Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-04-13 / 15. szám

IX. évfolyam Zala-Egerszeg, 1890. ápril 13. 15. szám Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 1 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Xyilttór petitsoru 12 kr. ZALÁMEGTE i, & ii rr rr r i r i es A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A biztosítás. Korunk egyik legszebb és legnemesebb alkotásai közé méltán sorozhatjuk a biztosítási intézményt. Lehet-e ugyanis üdvösebb feladat, mint a véletlen szerencsétlenség által okozott károk és anyagi veszteségek ellen való védelem, vagy a családfőnek halála esetére a hátramaradottak számára egy meghatározott összeg biztosítása ? Felesleges sok szóval ecsetelnünk a tííz- és jégbiztosítás előnyeit. A mindennapi élet számos, megdönthetlen okokkal bizonyítja azok előnyeit. Hány esetben történt meg, hogy a tííz virágzó városok előbb jólétnek örvendett polgárait tette tönkre s a családtagok könytől ázott szemekkel állták körül romokba dőlt boldogságukat. Egy hosszú élet viszontagsággal teljes küzdelmeinek árán szerzett vagyont semmisített meg gyakran pár pillanat alatt a bősz elem. S mig a gazda örömtől sugárzó arccal szemléli arany kalászszal ékes rónaságát: nem egyszer másnap kétségbeesve láthatja azon a jég által okozott pusztítást. S hány családfő, aki előkelő állást foglalván el a társadalomban, tisztességes munkájával képes jólétet teremteni övéinek, hal el élte delén hirtelen s az özvegy és árvák mig szívet szaggató fájdalmak közt siratják drága halottukat, addig más részt megrémülve szemlélik a szükséget, sokszor a nyomort, mely az eddig élvezett jólét után ajtójukon kopogtat. S midőn mindezek ellen — csekély évi díj fizetése mellett magunkat illetve családunkat megvédhetjük, csaknem bűnnel határos azon könnyelműség, melyet mindazok elkövetnek, akik ezen nem várt, azonban nagyon is bekövetkezhető szerencsétlenség ellen s a mindnyájukra egyenlően, kikerülhetlenül megjövő halál esetére magukat illetve családjukat nem védelmezik, főkép ha meggondoljuk, hogy mily csekély aránylag a díj, melyet e célból fizetnünk kell. Tagadhatlan, hogy a tííz- és jégbiztosítás hazánkban meglehetős tért hódítottak oly annyira, hogy ma már alig nevezhető valamire való gazdának, gondosnak pedig épen nem, aki épületeit a tűz ellen s termését a jég ellen nem biztosítja ; mert a mindennapi élet százával, sőt ezrével szolgáltat reá fényes példát, hogy mennyivel kedvezőbb helyzete annak, aki az említett elemi csapások ellen magái biztosítja. Legkevesbbé tud azonban körünkben gyökeret verni az életbiztosítás. Pedig ha fontosnak és üdvösnek nevezhetjük a tűz- és jégbiztosítást, annyival inkább annak kell tartanunk az életbiztosítást. Bármily állásban legyünk, főkép a családfőnek életbiztosítására kiváló súlyt kell helyeznünk. A gyakorlati élet terén ugyanis elég szomorú adatok igazolják, hogy a családfő halála a családra nézve mindenkor a legfőbb veszteség; mert a családfőben a legtöbb esetben a család kenyérkeresője, fentartója hal el. Hol üzletről van szó, mely a családfő elhányta után fenn is áll, köztudomású, hogy a családfő elhunyta káros visszahatással van magára az előbb talán virágzásnak örvendett üzletre, ha nem is folytonosan, de egy jó időre okvetlenül. Ott meg, hol a család fentartását a férj fizetése képezi, kapjon bár a hátramaradt özvegy tisztességes nyugdíjat, jóval kevesebb összeget fog ez mindenkor képviselni, mint amennyi a férj fizetése volt. S mily jól esik ilyenkor a családra nézve, ha életbiztosítás