Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 27-52. szám)

1890-11-09 / 45. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. november 9. 45. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 t't., Félévre 2 t't., Negyedévre 1 t't.. Hirdetmények: .'5 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdjj 30 kr. VyiUtcr pet itsorii 12 kr. ALAMEGTE JL I A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kilNNiik vissy.il A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Minden kornak és minden téren megvan a maga jelszava. Az Írástudó emberek beszélnek egy egyszerűbb, boldogabb világról, mikor mindenben az volt a jelszó: otthoniasan. Tettébeu, beszédjében, modorában, viselkedésében, szokásaiban és erkölcseiben mindenki ügyekezett otthonias lenni. Volt Magyarországon olyan világ is, mikor a divatba, a szokásokba, erkölcsökbe beleszólt a nemzetiségi politika; akkor az volt a jelszó, hogy legyen mindeu honi! Akkor azután honi kalap, honi kelme, honi mente, honi kendő járta. A kereskedő, ha áruját drágítani akarta, azt mondta rá (ha volt igaz, ha uem !) hogy honi. Ezek a jelszók mind olyanok voltak, mik nagyon megfeleltek a magyar ember jellemének, gondolkozásának. Az „otthonias" jelszó megfelelt a magyar ember patriarchalis erkölcseinek, a „honi

a jelszó kifejezője volt a nemzeti szokásokhoz való ragaszkodásunknak. De egyik sem tartott sokáig. Uralkodásukat átvette a „modern" jelszó. Lettek modern emberek; lett modern nevelés, modern politika, modern viselet, modern megjelenés, modern zsarnalisztika, modern erkölcsök. modern szokások, modern ruházkodás, modern követelmények lettek uralkodókká. És átmentünk (nem is igen vettük észre!) óriási változáson. Akik észrevették a nagy és ránk nézve igen sok tekintetben kedvezőtlen változást, fülünkbe dörögték, hogy ne játszunk divatosdit; maradjunk meg egyszerű s kevesebb anyagi erőfeszítéssel járó szokásainknál! De mi nem hallottuk az intő szót; európai, modern emberek akartunk lenni. Nem hallgattunk a mennydörgés szavára és nyakunkba szakadt a zápor. Mikor a nagy költő elmenydörögte, hogy „romlásnak indultunk", — szavai elhangzottak a pusztában. Kezet fogtunk a modern-világgal, megalkudtunk szokásaival; lettünk modern emberek, modern értelemben. Ez pedig annyit tesz, hogy a külsőségekhez, a látszathoz tapadt gondolatunk, törekvésünk s annak kedveért föláldoztuk a lényeget. Mindenre — ami rajtunk nevetséges, ami bennünk kárhozatos volt, — azt mondták, hogy az modern. Ezzel takargattuk, szépítgettük, ezzel okoltuk meg hibáinkat ; ezzel festettük erkölcsi világunkat. Ez a mudern-világ óriási költségünkbe került. Elnyelte kincseinket s nem adott azokért semmit, csupán külső csillogást, értéktelen látszatot: megteremtette a modern Magyarországot. Nem épen rosz jelszó a modern jelszó sem, míg a haladás, a valódi civilisatio zászlójára volt irva, míg az üzletvilág hatalmába nem esett. Addig nem is került sok pénzbe. Hanem annál többe azután, mikor nem a művelődés, hanem a külső szokások terén nyitotta, eresztette meg a versenyt, mikor azok a bizonyos „modern höuetelményeh

a kiterjeszkedtek minden iráuyban és rabbá tették külsőnket a fejünk tetejétől a talpunkig. Hány jóravaló embernek elvitte ez az áramlat birtokát, gazdaságát, vagyonát! Nem egynek még becsületét is. De hát ez is modern számba ment. Az Isten átka, a sanyarú csapások nem pusztították meg anyagi erejében oly mértékben a magyar népet, mint az a körülmény, hogy a modern jelszó a művelődés határán túl lett emelve. Ma már bizonyára sokan belátták, hogy fölösleges, sőt kárhozatos dolog volt a mi világunkat ily értelemben is modernné, divatossá tenni ; de még ott, a szenvedett anyagi károk dacára sem vagyunk, hogy átalános, egyakaratú visszalépésre reményünk lehetne. Még tömérdeket el fog