Zalamegye, 1891 (10.évfolyam, 1-26. szám)

1891-05-31 / 22. szám

X. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1891. május 31. 22. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. NyilMér |>etitsorn 12 kr. JL JL ii n (rr I r i r Ü02 i es <i neti A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez k ü Iden dők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kill<líiiik vissza. .et" és a „Zalaegerszegi ügy védi/tóiSí^ Megjelenik minden vasárnap. A szinmílirodalom hatásáról. A szinirodalom pártolása tulajdonképen egy a színpad, a színművészet pártolásával; mert. szoros összefüggésben vannak egymással, sőt egymást határozottan föltételezik. A szinirodalmat csak is a színpad pártolásával lehet pártolni, előbbre vinni, emelni. A szinirodalom szellemét mindig a szinpad irányítja. A drámai termékekre és termelésre tulajdonképen a szinpad adja meg az impulsust. A szinműiró, aki rendesen a szinpadnak, a színház látogató közönségnek ir, arra törekszik, hogy megirt darabjával sikert arasson, szinpadi hatást érjen el s e végből okvetlenül a színházi közönség gusztusa szerint kell irnia. Tapasztalt dolog, hogy egyik, másik szinműiró eme — mondhatni pillanatnyi — hatásnak nem egy esetben a magasabb szempontokat is alárendeli. Ez semmi esetre sem helyes dolog; de így van. Kedvezőbb viszonyok között a szinműirodalomnak kellene hatással lennie és pedig a társadalmi élet szellemére; annak kellene hatnia a társadalmi fogalmak, Ítéletek, nézetek magasabb színvonalra emelése tekintetében. Ha ez a hatás megvan, úgy a színműirodalom a szinpaddal karöltve betöltheti tulajdonképeni magasabb missióját, rendeltetését. Mi itt röviden, szűk keretben a szinműirodalomnak társadalmi hatásáról akarunk szólni. A szinirodalomnak, hogy a szó nemesebb értelmében erkölcsileg, lelkileg, szellemileg fejlesztő hatással lehessen a nagy társadalomra, a közönség mindennapi gusztusától — mely valamely elitélendő befolyás eredménye is lehet — mindenkor függetlennek kell lennie. — Mert a közönség gusztusa — műizlése — lehet jó is, rossz is. Ha jó, akkor a szinműirodalomnak magasabb szempontok betartásával színpadra vitt termékei csak ízmosítólag íognak hatni a közönség műizlésére s akkor éppen a legfüggetlenebb szellemmel teremtett művek fognak közkeletnek, közkedveltségnek örvendeni: míg ellenben ha rossz, akkor a legszebb, legnemesebb intentióval irt művek nem fognak azzal harmóniáim. Ebből tehát az következnék, hogy a szinműirodalmat mindig a közönség izlése irányozhatná. Ámde ez nem lehet így; ennek nem szabad így lennie, mert a színműirodalom ama termékekkel, mik a közönség szine elé kerülnek, nem csupán gyönyörködtetni, hanem magasabb rendeltetésénél fogva oktatni, a társadalmi szellemet nagy eszmék, helyes irányok, bölcseleti örök igazságok befogadására megérlelni, kifejleszteni, megizmosítani is van hivatva. Nálunk ez idő szerint a szinműirodalomnak a társadalmi közszellemre bölcseleti irányban való hatása nagyon csekély, alig számbavehető. A közönség triviális gusztusától teljesen független szellemű, mély élet-igazságok boncolgatását célozó szinmüirodalmi termékünk csak gyéren akad. Ami van, az sem a mi társadalmi életünkből gyökerezett ki; úgy próbálgatjuk csak átültetgetni a mi talajunkba idegen társadalom légköréből: a svéd költőnek: Ibsennek egy-egy művében. Es mit tapasztalunk? Azt, hogy ezek a klassikus egyszerűséggel örök-érvényű élet-igazságokat bemutató művek nem találkoznak köztetszéssel ; csak kevés azoknak száma, kik azokban a magasabb szinvonalú irodalmi terméket fölismerni s ennél fogva magasabb szempontból élvezni is képesek. Lehetne nekünk is Ibsenütik akárhány, hogy csak néhányat említsünk: egy Csikyben, egv Rákosiban, egy Bartókban. De nincs talajuk a közönségnél. A mi közönségünk műizlétét megvesztegették a francia könnyedséggel irt, szinpadi hatásra szánt — legtöbb esetben pikáns — darabok, amikkel nagyon jól át lehet mulatni egy-egy szinházi estét. Es színműíróink közöl a legfüggetlenebb szelleműek sem képesek a közönség megvesztegetett gusztusa elől kitérni. Innen van azután, hogy szinműirodalmunk jelenlegi hatásában nem képes betölteni magasabb missióját; első sorban a közönség gyönyörködtetésére fektetvén a súlyt, mélyebb bölcseleti igazságok érvényesülésének bemutatását nagy mértékben kizárja. E helyzettel szemben a reatiót kétségtelenül maguknak a függetlenebb szellemű színműíróknak kell megkezdeniük olyképen, hogy a saját egyéniségükben megérlelt eszméket, Igazságokat szolgálják, mikor teremtenek s az "efemer hatás mellőzésével, minden munkájokkal nevelni iparkodjanak a közönséget a mi nemzeti erkölcseinknek megfelelőbb igazságok, életelvek befogadására s így végső hatásukban korszakot alkotólag folyjanak be egy egészségesebb társadalmi közszellem alakulására." Talán anyagi szempontból egy idó're ez által kedvezőtlenebbekké lesznek a* szinmüirodalmi viszonyok; de csak egy időre, mert az ily módon helyes irányban fejlesztett műizlés majdan új korszakot teremt s a szinműirodalomnak az egészséges fejlődésre mindenkor fogékonynak mutatkozott magyar társadalommal szemben érvényt szerez, és missiójának megfelelő hatást biztosít. A „Za

