Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 1-26. szám)

1891-04-12 / 15. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. ápril 12. 15. szám. Előfizetési díj : Egészévre 4 'ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsorn 12 kr. r JL A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület

4' és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A kivándorlás ellen. Csak imént emlékeztek meg a fővárosi lapok a veszprémi megyés püspöknek a megyebeli érdekelt papsághoz és tanítósághoz intézett ama nagyfontosságú főpásztori felhívásáról, melyben a nagymértékű kivándorlásnak erkölcsi erejök és hatásuk teljes lafba vetésével leendő megakadályozását köti lelkükre. Kétségtelen, hogy e nagyfontosságú főpásztori körrendelet első sorban a veszprémmegyei papságnak éfi tanítóságnak szólhat, mivel onnan — különösen a megmagyarosodott svábok által lakott területről — történik a legtömegesebb kivándorlás Amerikába. Ennek előmozdítására rendkiviili kedvező körülményül szolgál az a tény — mit a fővárosi nagy lapok is világgá hireszteltek — hogy az Amerikába vándoroltak alig néhány hó leforgása alatt 100 ezer forintot megközelitett összeget küldtek haza honn maradt családtagjaiknak. Ez minden más propagandánál, minden tigynökösködésnél hatalmasabban csábító dolog. Bármennyire ragaszkodjék is a földhöz tapadt szegény nép a haza rögeihöz; bármily mértékben szivéhöz nőtt is a hazaszeretet: mikor eltagadhatatlanul előtte van a tény, hogy azok, kik — ha tán fájdalmasan is — megváltak e hazától, olyan kedvező élet-viszonyok közé jutottak, hogy nemcsak saját existentiájokat biztosították, hanem még itthon maradt családtagjaikat, is kedvezőbb életviszonyok közé képesek juttatni: akkor az itteni körülmények között bizony vajmi könnyen megszáll hatja a nyomorral és nélkülözéssel eddig dacolókat, küzdőket is a kivándorlás ördöge. A hazaszeretet ébredő szózatát könnyen elaltatják azzal a gondolattal, hogy hisz azért végleg nem szakadnak el a hazától s majdan anyagilag jobban boldogulva, visszatérnek annak megszokott, feledhetetlen, szent földjére. Ezzel a kecsegtető kilátással szemben, mely kétségtelenül leghatalmasabb propagandája a kivándorlásnak, nagyon szép és időszerű volt i tehát a veszprémi megyés püspöknek említett I rendelete. Be kell látnia mindenkinek, hogy a papság és tanítóság amaz erős factorok, kik legtöbbet tehetnek e téren. Ámde nemcsak a veszprémmegyei papságés tanítóságtól várhatunk e tekintetben sokat, hanem a mi politikai megyénk papsága és tanítósága felé is várakozással nézünk mind ama vidékeken, hol az elszegényedés, a nyomor már nem egy családot bírt a haza földjének elhagyására. Az igaz, hogy tőlünk nem mennek Amerikába, nem is küldenek haza mesés összegeket; de onnan, hova letelepedtek ; hol maguknak új hazát szereztek, visszaszáll a hívogató, csalogató hir, hogy az itthon tengődésben éltek nyugodt, boldog életet élnek ; nemcsak mindennapi kenyerök van meg, hanem lassan-lassan szépecskén takarítanak is meg: évről-évre vagyonosodnak. A mi elszegényedett népünkkel szemben Szlavónia ez az igéretföld. Sovány-földli Göcsejünkből bizony már elég család itt hagyta azért hazáját, hogy az ottani dologtalan, élhetetlen nép között erejöket, szorgalmukat, életrevalóságukat más nemzet javára értékesítsék. Es talán habozás nélkül ki lehet mondani, hogy ez a kivándorlás még veszedelmesebb a a veszprémmegyeinél is. Az Amerikába vándoroltak — amiként a felső-magyarországiaknál is tapasztalható — ha el nem halnak, megint csak visszatérnek. Majdnem mindnyájan azzal a gondolattal