emészteni nálunk a modern-világ; igen sok embernek fog — különösen a mai küzdelmes életben — koldusbotot adni kezébe ez a téves értelemben vett jelszó, míg bilincseitől valami radikális társadalmi átalakulás folytán megszabaduland a magyar társadalom. Zalai irók egyesülete. A „Zalai Közlöny" f. évi 42. számában N. M. „Zalavármegye íróihoz" cimmel egy felhívást bocsátott ki, melyben a megyében élő Írókat „zalai irók egyesületé" nek megalkotására hívja tel, mely hivatva volna feltámasztani a szép emlékű Festetics György gróf pártfogása alatt egykor virágzott „Keszthelyi Helikon"-t. Az egyesületnek, a felhívás szerint, főcélja lenne: a felfedezett, jelentkező, működő tehetségeket anyagilag és erkölcsileg támogatni; legyenek azok megyénkben a magyar irodalom bármely ágának művelői. Le nnének működő (a zalai irók mind, ajánlani mindegyiket saját productumaj, pártoló és alapító tag jai. A tagsági díjakból begyült összegből az egyesület működő tagjainak kiadásra méltó munkáit segélyezné; továbbá a munkálkodás serkentésére hirdethetne irodalmi pályázatot miuden évben ; megiratná a zalai irók bioés bibliographiáját. Minden évben adhatna egy helikoni ünnepélyt, melyen lenne szónoklat, felolvasás, szavalás, zene s az ünnepség táncvigalommal egybeköttetnék az egyesület pénztára javára. Főbb körvonalakban ezekben központosulna az új egyesület tevékenyjége. Megyebeli laptársaink melegen karolják fel ez eszmét; sokat, igen sokat remélnek az új egyesület utjáu elérhetni. Sajuálattal kell bevallanunk, hogy mi ily vérmes reményekkel nem kecsegtetjük magunkat s már most azon meggyőződésben vagyunk, hogy az egyesület leg telebb a szokásos nagy zaj mellett megalakul, megválasztja tiszti karát s azután szép lassau elalszik, mint elaludt már sok, jobb sorsra érdemes ügy ! Hiu ábránd ugyanis alapító és pártoló tagokat gyűjthetni akkor, midőn általában alig győzzük fizetni a létező sok egyesületnél az évi tagsági díjakat, melyek ma napság minden számot tevő ember évi budgeljében jelentékeny összeget képviselnek. Kevésre fog leolvadni a működő tagok száma is. Igaz, hogy a cikk irója száznál több egyént sorol fel, uiint tollforgatót a vármegyében. Ha végig olvassuk azonban a névsort, a legtöbbje közülök az által vívta ki az irói nevet, hogy egy-egy cikket tett közzé vala mely hírlapban. Mi azt hiszszíik, hogy az illetők maguk fognak szabadkozni az ellen, hogy az irók közé soroztassanak. Igen csekély azoknak száma, kik az irói név viselésére jogosítvák s akik —- a pártoló és alapító tagok hiányában — ily kis számmal oly egyesületet, mely a fent jelzett célokat megvalósíthatná, csak azért sem alkothatnának; mert ezek tehetségök érvényesítésére hálásaab talajt találhatnak az ország Metropolisá„Zalamegye" tárcája. Neked igazad volt! Irta: Naglné Karay Mariska. Már tudod édes barátom, megvallom őszintén, én egyáltalán helyeselni nem tudom a te tegnapi eljárásodat. — S ugyan miért? — Te tegnap úgyszólván tüntettél azzal, hogy az egész báli^hölgyközönséget elhanyagoltad azért az egyért. — E» aztán? — kérdé dacosan a másik. — Az nem járja barátom. Én, mint legjobb barátod, megmondhatom neked és azt hiszem, nem is veszed zokon, de tény, hogy igen sok neheztelést vontál magadra, és méltán. Egy olyan leányért mellőzni a többit .... — Milyen leányért? — szikítá félbe indulatosan. — Ej de furcsa kérdés ez tetőled, hiszen ép oly jól ismered, mint én, vagy talán még jobban — tevé hozzá gúnyos célzattal. Igen, én jól ismerem, de ti félre ismeritek, gyanúsítjátok ; gyanúsítja az egész világ, pedig tévedtek mind ; mert Irén jó, erkölcsös leány, egy ártatlanul szenvedő angyal! — No lám, — nevetett a másik — még utóbb engem is elragad heved, legyen tehát: Irén, egy bájos angyal! — Ne gúnyolódjál Endre, ezt nem tűrhetem — heveskedett a máoik — ha barátom akarsz maradni, ezt a tárgyat ne érintsd soha, mert ebben nem értem a tréfát. De mi célod is volt ezt most itt előhozni ? Egy előkelő kávéházban folyt e beszélgetés. A két tiatal ember, két jó barát együtt ült az asztalnál » a tegnapi bálról beszélgettek. Eudre nyugodttan szítta tovább szivarját, nem osztozott Jenő barátja ingerültségében és csendesen, nyugodt hangon mondá: — Hogy én mit akarok ? semmit. Legtöllebb téged akarlak észret.