lamegyei Gazdasá

gi Egyesüle

t" hivatalos értesítője. Jegyzőkönyve a zalamegyei gazdasági egyesület Zala-Eqerszeqen, 1891. évi május hó 3-án tartott rendes közgyűlésének. Folytatás. 41/51. Az egyesület 1890 ik évről vezetett számadásainak meg vizsgálására kiküldött bizottság hitelesített jeqzzó'könyvét az egyleti titkár a közgyűlés elé terjeszti. Ezen jegyzőkönyv szerint, az egyesület számadásai tételenkint átvizsgáltatván, teljesen rendben s pontosan vezetve levőknek találtattak. Az egyesület vagyona 1890 ik évben — az ingatlanok kivételével — a következőkből áll: 1. Készpénzben 1316 frt 60 kr. 2. Szőlőváltsági kötvényekben . . 950 „ — n 3. Egységes állam adóssági kötvényekben .300 frt — kr. 4. Magyar papír járadék 5% • • 15.600 „ — 5. Földtehermentesítési kötvényekben 4% 2000 frt — kr. „Zalamegye" tárcája. _ A szenvedés. — Elmefuttatás. — Irta: Horváth Gyula. Szenvedés! Ezzel kezdődik az első pillanat, midőn ezen átok- és boldogsággal terhes világ első napsugarát megpillantjuk. Ez azon őrangyal, aki soha nem lankadó buzgalommal kísér addig a percig, mikor megtört szemünk utolszor látja a világosságot. A szenvedés hírnöke a köny, legyen bár csak egy csepp is, de az már a szív vére. — Láttam szenvedni ártatlan kis csecsemőt és a lelkem majdnem megszakadt; — láttam szenvedni ifjút és a lelkem mosolygott; láttam szenvedni a bukottat, a bűnöst és lelkem nevetett; — láttam szenvedni a tehetetlen, ősz-fejű aggot és a lelkem nagyon fájt. A szenvedő csecsemőt és tehetetlen aggot, ha szenvedni látom, elborul lelkem világa; összetut képzeletem bölcsőmtől a sírig; a n ult és jövő ködfátyolától szemem könnye permetez. Mosolygok az ifjú szenvedésén, mert hisz c-sak a szenvedés tüzében tisztul a lélek és ha ragyognak is szemeiben a bánat igaz könnyei, nem más az, mint futó zápor harmata a virág kehelyben; — de ha a bukottat és bűnöst látom szenvedni, a lelkem örömében nevet; mert megérdemelt munkája diját nyeri el. A szenvedés fogalma a testet a lélekkel együtt öleli magához. A testi szenvedések íajai többnyire iszo nyatot, undort és egy belső éles metszést eszközölnek, s ezekkel, mint ismeretes, köznapi dolgokkal, nem is foglalkozom. Barangoló képzeletemet a sötét, köny-jegecekből épült palotába küldöm, ahol a lelkek, szívek szenvednek ... Ott van az igaz és bűnös. Szenvedésük iszonya. A bűnös szeme vérlángokat lövel, az igazé pedig csendesen hullatja könnyeit . . . A bűnös szenvedése egy borzasztó éjszaka, s az ember irtózik aa éji rémektől; az igaz ember szenvedésénél lelkünk feléled: látjuk a pirkadó nyári hajnalt és hallani véljük a csalogány édes csattogását. Azt mondja Tompa, hogy a sors nehéz, méltatlan szenvédést csak a magas, nemes lelkeknek ad. Szívemen egy izzó lávaroham fut keresztül és képzeletem oda rohan a félistenek jeltelen sírjaihoz . . . Remegő ajakkal, imádatszerü hódolattal említem szent neveteket. Letérdelek az édes anyai földre azon irányban, hol a mindenséget