cimén bizonyos összeghez jut, melylyel az üzletnél esetleg beálló pangást, vagy a csekélyebb nyugdijat pótolni lehet s amelylyel a család legalább részben megmenekszik az anyagi gondoktól, melyek egyébként önsúlyként reá nehezedvén, keservesebb a sors csapásának elszenvedése. Azt szokták az életbiztosításnál ellenvetésül felhozni, hogy ha a családfő sokáig él, a család aránylag kevesebbet kap, mint amily összegre az évi biztosítási díjak — takarékpénztárban elhelyezve — kamatokkal együtt felnövekednének. Tény, hogy az esetben, ha a családfő | hosszabb ideig él, igy áll a dolog. Ne feledjük el azonban, hogy míg az évi díjat biztosítás esetén évről évre pontosan kell fizetnünk: addig, — ha nem biztosítunk — igen sokszor az évi díjat saját céljainkra fordítanók. Más részt meg a biztosítás legfőbb célja, hogy ha a családfő korán elhal, legyen családja biztonságban, míg ha a családfő hosszabb ideig élhet, alkalma kínálkozik munkásság és takarékosság utján családjának jövőjéről a biztosítási összegen felül is részben gondoskodni. Felmerülhet itt az a figyelemen kivűl nem hagyható kérdés, hogy melyik társulatnál biztosítsunk. Ha fontos e kérdés a tűz- és jégbiztosításnál, még fontosabb az életbiztosításnál. Míg ugyanis a tűz- és jég ellen évről évre tehetjük a biztosítást s így könnyen módunkban van elfordulni oly társulattól, mely iránt esetleges veszteségei vagy bűnös üzelmei miatt a közönség bizalma megingott: addig az életbiztosítást ha nem jóhitelű társulatnál eszközöljük, a társulat bukása esetén nemcsak összes befizetéseinket veszítjük el, hanem ha új társulatnál akarjuk magunkat biztosítani, úgy már korosabbak levén, a díjtétel s így vele az évi biztosítási díj is jóval több leszen. Igaz, ha a társulatok alapszabályaik értelmében szigorú pontossággal járnának el, nem kellene egy társulatnál sem rettegnünk ; mert a társulatok kötelesek az életbiztosítási évi díj egy bizonyos, még pedig mennyiségtani pontossággal kiszámított százalékát díjtartalékképen évenként félretenni. S ha valamely társulat esetleg megbuknék : e díjtartaléknak, mely tulajdonkép a biztosítottak vagyonát képezi, meg kellene lenni s ezzel bármely más társulat átvenné folytatólag a biztosítást ugyanazon feltételek mellett, mint melyek voltak a régi társulatnál ; mert a nagyobb kor mellett is kisebb kornak megfelelő díjtétel fizetéséből keletkező veszteséget az új társaságra nézve kárpótolja az átvett díjtartalék. „Zalamegye" tárcája. Hisz én nem akarok meghalni . . . Irta: Naglné Karay Mariska. Lassan, lábujhegyen lépett a szobába. Az éjjeli lámpa halvány rózsaszint vetett a szunnyadó két alakra. A kis lányka édesdeden aludt, gömbölyű kis arcára piros rózsákat festett az édes álom, parányi ajkai félig kinyílva. Takarója lecsúszott s az apa gyengéden betakarta újra és olyan örömtől, boldogságtól ragyogott az arca, hisz az övé volt ez az édes, drága kis angyal. De elkomolyodott férfias szép arca, midőn a másik ágyban nyugvó alakra pillantott. Mily sáppadt, beesett az a kedves arc. Kinos sóhaj szakadt föl kebléből. Istenem ! miért nem lehet az ő boldogsága teljes, miért kell épen annak szenvednie mindig, akit olyan határtalanul szeret a világon. — Milyen csendesen alszik — suttogá és hosszan elnézte az alvó alakot. Hát csak az ő számára nincs gyógyír ezen a világon ? Hogy lássa, tudja, miszerint ez a törékeny test már nem fog sokáig ellentállni tudni, az a betegség gyötri, kinozza folytonosan s aláássa életerejét, és neki látni kell, mint közeledik lassan a sir felé, és nem