Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-03-02 / 9. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. márczius 2. 1). szám. ZALÁMEGYE ji ii rt \rr\r i r i, wmm c; A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Nemzeti életünk rovására. A mely célért a jelen évszázad első felében nemzetünk legjobbjai: költők, irók, államférfiak lelkök egész buzgalmával küzdöttek, liogy a politikai szabad intézményekkel együtt — nemzeti társada'mi életet teremtsenek: még ma sincs teljesen betetőzve. S bár politikai és irodalmi vezérlő férfiaink tetteinek irányát ma is a nemzeti szellem megizmosítása vezérli, s a művelt társadalom zöme büszkén vallja magát ezen eszme hirdetőjének, lelkes hívének: társadalmi életünk mégis bőven tüntet föl jelenségeket — mélyebb vizsgálódás nélkül is — melyek egyenesen nemzeti életünk rovására történnek. Sem philosophiai vizsgálódás, sem a társadalmi élet mélyebb tanulmányozása nem szükséges, hogy feltüntethessünk, rá mutathassunk egyes jelenségekre. Induljon el nálunk valaki — a zónával nem is kerül sokba — Felső-Magyarországról Dél Magyarországba, avagy Kanizsáról Brassóba : szomorúan fog meggyőződést szerezni, hogy legalább is annyi idegen szót hall, mint magyart. Sőt ne menjünk olyan messzire, még Kanizsára se, maradjunk városunkban, Zala-Egerszegen, mely statisztikában s köztudatban országosan úgy van feltüntetve, mint a Dunántúl egyik tisztán magyar ajkú s magyar szellemű városa : s mégis nem történik-e meg minálunk üzleti s vendéglői életben, hogy a társalgás nyelve idegen. Idegen néha még akkor is, ha a jelenlevők mindnyájan egyforma készséggel beszélik az idegen s a magyar nyelvet. — Nem történik-e meg magán társaságokban, hogy magyar ajkú barátok, rokonok mintegy félszeg ambitóval törik-rontják az idegen nyelvet s lenézéssel tekintenek azon középsorsu nőre, ki anyanyelvén kivül más nyelvet nem beszél ? Általánosságban szólván: ezen jelenségeket bővebb tanulmányozás, gyakoribb érintkezés nélkül is észlelhetjük. — Es ez oly anomália, mely egyenesen nemzeti életünk rovására történik. Az elszomorító jelenség okát részint a nemzeti érzület hiányában, részint idegenekkel szemben bizonyos túlvitt udvariasságban véljük föltalálhatni — s a nőknél különösen a valódi műveltségről való téves felfogásban. Ferde felfogás az, mely a mi társadalmi életünkben a nőt a féríiéval egyforma műveltségben akarja részesíteni ; ferde felfogás az, mely a nő elméjét idegen nyelvekkel akarja túlhalmozni édes anyanyelve rovására; ferde felfogás az, mely a nőnek különféle ismereteket nyújt, s kedélyének, érzelem világának-, főként vallásos és nemzeti érzületének fejlesztését, ápolását elhanyagolja. Már pedig nálunk, épen a nemzet zöménél, sajnosan ez az irány észlelhető : a nemzeti érzelmek fejlesztésének elhanyagolása ; külsőségek, főként idegen nyelvek túlhalmozása miatt. Olyan közép osztályú nőt, ki szégyenletesen vallja be, hogy anya nyelvén kivül más nyelvet nem beszél, igenis találhatunk; de olyat, j ki büszkeségét abból merítené, hogy nemzetének múltjával, szenvedéseivel, jelen helyzetével, törekvéseivel ismerős — nem azt mondjuk, hogy egyáltalában nem — hanem keveset találhatunk; s azon kevés egy része sem képes felülemelkedni a balitéleteken. Pedig a régebbi magyar nők, mindazok, kik áldást hoztak a körre, melyben éltek s kiknek nevét a történelem példányképül följegyzé : műveltségükét nem az idegen nyelvek tudásában, avagy külső mázban, hiú csillogásban keresték, hanem nemzeti öntudatok büszkeségében. Minden nemzetnek vannak hagyományai, melyeket megőrizni művelt nőinek szent kötelessége. Szilágyi Erzsébet, Zrínyi Ilona és a többiek a nemzeti s a család-élet szentségét megőrizni az összes magyar nőkre örökségképen hagyták. — E mellett nálunk sok családnak van családi trád tiója, melyet megőrizni épen nőinek áll kötelességében. A párisi s általán a művelt francia nő műveltségének forrását éppen abban keresi, hogy nyelvét nyelvtani szabatossággal beszéli s első sorban nemzetének irodalmával, történelmével ismerős: mi idegen nyelvek tanulására törekszünk saját nyelvünk irodalmunk, hagyományaink rovására. Epen azért, mer a férfi sorsa más. — A kölcsönös érintkezés a népek között, ezer körülmény egyenesen parancsolja, hogy a férfi: iparos, jogász, orvos stb. nyelvén kivül ismerjen, tudjon idegen nyelveket: — épen azért kell, hogy a nő első sorban a magáéval legyen tisztában, hogy ez nemesítse kedélyét, ez hassa át család-életét. Általában mi nem kivánjuk azt, hogy a nők idegen nyelvet