Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 1-26. szám)

1891-02-22 / 8. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. február 22. 8. szám. IL i, m i es i aeti A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiildíink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Meg-jeenik minden vasárnap. tltilitárismus. Minden korszaknak megvan a maga uralkodó eszméje, a mely általánosságban áthatja a nemzetek és egyesek életét s cselekvéseiknek rugóját képezi. — Az ó-görög nemzeti dicsőségért, a római világuralomért, a középkor keresztény embere a szent keresztért lelkesült s vívott élet-halál tusát. Es ezen eszmék kifejezést nyertek az egyesek életében s a társadalmi mozgalmakban is. Korunkban, midőn a vallási ellentétek csak elenyészőleg kis mértékben fordulnak elő s a politikai mozgalmak vérontás nélkül folynak, a nemzeti jólét, anyagi és szellemi gyarapodás, megizmosodás képezi a jobbak, nemesebbek vezéreszméjét szóval és tettben. Es ezt utánozza szóval, — tettben azonban kevésbbé — az emberek nagy tömege. Egy nagy részénél azonban, —- a hangzatos jelszavak mellett — a hasznossági elv, az utilitarismus kezd irányadó lenni. Az az utilitárismus, a mely vallást, erkölcsöt, nemzeti- és emberbaráti érdeket csak színleg ismer, valósággal nem ; a mely erkölcsi érzületét, jobb meggyőződését is visszafojtani képes, ha a meggazdagodás, anyagi haszon kérdése forog szóban. Igaz, hogy mióta a földön ember él, mióta az „enyém és tied" közötti külömbség az első kapavágással meg van téve, az egoismusnak is megvan a maga létjogosultsága; sőt a faji és egyéni kiválóságot a jobblétért való küzdelem teremtette meg. Az ember hivatása a küzdelem s a józan itéletü ember nem csak önmagáért munkál, de övéinek sorsát is biztosítani törekszik, a mennyire emberileg lehetséges. Mindez emberi jog, emberi kötelesség, a mely ellen senkinek sem lehet kifogása sem földön, sem égben. De az a túlhajtott utilitárismus, a irreiy korunkban dominálni kezd: lazulttá teszi az erkölcsöket, széttépi a legszentebb emberi kötelékeket s fölszinre hozza az emberből az állatit: az irigységet, boszuállást, kárörömet. Meggazdagodni munkával, munka nélkül! Ez ma a jelszó: hízelgés, rágalmazás, házassági, rokoni összeköttetések utján. Meggazdagodni politikai meggyőződésünk, önérzetünk feláldozásával. Meggazdagodni az érdemesebbek elnyomásával, a jobbak, nemesebbek tönkretételével. Az erkölcsi érzés, a becsület sokszor hátra vonul a meggazdagodás vágyakozása előtt. Gazdagságra, pénzre vágyódunk és miért? Azért-e, hogy vagyoni jóllétünkkel embertársaink jóllétét mozdítsuk elé ? Vagy azért-e, mert a vagyon által nagyobb befolyást nyerhetünk a közpályán való áldásos tevékenységre; jobban érvényesíthetjük nemes eszméinket? Erre vajmi kevesen törekszünk. Gazdagságra vágyódunk azért, hogy kielégíthessük kicsinyes hiúságainkat, bíínös hajlamainkat; hogy kényelemben, pompában, élvezetekben másokat felülmúlva, mások által bámultassuk magunkat. Kigondolunk minden ravaszságot, könnyelműen feláldozunk mindent: egészségünket, életünket, csakhogy czélunkat elérhessük. Ennek a túlhajtott utilitárismusnak, a pénz túlságos szeretetének vannak azután olyan következményei, aminő pl., hogy mást ne említsünk, legközelebbről a csabai népbank vezetőinek éveken át tartó sikkasztása. Nemcsak ott, de majdnem naponta olvashatjuk, hogy az ország külömböző részeiben tucatszámra függesztenek töl hivatali állásaikból községi jegyzőket s más nernü hivatalnokokat a mások pénzével való hűtelen sáfárkodás miatt. Az erkölcsi érzület minő lazultsága, a becsületérzés minő arculcsapása szükséges