megaranyozó, tűzgolyó felkel és várom az áldó meleget, mely ellenségeitek szívéről leolvasztja a gyűlölet jegét ... De hiába várok ! Jöhetnek még századok, — vastagodik a jégburkolat és — folyton hül a nap . . . Akonyt alkony követ és én rózsás álmák helyett ébren szenvedek . . . . . . Elitélték a hőst. Hallom a ketté tört pálca reccsenését . . . Ott áll megdicsőült arccal, esküre emelt ujakkal a véres bitó alatt; a kebel hullámzása elárulja a borzasztó szenvedést . . . Nem nézhetem ! Siess bakó, öld meg a hőst, ha va Istened! . . . Keze remeg, s arca ijesztően elüt a vörös bársony hóhér ruhától ... De meg kell tennie! A gyűlölet démona nem ismer könyet, jogot, igazságot. Azt hiszitek, tán fél a hős e csút haláltól ? Nem az fáj néki, hanem a világ gazsága; a haza megfojtó gyűrűje és hátrahagyott kedvesének égető könyei . . . Megölték őt, de él az eszme és didalt ünnepel . . . . . . Megható halotti pompa; könyező szülő, s az a pillanat, mikor drága halottunkra ráteszik az örökre eltakaró koporsó födelet . . . Es zuhognak tompán a hantok... volt. és nincs! Egy ily pillanatot átélni iszonyúbb a halálnál. Hogy nézhet ki ilyenkor a szív? És ha, elégetnék, milyen liistje lenne?. . . Őrült viziók üldöznek, szívem reped, agyvelőm lángol és nem érzek semmit, nem fáj semmim csak — szenvedek . . . Soknak homlokán láttam azt a redőt, mely a szen védés jele, de e fölött én mosolygok ; mert hisz ea csak egy hajszál vonal azon óriási rajzból, melyet a világ szellem készítve, irg .lmatlanul a homlokokra süt és sokszor a legboldogabb percben metszi át vele a szerencsét. A szenvedés ezen vonala többnyire olyan egyének homlokán található fel, kiket lassú, ölő kín epeszt. Nagy és rövid szenvedés többnyire elsimul az arcon minden nyom nélkül. A sértések hulláma a szívhez verődik és a parányokat gondos hűséggel szedi össze az emlékezet és hordoztatja velünk a sírig. Ne mondjátok nekem, hogy az szenved, akinek mindenét a láng emészti fel. Fordult a szerencse, s kárpótolva van. Nem szenved a hazug, a képmutató, a gyáva és nem tartom igazi fájdalomnak azt, ha valaki a világ szemei előtt ontja könyeit. Szenved az, aki tanutlau, sötét éjszakában áztatja vánkosát és élvezi a titkos könyeknek borzasztó kéjeit. Mert van ám az ilyen könyeknek kéje is, csakhogy ez a kéj a lélek — haldoklása. Es minő szeszélye az alkotásnak ! Az ember inkább a fájdalomra, a szenvedésre és nem az örömre van teremtve. Szenvedésünket ezer változatban elmondjuk, s azt hisszük, hogy az mindig a „mai", míg az üröm gyorsan kihűl, hamar elalszik és a legtöbb esetben örökre el van feledve. Fn is itt a szenvedés mezejéről gyűjtött drága virágaimat mutattam meg önöknek. A csokor már roppant nagy, s igy az összes virágokat egyenkint nem mulathattam meg, de a legdöbbje már nem is érdekli önöket, mivel azok színtelenek. Elvették szinöket az én keserű könyeim. Hadd hervadjanak, hadd vesszenek azok velem együtt el! Mai szamunkhoz fel iv melléklet van csatolva.