s hogy a kozmopolitafelfogás kezd nálunk is tért hódítani : hogy szépen fejlődött kulturánkat immár félteni kell az elnemzetietlenedéstől ; hogy megint magyarságunk csekély voltának tudatára kellett ébrednünk. Fájdalom — de úgy van ! — nekünk Magyarországon a magyar nemzeti kulturát kell féltékenyen őriznünk, ide vezethető vissza mindama törekvésünk, mit ellenségeink vagy a velünk egyet nem értők chauvinismusunk rovására szeretnek irni. Az mindegy ! Nekünk azért harcolnunk kell a nemzeti kultura érdekében öntudatosan, egyesített erővel, nemzeti missiónk magasztos voltától lelkesítettem E céllal alakultak és alakulnak nálunk a nemzeti kulturegyesületek ; ily céllal alakult meg a „Dunántúli közművelődési egyesület" is. Ámde hol van ? Beksits Gusztáv jeles publicistánk végig apostolkodta Dunántúl nevezetesebb városait, hogy azokban a fiókegyesületek megalakítását sürgesse. Minden esetre jól sikerült bankettek is voltak. De a kisebbkörü tevékenységre hivatott kuzmüvelődési egyesületek megalakulásáról hallgat a sajtó is, meg a krónika is. Az eddig tapasztaltak szerint csakugyan be kell látnunk, hogy a 42. számban irt vezércikknek igaza van. „Alig van egyesület, mely igazán megfelelne kötelességének, — az Emkét valódi csodaként emlegetik". Pedig a kulturegyesiileteket sokkal lázasabb tevékenységre hivja a nemzeti genius; mert ha A „Zalamegye" tárcája. Almanach 1892-re*) Meddő kornak szerették gúnyolni ezt a mi mostani időnket azon réven, hogy az irodalom mezején nem termettek csoportosan a kápráztatóan csillogó tehetségek, melyeknek alkonyfényével egy félig-meddig már leáldo zott korszak ragyogta be a jelenkor álmosságát. Igazában pedig talán sohasem volt olyan kor, melyben egyszerre pattantak ki a tehetségek s népesítették be a Parnasszust. Mindig bizonyos lassú, fokozatos fejlődés érlelt meg egy egy irodalmi korszakot, csakhogy a távolság, melyből az utókor az előbbi időszakot nézi, megkurtítja, összébb húzza a körvonalakat és ugy tünteti fel, mintha egyszerre, minden átmenet nélkül, állt volna elő az a kép, melyet magunknak a múltról tes tünk. Minden jelenkornak sajátsága az, hogy kicsinyli magát, visszakéri a multat s nem vár semmit a jövőtől, legkevesebbet pedig a közvetlen jövőtől. Csak néhány éve még, hogy minduntalan felhangzott a panasz az irói tehetségek hiánya iniatt s e panaszok alatt fokozatosan serdült föl egy egész hadserege az uj, eredeti íróknak, kiknek száma még ma is szinte szemmelláthatólag gyarapodik. Ha annakelőtte egy két névnél alig tudott többet felsorolni az ember, mikor arról volt szó, hogy elbeszélő irodalmunk jelenkori képviselőit megne vezze, ma alig győzzük előszámlálni az érdemes veteránok mellett a jelesnél jelesebb fiatal és legfiatalabb tehetségeket. Ennek a meg-megujuló és folyvást nagyobbodo sorozatnak több éves tanuja az Egyetemes Regénytár derék kiadóinak, Singer és Woltnernek minden esztendőben megjelenő Almanachja, mely megszokott talál•') Almanach az 1 -"92. évre. Szerkeszti Mikszáth Kálmán. Egyetemes Reeénytár VII. évt'olvaui III és IV k tete Singer es VVolfner kiadása. Ára diszkütésben 1 forint. kozó helye immár a kiválóbb magyar novellistáknak. Minden év néhány uj nevet csatolt a régi sorozathoz s ma már valóban csodaszámba menne, ha nem látnánk egy-egy ujabb tehetséget csatlakozni az előbbi ismerősökhöz, fényes cáfolatául az irodalom meddőségéről való pesszimisztikus felfogásnak. A kiadói buzgóságnak ép ugy megvan a maga része ebben az örvendetes ered ményben, mint a nemzeti művelédés egyre intenzivebb terjedésének. A milyen kitűnő eszme volt meginduláskor az Almanach, olyan üdvösnek és szinte nélkülözhetlennek bizonyult az évek során. Az irók, kik különben szétszórtan különféle lapokban és egyes kötetekben vegyülnek a közönség közé, itt mintegy testületileg lépnek minden esztendőben egyszer az olvasók elé, különösen támogatva egymást értékökkel. Van, a ki megvesz egy kötetet Jókaiért s megismerkedik benne Herczegh Ferenccel, vagy Mikszáthért s kellemes ismeretséget köt Lipcsey Ádámmal. Es ez az ismerkedés mindnyájokra és mindnyájunkra nézve előnyös. Mert megszoktuk, hogy az Almanach tartalma mindég olyan, hogy minden egyes darabja külön külön megérdemli a figyelmet. A mostani kötet, melyet a régi szerkesztő, Mikszáth Kálmán gondos keze állított össze, tizenhat kisebb nagyobb elbeszélést és rajzot hoz ugyanannyi irótól. Mikszáth humoros előszava után, mely alapjában véve igen komoly intelemmel fordul az iróvilághoz, hogy a jelenkori hazai élet ismertetésének szentelje magát, Jókai Mór kezdi meg a sorozatot VA glóriás hölgy' cimü tréfás elbeszélésével, mely tele van az ő aranyos humorával és pompás leírásával. Azután Beniczkyné Bajza Eenke következik egy „Égi sugár

