Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 27-52. szám)

1891-10-04 / 40. szám

X. évfolyam Zala-Egerszeg, 1891. oktr ber 4 áO. szám. Előfizetési díj: Fgészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 t't. Egy szám ára 10 Ur. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetés nél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. NyiIItér petitsorn 12 l»r. í, közművelődési és i A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőségh ez k ü lden dők. Bérnicntetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kíililiink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Október hatodika. A mult fagyos szele csap meg. Az enyészet sötét szárnya hajtja az élők piros arcába a kínhalált halt hősöknek végső sóhaját. A tizenhárom vértanú emlékezete köriilfoly bennünket, mint sziklás hegyoromnak magános romját a terhes köd, a jelen szele megfújja s a nehéz felhő esőként csöpög le a vakolatlan romra, — a lélek borúja, a fájó emlékezet, a kegyelet könyüjeként pereg végig arcunkon Kinek ne vegyülne időleges örömébe e napon egy csöpp a fájdalomból? 'Melyik magyar vigasságba ne zokogna bele e napon az a dobpergés. amely egy levert szabad nemzet átkának keserít kifakadásait hangozta fölül ? Kinek szemei ne látnák meg a piros arc és piros világ mellett a fekete gyászlepelt, amelyet a kiengesztelődés melege s a jövőnek szép reménye fejében vontunk az aradi Golgothára? Ki ne látná meg, mint tör át a feledés leplein a tizenhárom vértanúnak véres árnya, gyalázatosan megcsúfolt, magyar hősöknek megdicsőült teteme ? A multat, azt könnyű elfelednünk, ,ha nem gondolunk reá. Jó feledni, ha emlékezetével behegedt seb szakad föl s régi fájdalom gyötrelme ujul meg. Kötelesség feledni, ha kik okozták fájdalmát, maguk is a mult boldogtalan árnyaivá váltak, vagy a kiengesztelődés teljes határozottságával békülésre nyújtották jobbjukat ! L)e nem lehet feledni, ha minden évnek egy napja nehéz gyászával niegterhesíti lelkünket. Rosz feledni, ha a régi fájdalom elfojtásával nagy idők szent hagyományait üljük meg! Nem szabad felednünk, ha ezzel nagy eszmék megdicsőült halottainak emlékezetétől kellene magunkat megfosztani. Kötelesség emlékezni reá, ha e múltból egy nemzet temetői hangja zúg ki. Ha ez emlékezet a hazáért elhalt hősök sírjáról hajt felénk szellőt! Mert a múltban nagy tanulság van. A J O sirból kikelés megnyugvást és vigasztalást, reményt és bizalmat, erőt és kitartást önt belénk. Mert a feltámadás ténye tanít meg feledni, engesztelődni azok iránt, akik. ha öröklött gyűlöletből elgyaláztak is, de nem akadályoztak meg bennünket fölkelésünkben és mikor fölemelkedtünk nagyobbá, erősebbé, mint voltunk, megbánták bűnüket és fátyolt akartak vonni azokra, amiket tettek. A jövő bizonytalanul áll előttünk, a jelent nem tudjuk kiismerni, de a mult, ez a tiszta bölcseaég, oka a jelennek s alapja a jövőnek. A jövőben kételkedhetünk, a jelennel elégedetlenek lehetünk, de a multat, ha siralommal, fájdalommal, könyben, gyászban is, de szeretnünk s megőriznünk kell ! Nemzet, amely hőseit, nép, amely vértanúit, ember, aki saját gyászos múltját feledi, esztelen dolgot miivel. De aki kegyelettel emlékezik a hősökre, könyet hullat vértanúiért és vezekel a régi gyászokért : az erőt merít a mult tanulságából a jelen munkájára és bizalmat a jövő eshetőségeire ! Állj azért örökké nemes nagy gyászoddal, magyar (jrolgotha ! Elj emlékünkben, sajogj szivünkben fájdalmaddal ininden időkre ! Törjön át a tizenhárom véres árnya az elhagyott mult sötét ködén, intve, tanítva szeretetére a drága hazának, melyért élni szép, de halni örök dicsőség! Megyei rendes közgyűlés. Október 1. és 2-áu. Zalavármegye októberi rendes közgyűlését Svastits Bení> főispán Őméltóságának elnöklete alatt f. hó l-én és 2 án tartotta. Elnöklő főispán a szépen látogatott törvényhatósági bizottsági közgyűlést a következő, többször közhelyesléssel és általános éljenzéssel