ahhoz, hogy kétszinkedjiink, színleljünk éveken át, Irodalmat mutassunk mások iránt; s elfogadjuk mások tiszteletét, szeretetét, kitüntetéseket, — úgy szólván a társadalom közbecsülését azon tudattal, hogy lépten-nyomon megcsaljuk őket, megkárosítani törekszünk. Egyeseknek éveken át, másoknak egész életükön sikerül folytatni ezt az erkölcstelen szferepet, hogy aztán atyáik vétkes üzelmeit az utódok sirassák meg, jó hírnevük megrontása, elvesztett becsületök árán. A túlhajtott utilitárismus nemcsak ezen a téren, de kisebb-nagyobb mértékben a közélet minden ágazatában nyilvánul s mindenütt meghozza a maga káros gyümölcsét. Magunkra vállalunk erőnket meghaladó munkaterheket; igyekezünk elkaparítani mások keresetforrását, megélhetési módját s az elvállalt munkát el is végezzük — nem lélek szerint, csak épen ellegyen végezve. S csak későn veszszük észre, hogy erőnket, idegzetünket túlfeszítettük, hogy a túlhajtott pénzhajhászás életünket megbénította s bizony ez esetben őszinte sajnálkozás érzelme alig ébred embertársaink kebelében; hanem a gúny és kárörömé. S még sok más esetben tudnánk rámutatni a túlhajtott utilitárismusra s ennek társadalombomlasztó következményeire. Dolgozzunk, munkálkodjunk, törekedjünk előmenetelre, gazdagságra; a korszak, melyben élünk, elegendő alkalmat nyújt erőink kifejtésére, tevékenységünk érvényesítésére. — Dolgozzunk, törekedjünk jóllétre, gazdagságra minden téren: földmivelés, kereskedés, ipari- és szellemi pályákon. — Törekedjünk vagyonra, gazdagságra; de csak becsületes, jól elvégezett munkával, tisztességes versennyel. Szálljunk ki sikra, nemes versenyre; de távolítsuk el magunktól mindazon indulatokat, a melyek az erkölcstelenség jellegével birnak. A mai korszak tisztult bölcseleti iránya az embertől józan Ítéletet, munkát követel; az „Zalamegye" tárcája. Pöhüly Zsófi. Csak kása volt ma az ebéd Pöhöly Jánoséknál, pedig vasárnapi teríték volt az asztalon. De azért mindnyájan olyan megelégedettek voltak, mintha lakodalmi tortát gyürkéztek volna kenyér helyett befejezésül. Nem a kásából származott a megelégedettség, hanem abból az Írásból, melyet tegnap tettek a sublóttiókba. Az írás ugyanis nagy komoly betűkkel arról szóit, hogy a szatymazi Balogh-szőlő utolsó rátáját Pöhöly .lános becsületes földmives az utolsó krajcárig lefizette. Pöhöly János felkuporodott a kemence mellé. Megtömte a makrapipát. Rágyújtott. Pöhölyné pedig gyorsan leszedte az asztalt a tizenkét esztendős Julcsával, nehogy valaki meglássa, mi volt a vasárnapi ebéd. Azután Pöhölyné is föltette a vasárnapi kontyot s a kapcsos Rózsáskertet az ölébe véve, leült egy székre az ura mellé. Most az következett volna, hogy Pöhölyné felkapcsolja a Rózsáskertet és háromszori torokköszörülés után fölolvassa a nagyböjt első vasárnapjára eső imádságokat. Azonban ez nem történt meg. Bizony később emlegették, hogy ki is hitte volna : elmarad az imádság. Pöhöly János ugyanis, amint félig ülve, félig fekve ott melegedett a nagy fehér kemence mellett, kivette a pipát a szájából és imigyen szólamlott meg : — No anyjuk, még ilyen vasárnapot sem értünk, hogy egészen a mienk lett volna a szőlő. Egyik fele Zsófié, másik a Julcsáé, — szólt csillogó szemmekkel az asszony; a présház pedig az enyém. Elmondták már ezt sokszor, talán mindennap is. De hát az eféle dolog olyan, mint a kávé : mindennap jól lehet lakni vele a nélkül, hogy megenné az ember. Bár az igazság kedvéért meg kell mondani, hogy Pöhölyéknél csak az anyjuk élt kávéval és az is cigóiiával. A szőlő bizonyos tekintélyt kölcsönzött nekik. Pöhöly János szívesen beszélt arról a vasárnapi csoportosulásokban. A