tudja azt megakadályozni. Oh mily tehetetlen az ember! Oda lép az alvó alakhoz, gyengéden félre sim!tja homlokáról a kuszált fürtöket és egy csókot lehel a márvány homlokra. A nő meg sem mozdul. Megfogja a takarón nyugvó kis kezet és halkan susogja: Melanie. De a nő nem felel. Egy borzasztó sejtelem villan át agyán: hátha meghalt. Görcsösen szorítja össze a kezében tartott kezet. Oh, ezt meg kellett volna éreznie, és fojtott hangon, a fájdalom tompa kétségbeesésével kelti a szunnyadót. De az nem ad életjelt magáról. A csengetyű zsinórhoz szalad és hevesen megrázza azt, mire ijedten nyit be az álmos szobaleány. — Mi történt, mig én oda voltam ? — kérdi a férfi hevesen. A leány nem értette meg a kérdést, bámulva nézett urára. — Nőmet értem — mond türelmetlen mozdulatot téve — roszabbul volt talán ? — Azt nem tudom, kérem. — Nem panaszkodott, hogy szenved ? nem akart engem látni ? nem óhajtotta, hogy az orvos jöjjön el ? — Nem, kérem. A nagyságos asszony soha nem panaszkodik, ő szenved és hallgat. — Miért hagyta hát magára — mond ingerülten a férfi. — Hisz tudja, hogy beteg és hogy én nem vagyok itthon . . . — A nagyságos asszony küldött ki — mentegetődzött a leány — azt mondta, aludni akar és ha kell valami, csengetni fog. — Menjen valaki rögtön orvosért. Szegény nőm minden segély nélkül itt fekszik ájultan, ha ugyan meg nem .... — Kínosan rándult össze és nem merte ki mondani azt a rettegett, azt a borzasztó szót : Ha meg nem halt! Visszasietett nejéhez, ki most is ép oly mozdulat lanul feküdt, mint előbb, sápadt arcán semmi élet, csak szive vert még halkan, alig észrevehetően. A férj szive elszorult, midőn igy látta szeretett nejét; mivé teszi az embert egy kinos betegség. Pár évvel előbb még telt volt az életerőtől, mosoly ült arcán és mivé lett ily rövid idő alatt! Csak romja, árnyéka önmagának. Oh de az Isten legalább ezt a kis romot, ezt a halvány árnyékot tartaná meg és örökké áldani fogná érte ! A férfi arcán két nehéz könycsepp gördült végig, hagyta folyni, nem szégyelte azt; hisz az erős, edzett férfinak is van szive, és ha ez a sziv nagyon, uagyon fáj, ki tilthatja meg, hogy a keserűség ki ne csorduljon? Ráhajtotta fejét arra a kis kézre és megcsókolta százszor, ezerszer; kérte édes halk hangon, hívogatta kinos kétségbeeséssel, feleljen csak egy szót, csak egy pillanatra tekintsen rá . . . De a nő nem hallotta mindezt. A férj szeme most az éjjeli-szekrényen akadt meg és hoszszan elnézte az ott álló üvegcsét, ismerte jól azt a sötétkék üveget, morfium volt benne, melyet az orvos rendelt nejének, fájdalom csillapítónak. Borzasztó sejtelemtől gyötörtetve kezébe veszi az üveget, a lámpa elé tartja s mint a villámütött tántorodik vissza. Üres volt! — Melanie ! — hörgé a legmélyebb keserv hangján — hát nem volt már erőd tovább szenvedni! Megfeledkeztél rólunk és kioltottad életedet, azt a kis lángot, mely nekünk boldogító szövétnekünk volt, melynek lobogásáért annyit kértük az Istent; te magad oltottad el azt és nem gondoltál arra, liugy n ily sötét lesz nekem ezután az élet! Ráveti magát arra a sápadt kis alakra s végig csókolja és keservesen zokogott. Egy összegyűrt papir szelet akadt a kezébe, megismerte rajt neje írását, a hetük kuszáltak, a szavak összefutva, meglátszott rajt, hogy sietve irta, talán a vánkosra támaszkodva. „ ... Ne haragudjál rám édesem — olvasá a férj és szive összeszorult -— hisz én nem akarok meghalni ! óh pedig de nagyon szenvedek ! Az a tizenöt csepp, mit az orvos rendelt, nem csillapítja fájdalmamat, talán ha