kisért lelkes beszéddel nyitotta meg : Tekintetes Közgyűlés ! Üdvözlöm a tisztelt bizottsági tag urakat, s örömmel adózom teljes elismeréssel ilgybuzgalmukért, melyet ily szép számú részvétükkel ezúttal is tanúsítani szíveskedtek. A legutóbbi közgyűlés óta lefolyt időszak jelentőségesebb mozzanatait és a hatósági ügyvitel hivatalos adatait a szabályszerideg közzétett alispáni jelentés kellő részletes séggel tárgyalja. Részemről nem találok okot arra hogy annak bővebb kiegészítésébe bocsátkozzam : a tisztelt közgyűlés bölcsesége illetékes a felett határozni. De tisztemhez képest kel! hogy jelentsem, miszerint az állandó választ mány törvényszabta kötelességéhez képest elnöklésem alatt megtartván előkészítő tanácskozásait, annak megállapított javaslataival felszerelten fognak a tárgysorozatban foplalt tontosabb ügyek a tisztelt közgyűlés elhatározása alá terjesztetni : — továbbá hogy a közgyűlést megelőző számonkérő szék a törvény rendelete szerint elnöiclésem alatt megtartatván, ez alkalommal a hivatalos ügyvitel és tisztviselői tevékenység tüzetes számonvétele nem szolgáltatott okot oly lényeges, megjegyzésekre, melyek külön intézkedés szükségességét idéznék elő, fennállván a megye tisztikarára nézve egy oly intézkedés, jobban mondva a tiszta öntudatnak egy oly elutasíthatlan rendelete, melynek érvénye soha sem csorbulhat, és ez az, hogy a nőttön nőtt és folyton szaporodó követelményekkel szemben is álljon helyt becsülettel azon megbízatásért, melylyel a közszolgálat pontos és lelkiismeretes ellátását törvényes feladatául nyerte, s teljes a reményem, hogy ezt vármegyénk tisztikara, buzgó alispánjának vezetése alatt, mint eddig, ugy ezentúl is híven teljesíteni fogja. Es most engedje meg a tisztelt közgyűlés, hogy néhány szavakat szentelhessek a megemlékezésnek, oly megemlékezésnek, melynek tárgya méltó arra, hogy gondolatainkat a megye házi körén kívül emelje, fej oda, hol az országos közérzület — melynek megyénk közönsége ép oly hű, mint jogos osztályosa — u hazafiasság kegyeletének emékét üli. Gróf Széchenyi István születésének 100-ik évfordulója ez évi szeptember hó 21-én volt, s ez alkalomból felélénkül a hálás elismerés érzete a férfiú iránt, ki csak phisikailag porladoz, de nagy szellemének és lángoló honszeretete műveinek és tetteinek emléke örökké élni fog, míg magyar él, s mert az ő emléke mindenkoron a. haza igaz szeretetének lesz ragyogó példája, e dicső emléknek szenteljük mi is azon elhatározásunkat, hogij mai közgyűlésünk jegyzőkönyvébe halhatatlan érdemeinek elismerését és abból folyó hálás keggeletünk nyilvánítását megörökítsük. A közgyűlés a főispáni megnyitó beszédben foglalt indítványt általános helyeslés között, egyhangulageifogadta. A törvényhatóság állapatáról szóló s előzőleg nyomtatásban a bizottság tagjainak megküldött alispáni jelen tést a közgyűlés helyeslőleg tudomásúl vette. A lemondás folytán üresedésbe jött megyei 1 V-ed aljegyzői állásnak választás utján való betöltése céljából „Zalamegye" tárcája. Az „orpheum." (Növendék „gólyák." és minden igaz magyar ember méltó okulására szolgáló tanulmány). Hogy mi értelme van ennek a szónak „orpheum", arról bizonyára mindenki tud legalább annyit, amennyit én tudtam, mielőtt még nem láttam önnön szemeimmel. Mivel pedig mai napság már valamivel többet tudok róla, hát a fölösleges tudományomat im a közérdeknek áldozom s a gyöngébbek kedvéért elmondom, mi is az az orpheum. De mielőtt a fontos leirásba belekapnék, el kell mondanom azt is, hogy mikép kerültem én az orpheumba. Ennek is meg van a maga története; tessék csak meghallgatni. Van az én öreg házi gazdámnak egy még öregebb oldalbordája, ami — ha tudjuk, hogy az öreg úr már a hetedik x-et tiporja, — nem éppen mindennapi jelenség. Ennek az öreg asszonynak van egy áldott jó szokása; addig tudniillik le nem fekszik, mig én liaza nem jöttem, s ő meg nem tudta, hogy hol jártam, — ezt a privilégiumot kikötötte