11 cimü megkapó kis vázlattal, melyben egy leánysziv tör ténete van elmondva. Tóth Béla „A beszélő' kert"--ről ir tréfás bonhomiával és zamatos magyarsággal török mesét. Vadnay Károly distinguált tolla „Az elsiilyedt, asszony" ban kellemes folyékonysággal ir meg egy szomorú é.megható történetet. Bródy Sándor „ Mese a tulipánról" cim alatt bizonyságot tesz arról, hogy a naturálisták, ! ha még olyan fiatalok is, igen szépen tudnak mesélni j és ábrándozni, ha akarják. Békefi Antal „ Ve'röröklés"-e izmos irói tehetségnek a szüleménye. Porzó (Ágai Adolf) VA hó's" cim alatt gyermekkori reminiscenciát ád a forradalom napjaiból. Justh Zsigmond „ Veres kakas

u cimü rajza megrázó a maga egyszerűségében. Hévesi József néhány lapon nagy közvetlenséggel vázolja egy ősi család utolsó sarjadékának lelki állapotát a — nDobszó előtt"-, mely birtokát idegen kézre juttatja. Herczegh Ferenc, a fiatal nemzedék legkiválóbbja, remek képet fest egy festő modelljéről „A szent

u cim alatt. Kozma Andor jóizüen ir le egy vad magyar vszegény atyafi"-l, kit a gazdag rokonok jószívűsége semmikép sem bir meglágyítani. Lipcsey Ádám a nagyvilági élet sötétségét festi, biztos vonásokkal, az „Eladó lányok" cimü elbeszélésében. Rákosi Viktor az ő számtalan pszeudo alakja nak egyikében jókedvű dévajkodással írja meg, hogy „miért nem lett ő dalárdista". Tábori Róbert az „Arany lelkiismeret" cím alatt érdekes elbeszélést ad egy mult századi temesvári királybíróról. Bársony István, a remek tollú író „Örökre" cim alatt állít élére egy társadalmi kérdést, melyre még folyvást nincs más megoldás, mint a kard : a párbaj ; s konklúziója az, hogy a nő, ha elitéli is, gyávasága miatt, azt, a kit szeret, azért mégis tovább szereti. A diszes sorozatot Mikszáth Kálmán rekeszti be , Az elképzelt méz" cimü tréfás rajzával. Egészben tehát az uj Almanach méltó utóda a korábbiaknak s bevallota azt, a mit az előbbiek Ígértek. A közönség pedig fogadja jó szívvel s élvezze e kis irói gárda szellemességét, jókedvét, szívmelegségét, gazdag tehetsége hamvas gyümölcseit. Mikszáth előszója. Nemrégen, de még I. Tisza alatt egyszer a szabadelvű clubban, elszólít a tarokktól, „egy percre" Ivánka Imre. (Kár azért az időért.) Átadtam a kártyámat Dániel Gábornak, mindjárt meg is bukott a nyakamra egy kettest.