hagyják hazánkat, hogy pénzt, vagyont szerezve, visszatérjenek; ezért küldözgetik haza az időnkint megtakurított összegeket; mig ellenben a Szlavóniába költözöttek majdnem kivétel nélkül úgy mennek ki, hogy többé vissza se térnek. Rendesen már maguk is degenerálódnak ; gyermekeik pedig már annyira beolvadnak az ottani népbe, hogy csak nevök sejteti magyar származásukat. Ebből tisztán megérthető, hogy a zalamegyei kivándorlás nemzeti szempontból végső eredményében még veszélyesebb, mint a veszprémmegyei. Azért is a veszprémi megyés püspök kibocsátott fölhívása alkalmából jónak láttuk szerény szavunkat fölemelni. A Dunántúli Közművelődési Egyesület megalakult; a fiók-egyesületek a szervezés stádiumában vannak; elérkezett tehát az idő, hogy a működő factorok figyelme oda forduljon, honnan legtöbbet várhat: a papsághoz és tanítósághoz. Ez azonban nem annyit tesz, hogy e tényezőket egyszerűen megkeressük, a többit pedig az ő lelkükre bízzuk, hanem azoknak eszközöket és módokat is kell nyújtani ahhoz, hogy ne csupán puszta szóval legyenek kénytelenek a népre hatni, hanem hogy lendíteni tudjanak annak anyagi létén is. E módokat és eszközöket egy rövidke iránycikk keretében tárgyalni lehetetlen. Meg fogja azt mondani az ilyen községek papja és tanítója, kik hivatásuknál fogva is legközvetlenebbül csüngenek a nép sorsának emelésén; csak e hivatásuk betöltésében a jó Istenen kívül egyéb tényezők is támogassák őket. Beksics Gusztáv Zala-Egerszegen, A „Dunántúli Közművelődési Egyesület" mind jobban nagyobb és nagyobb tért hódit. Ennek legfényesebb bizonyítéka azon áldozatkészség, mely úgy városok, mint egyesületek és egyesek részéről napról-napia tapasztalható ugy, hogy már működésének tulajdon képeni megkezdése előtt magasztos céljainak megvalósítására jelentékeny összeggel rendelkezik. A térhódításnak nem kisebb tanúságtétele azon lelkesedés, melylyel a Dunántúl városai ezen nemes eszme képviselőjét: Beksics Gusztáv kiváló publicistánkat fogadják. Ily lelkesedés szállta meg városunk lakóit is azon alkalomból, hogy az egyesület ezen jeles úttörője a kereskedelmi kör meghívására városunkat látogatásával szerencsélteté, hogy az egyesület javára felolvasást tartson. Midőn szombaton, f. hó 4-én a délutáni vonattal a kereskedelmi kör hattagú küldöttségének kiséretében, mely küldöttség Nagy-Kanizsára ment eléje, megérkezett: nagy számú közönség gyiilt egybe a pályaudvar perronján és lelkes éljennel fogadta a nagy eszme derék bajnokát „Salamegye" tárcája. Az ördög látogatása. Egy este megjelent nálam az ördög. — Nevem — úgymond — Mathe Ria, az alvilág ügynöke vagyok. Udvariasan meghajolt és mosolyogva fürkészte arcomat. Az inaim egyszerre reszketni kezdtek; a hajam kefeszőrré meredt, az arcom pedig bizonyára olyan feliéivolt, mint a fal. Abban az időben olyan félénk voltam, hogy városon kívül nem mertem sétálni a nyulaktól. Pedig az ördög nem volt olyan rémalak, mint a régi templomok falára festve látható; kifogástalan eleganciával volt öltözve, mint egy előkelő vigéchez illik is. Csupán az egyik cipője mutatta, hogy nem rendes emberi láb van benne, hanem valami lőcsre függesztett pata. — Miben utazik? — kérdeztem végre nagy nehezen lélekzethez jutva. — Lelkekben uram, felelt a pokolutazó. Hogyan jutott eszébe az, hogy hozzám jöjjön? Tekintetességed régen a jegyzékünkben vau ! En ? az ördögök lajstromában ? Igen kérem, mert ön hirlapiró és a hirlapirókat kivétel nélkül elviszi az ördög. — Ez egészen uj dolog előttem. Pedig természetes: önök több szolgálatot tesznek a pokolnak, mint mások és igy egészen