legények sürün kezdték kérdezgetni, hogy mikor tér haza Zsófi a szolgálatból. A gyermekekkel gondviselésszerüleg ellátott apák nem egyszer jegyezték meg, hogy Julcsából is szép leány lesz; szakasztott olyan, mint Zsófi. Pöhöly János ilyenkor büszkén feszített a pötyögős fekete magyar nadrágban és lelki szemei előtt megjelent a szatymazi szőlő a nádfedeles kis présházzal, a melynek egyetlen szobájában már a jövő éven állandóan csapra lesz ütve egy hordó. Ma csak egy' oldal szalonna, tarhonya van benne, hogy legyen mihez nyúlni, mikor kikimennek vizsgálni a fagyot. Erről beszélgettek imádság helyett otthon. Julcsa is elfeledkezett a vasárnapi iskoláról. Az anyja háta mögé állva, babrált annak a nagy selyemkendőjével, a melynek olyan meleg puha rojtjai vannak . . . Az is előkerült szó között, hogy Zsófit húsvétkor kiveszik a szolgálatból és nem is eresztik vissza többé. A szőlőt munkálni kell, aztán meg ugy elfeledkezik az otthonvalókról, hogy már nem is ir. Tavaly karácsonkor irt utoljára egy levelet annak is csak az első oldalát irta tele és abból is homályosan értették ki a sorát. Az igaz, hogy elég tisztelet volt a levélben. Nem is szólt másról, csak hogy kiket tisztel. Hát igy is kell irni a jónevelésii leánynak. Egyszer csak gyerekzsivaj támadt az utcán. Nagy kacagó lárma. A gyerekek szeretik a botrányokat, mert csak a szemükkel nézik. Pöhölyék olyan édes, harmonikus beszélgetésben voltak, hogy egyik sem volt kíváncsi, mi történik az utcán. Csupán Pöhöly János vett annyi fáradságot, hogy ráemelte a tekintetét a jégharmatban fürdő ablakra, ezt is talán csak azért, mert az ablak éppen szemben volt vele. Ugy homályosan látta, hogy a kisbíró valami asszonyszemélyt vezet az utcán. — Már meg a Vörös Esz megcsóválta a fejét. szter, — dünnyögte é^ Vörös Eszter ugyanis egy ragyásképű dorosmai leány, a kit hol az egyik, hol a másik nádasból toloncolnak haza. Bizony csúnya „személy". El kellene az ilyet égetni. Egyszer csak tompa koppanás hallatszik az ajtón, a mely ennek következtében benyilik s a kisbiró betaszit rajta egy elzüllött sápadt rongyos leányt . . . — Zsófi! — sikoltja Pöhölyné a kezeivel fejéhez kapva s néz reá az eliszonyodás tekintetével. — „Pöhöly Zsófi tizenhat esztendős, éjjeli csavargás miatt Szögedről hazatoloncoltattatik . . Olvasta tekintélyes tudós arcával a kisbiró. Azután katonásan a kopott zsinóros sapkájához rántotta az öklét és elment. A leány sápadt fakó arccal, érzéstelen bamba tekintettel állt a-,on a helyen, a hova a kisbiró lökte. A ruha lucskos, sáros, rongyos volt rajta. A karjai reszkettek. Bizonyosan a hi< igtó'l reszketett. Két fekete szeme sápadt fakó arcán két fekete pillangó. Pöhöly János rámeredt a szemével a leányra. A pipát lassan, gépies mozdulattal emelte ki a szájából, a melyet elfelejtett újra összetenni. Látszott rajta, hogy valamit akar mondani; valami szörnyűt, lesújtót, talán átkot . . . De nem tudott mondani semmit. Csak a szájaszéle mozgott, mint a rémálmot látóé. — Zsófi, Zsófi! — sikoltott újra az asszony, — hát mi vagy te? Hogy jössz haza! Zsófi iassan fölemelte a tejét, rápiUntott az anyjára, azután a nélkül, hogy felelt volna, újra bágyadtan eresztette le a fejét. Odakünn az ablaknál kacagtak a gonosz, vásott gyerekek. Pöhölyné mint a tigris ugrott föl helyéről. Neki rohant az elzüllött leánynak. Megkapta a két vállát és megrágta kegyetlenül. Gyalázatos! Gyalázatos! . . . kiáltott egész testéi);- reszketve a felindulástól. jtán nem tudott neki mást mondani, '.'lökte, kitaszította az ajtón, úgy, hogy a leány elbukott, elesett. Mai szamunkhoz féliv melléklet van csatOlva.