éríteni, ha lehet s esetleg egy bolondság elkövetésétől visszatartani. — Barátságod nem jogosít fel téged arra, bogy velem ily hangon beszélj ! — pattant vissza Jenő — sem gyermek, sem bolond uem vagyok és gyámságodra semmi szükségem sincs. Tudom, mit teszek és felelős séggel nem tartozí.m senkinek! — Dehogy tudod édes barátom, dehogy tudod, — mond fejcsóválva Endre — hisz épen az a baj, hogy nem tudod és az okos tanácsra nein hallgatsz. Süket vagy, vak vagy, behálózott egészen az a bájos szirén, annak a kacér mosolyáért elfeledkezel magadról, kötelességedről. Nem tudom, mily büverővel birhat az a leány, de hogy téged megbűvölt, rabjává tett, az tény. Az egész világ semmi most neked, nem létezik más számodra, mint Irén. — És az baj ? — Baj annyiban, hogy sok szóbeszédre ad alkalmat és mert nem méltó hozzád az a leány. Sokan haragusznak már rád, legjobb ismerőseid nyíltan megvallják, hogy eljárásod sértő rájuk nézve, és ha igy folytatod tovább is, könnyen meglehet, hogy mindenki elidegenedik tőled. — Azzal sem sokat törődöm. Elég baj Jenő és végtelenül fáj, hogy te így beszélsz. Engedd meg barátom, hogy egyszer komolyan beszéljek veled, és rá mutassak, hogy mire vezet a te dőreséged. Te szeretsz egy leányt, aki sem rangban, sem társadalmi állásban nem egyenlő reled. De ez még nem volna baj, ezt még elnézné a világ, nein te volná! az első, aki a társadalom által vont korlátokat széttépnéd, megtette azt már más is. De azt mondd meg : micsoda az a leány? Ne szakíts félbe, várj még egy kicsit! Te azt mondod: angyal, de a világ mást mond ám Nagyon kétes homály veszi körül, senki sem tudja: kicsoda, micsoda, honnan került ide; az az öreg nő, akivel együtt lakik, azt mondják, nem is anyja, hanem csak olyan fizetett anyja, egy szóval olyan dolgokat beszélnek róla .... — Irigység, rágalom az egész, rossz akaratú pletyka ! — Te annak veszed, de nagyon sok igaz van abban. Tudod te azt, hogy nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja. Tény az, hogy nagyon kétes állásúnak tartják. Hogy csinos, szép, az bizonyos, hogy nagy fényt üz, hogy a pénzt szórja, nem kiuiéli. De tudod mit mond erre a világ ? azt, hogy könnyen szerzi. És most te ebbe a nőbe, ebbe a leányba beleszerettél. Ez még nem volna olyan nagy baj, de amint én ismerlek, képes vagy őrültségedben olyat tenni, amit többé jóvá nem tehetsz. — No engedj már egyszer szóhoz jutni — vágott közbe Jenő — és meglásd, mindjárt más színben látod a dolgod te is. Amit most mondani akarok, — folytatá székét közelebb húzva barátjához — az titok, de neked, mint legjobb bárátomnak, megmondhatom. Azt tudod, hogy szeretem Irént és csak akkor vagyok boldog, ha láthatom. Igazad van, rabja vagyok, rabjává tett az a mosolygó szép arc, melynél szebbet Isten még nem teremtett. De mit beszélek neked; te még nem láttad őt teljes szépségiben ; mi az a mesterkélt divat báb ahhoz képest, amilyen ő otthon. Oh ha látnád Eudre ! Mikor a könnyű pongyola oda tapad szoborszerű tagjaihoz, mikor leereszti haját, azt a csodálatos szép szőke haját, mely térdéig leomlik, inikor csókra nyújtja parányi ajkát s félig behunyt pilláin keresztül uéz rám epedve, elbűvölően, oh ha ilyenkor látnád, leborulnál előtte te is és imádnád, mint én ! Jenő arca egészen kipirult, szemeiből hatalmas szenvedélye teljes erejével sugárzott elő, nem akarta leplezni, de tán nem is tudta volna.