magának, mikor fölfogadott. Ez a körülmény lett indító oka annak, hogy én az orpheumba jutottam. A dolog a következőképen történt : A nemzeti színházból jöttein haza ; az ajtóban az öreg nénike már várt reám. „No ! Wo war'n S' ? Junger Heer '?" — kérdi tőlem hivatalos képpel. „A „Nemzetibe", Nénikém !" „Hm !" — szólt ő, s oly végtelen iicsinylést kifejező positurába bigyesztette ajkait, amelytől megfagyott volna a vér a lagsanguinicusabb lyricusban is. Sajnál kozva uézett rajtam végig; az ajtót becsukta, a mécsest eloltotta, s távozás közben valami olyas félét mormogott, hogy a junger Heer-nak nincs ízlése. Ez a dolog egy kicsit lehűtött. A nemzeti szinház eddig félistenekként magasztalt hősei képzeletem alkotta Parnassusokról egyszerre a porba hullottak. De ha így nyilatkozik róluk „U", aki már 50 évet töltött Budapesten. No sebaj — gondoláin magamban, — holnap elmegyek a népszínházba, talán az operettek tetszenek az öregnek. Csodák csodája ; másnap megint azt a toust kapom. Kétségbe voltam esve. Harmadik nap az operába mentem. Hátha ! Ki tudja, minő izlése van egy öreg asszonyságnak ? A nők szeszélyesek, még ha 80 évesek is. Ugyanaz a sértő „Hin" ; ugyanaz a lenéző tekintet. — De már ezt tovább nem nézhettem ; sértette önérzetemet a dolog. „Ugyan kérem, hát minő kellemesebb szórakozást ajánlhatna nekem, Nénikém?" — kérdeztem tőle kissé csípősen. „Menjen egyszer az orpheum I Wissen S az orpheum, a Nagy-mező utcában, das 'st schon . . . . más alles Wurscht". „Orpheumba" !?. . . Töprenkedni kezdetien. Hiszen valamit már hallottam az orpheumról, de bizony nem a legjobbat, s készültem is ellenvetést tenni, de bennem akadt a szó. Ha „Ő" mondja, kinek 50 éves fővárosi múltja van. Mit tehettem egyebet; mint megfogadni, hogy elmegyek az orpheumba, mely érdekesebb a nemzeti , nép- és dalszínháznál, s amelyhez képest minden más csak „Wurscht". így jutottam, kérem, én az orpheumba. * « * Most pedig jöjjetek segítségemre múzsák, mind a kilencen, hadd írjam le híven, mi mindent láttam, s mi mindent tapasztaltam én rövid egy este alatt. A nézőtér — egyszersmind korcsmalielyiség zsufo Jásig megtelt, a függönyt közvárakozás mellett húzták föl. Egy kifogástalan klakk-frakkos úri ember jelent meg a színen. Én és asztal társa ím —- mind első vendégei az orpheumnak — esküvel bizonyíthatjuk, hogy pincérnek néztük, aki a programmot fogja előadni, vagy valamelyik tag betegségbe esését fogja declainálni; midőn a „cinnadratta" egyszerre megharsan, s a pmcérnek nézett alak közmeglepetés mellett elkezd valami soha nem hallott, keserves német nótát énekelni. Nekem határozottan jobban tetszenek akár Blaháné dalai, akár Ney énekei; ugyanúgy nyilatkoztak asztaltársaim is. Vártuk a végét, mit szólnak a többiek. Annál nagyobb volt a hatás náluk ; óriási taps és húrráh kiáltások között kellett megismételni a nótát. Mit tehettünk, rászántuk magunkat, hogy türelmesen végig hallgatjuk. Az ének másodszor is vége felé járt; szorongva néztünk jobbra, balra, figyelve a közhangulatot. A zene elhallgatott, néhány dörmögő éljen kisérte, s mi megkönnyebbülten ültünk helyeinken. Ekkor, éppen ekkor lép be egy borotvált képű atyafi, aki sajnálkozván affölött, hogy nem hallhatta az első darabot, öblös tenyerébe üt, s megujráztatja a kinos éneket. Elvoltunk veszve. Mérgemben jókorát húztam az átkozottul keserű sörből, amelyet megvenni minden orpheum hallgatónak kutya kötelessége. Mi történik, ha mégegyszer megújrázzák a darabot, ez volt most a kérdés. Az atyafi méla áhítattal hallgatta a dalt. Ezt le kell kenyerezni, mert pórul járunk vale. Odamentem az asztalához, bemutattam magamat neki, megkérdeztem, hova való, van-e családja : egészségesek-e odahaza; volt-e jó termés, nem volt-e jégverés stb. Megkínáltam egy pohár sörrel, ugy láttam, nagyon eredeti. Éppen ekkor végezett az énekes a szinpadon, s mi megvoltunk mentve. Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.