ott van a helyük; tiszteletjegy, külön kabin és a legnagyobb figyelem van ott berendezve önökre. — Dehát miféle szolgálatokat emleget ön — kérdeztem csodálkozva, — én a tisztességes sajtó munkása vagyok. — Annál is inkább. Hát nem önök csinálják-e a háborúkat, a mikor a hangzatos cikkeikkel népeket bolonditanak föl a nagy vágóhídra, melynek csatatér a neve ? — netn önök dicsőitik-e az öngyilkosokat, a kik százával hullanak naponkint a pokol ölébe csupán azért, hogy nevük egy napon szellemi gyászgartiirunggal kerüljön a lapok hasábjaira; nem önök fujják-e a gyanú koromját az ártatlanság fehér arcára, hogy a közvélemény kimondja rá a szerecsent? — nem önök esi;.Alják-e a politikát, amely a bölcseség álarca alat szamárfejjel boldogítja tönkre a nemzeteket? — nem önök adnak-e helyet a hamis börzetudósításoknak, amelyek által szárnyat kap a pénz és körmöt a nyomor; — nem önök kedveznek-e a hiúságnak; — nem önök dédelgetik e az irigységet . . . — Elég uram. Az ördög, mint aféle nagy szónok, nem engedte magát félbeszakítani. — Aki haszonért, anyagi jóllétért tesz ilyesmit, annak van mentség a másvilágon, de a hirlapiróknak nem ez a talajuk. Ok, mikor beszegődnek a kalamárishoz, rendesen egy jóravaló köznapi pályát rúgnak oldalba s egész jövőjüket fölváltják apró holnapokra. Aztán elkezdik azt a mindennapi lázas velőfejést, melynek végén oly kimerülten kóvályognak, mint az őszi legyek ; amely után kellő erőgyűjtésre nem gondolnak; a családi élet csak alvótészek nekik; nem ismerik a nyugalmat, a gyermekmosolyt, a házi sipkát, az almafa árnyékát, a nyugdijat, a jó egészséget és a vasárnapi misét, de ismerik a szellemi méregkeverést, a lovagias mezben járó gyűlölködést, az epét, mely öl, a boldogtalanságot, amely egy párnán alszik velük. *— Mit kiván tőlem, — szóltam türelmetlen mozdulattal. — Biztosítékot az iránt, hogy ön haláláig ezen a pályán fog maradni. — • Ehhez nincs önnek joga. — Nem is mondom azt, csupán ajánlatot teszek, mint egy szolid cég ügynökéhez illik ; ön megköti velem a szerződést, én pedig teljesitem egy kivdnsdgdt. —- Köszönöm, — feleltem, a szerződés szótól megdöbbenve: — de kérek huszonnégy órai gondolkozási időt. Amikor tiizbe veti a névjegyemet, megjelenek, szólt s azzal meghajtotta magát és a szokásos kénkőszagu lángsustorgás között eltűnt. Ugy éreztem magamat, mintha rémálomból ocsúdtam volna fül. Azonban egy tekintet az ördög fekete vizitkártyájára, amelyen hajszálvékony lángirással ragyogtak a betűk, elég volt ahhoz, hogy a valóságon ne kételkedjem tovább. — Nem adom el magamat! szóltam neki keménykedve, — inkább eltagadom azt is, hogy valaha ábécét tanultam. Egész éjjel céltalanul bolyongtam az utcákon, mint az ilyen bolyongás egy regényes ördögi látogatáshoz illik is. Azt hittem, hogy gondolkozom a történtek felett, de nem gondolkoztam; a félelem és aggodalom vasvesszői alatt futott a szivem és a gyötrelmek éjét virasztottam át. Végre hajnal felé a szerkesztőségünk kapujához értem. Be akartam ott csengetni, de annyira el voltam bágyadva, hogy nem birtam fölemelni a kezemet. Nekitámaszkodtam ott a kapunak és állva aludtam, mint egy kőszobor. Valamelyik nyomdászgyerek ébresztett föl. Már akkor világos reggel volt. A szerkesztőségi tagok egyiitt ültek a kiadóhivatalban, hogy megbeszéljék a napi teendőket. — Szerkesztő ur, — szóltam, — engedje meg, hogy a mai napon kilépjek a szerkesztőségből : elhagyom az ujságirói pályát örökre. Csodálkozva tekintettek rám mindnyájan. Láttam, hogy magyarázatot várnak. Mai számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.