ne ismerjenek. Ki öuálló életpályára készül, vagy kinek a sors időt és módot adott hozzá, ám tegye, tanulion; de ne úgy, mint ma történik sokaknál — a nemzeti nyelv, a nemzeti szellem rovására. Smiles — angol társadalmi író — szerint nincs kimondatott szó, mely hatás nélkül hangzanék el ; még kevésbbé van egyéni élet, mely közvetve befolyással ne volna egy nemzet életére. Ha a magyar nők műveltségek forrásául nemzeti érzületük ápolását vallják; ha azt Ítélik el, ki a nemzet nagy céljait szolgáló történelmi és irodalmi mozgalmaival ismeretlen; ha idegen nyelvet csak akkor beszélnek, mikor a körülmények egyenesen megkövetelik: nagy mértékben fognak hozzá járulni, hogy üzletekből, nyilvános helyekről az idegen beszéd, az idegen szellem mindörökre eltűnjék. R. „Zalamegye" tárcája. GASTEIN. - 1889. julius. — Szép vagy Crastein, mint egy tündér liget : Egetverő hegyek körítenek, Melyeknek zöldelö virányai Szemet s lelket felélénkítenek. Itt-ott kilátszó kőszikláidat Illatos fenyőkkel szépítgeted, És hogy avart ne lásson a szemünk, Az ormokat hólepellel feded. íatakjaid mint zugó fergeteg, Sziklák között megtörve omlanak, S lecsillapulva szűk völgyed között Ezüst szalagként tova siklanak. Magasfoku villanyos hévvized S élenynyel telt havasi levegőd, Lecsillapítják az idegeket S élesztik a lankadozó erőt. Kedélybeteg felejti itt baját, Nem tépelődik csalfa képeken; Mert a magányba elvonultan is Merenghet a remek természeten. De bármi bájos e tündérliget, S bár elmerengek s elábrándozom : Te jutsz eszembe mégis szép hazám.' Távolról is hozzád kívánkozom! Hisz vannak ott is völgyek és hegyek, Havas bércek s zöldelö fenyvesek : Van délibáb tündértájaival, Mit e helyen hiába keresek! Szabó Samu. Kit annyian megcsaltak. — Beszély. — Irta : Horváth Gyula. ()t évesek voltunk s együtt kezdtünk iskolába járni. Tanítói szerették a szende kis leányt, kinek nagy kék szemeiből ártatlan, mélyen érző lelke sugárzott ki. Az iskolában egymás mellett ültünk; együtt mentünk tanulni, játszani. Legkedvesebb helyünk volt az „Álmosvölgy". Itt időztünk legtöbbett, s amíg én lepkéket kergettem, addig ő erdei virágból koszorút font, sirt hantolt és temetett. Szegényke, már ekkor kezdé bol dogságát temetni! Anyja már meghalt. Édes atyja egyetlen leányát szeretetével elhalmozta. Kedvence valék én is, mint kis leányának játszótársa. így éltük boldog gyermekéveinket, mignem a falusi iskola mindkettőnk előtt bezáródott. Tiz évesek voltunk, midőn búcsút vettünk a jó öreg tanitó úrtól, de búcsút vettünk egymástól is; mert a kis leányt apja egy nevelő intézetbe küldé, míg én is másutt folytatám tanulmányimat. Mily nehezére esett a kis leánynak az elválás! Mint fájt megválnia a kedves „Álmosvölgy"-től, a játszó társtól és az édes jó apától. Hiába sirt, könyörgött, nagymamája szigora győzött. Hanem aztán nemsokára ismét haza hívták egy kis dombhoz, édes apja sirhalmához. Egyedül, árván maradt a nagyvilágban. Kedves arcát egy sötét árny folyta végig : a bánat. Szótlan, magába zárkózott lett, de nem sirt. Vissza kivánkozott az intézetbe, hol tanuló társai vidám csevegése lassankint új életet adott beteg lelkének. Éz időtájban kezdődött meg a tánctanítás is az intézetben s mint a többi tantárgyakban, újjy ebben is ő volt az első. Nem volt ekkor már kicsi leány. Szép, kifejlett sudár termete, aranyszin haja, alabastrom arcá- j nak romantikus némasága, igéző tekintete, gyönyörűé® iveit szemei pezsgésbe hozták a vért, szerelemre gyujták a szivet. így történt, hogy a táncórák alatt ő érette rajongott de miudenki. O közönyös volt s nem látszott őt érdekelni senki. Igaz volt-e ez? Hiába palástolá ér zelmeit, a táncpróbán kitűnt, hogy szive már fogoly. Avagy az a sok csokor, köszöntő, szerelmes levél mást bizonyíthat? És ezek mind Elemértől valának. Még néhány hónapig volt Ilka —- ez volt a leány neve — az intézet falai között. Mulatott, élvezett s ünnepelt volt mindenütt. Arról sejtelme sem volt, hogy neki vagyona van, mert nagyanyja oly óvatosan költekezett, hogy abból valami nagy gazdagságra még csak gondolni sem lehetett. A báli ruhákat maga varrta s az egyszerű öltözék csak emelte bájait. Mindig ő volt a legszebb. Pál estéje volt. Váradyéknál nagy és fényes társaság gyűlt egybe, Mova Ilka is hivatalos volt nagyanyjával. Különben is Várady Pál keresztapja volt Ilkának. A mulatság fesztelen és vidám volt. A cigány belemarkolt húrjaival a szivek közé s tépte irgalmatlanul. Egy külön álió asztalnál csupa nők ültek s még felére sem voltak az étkezésnek, midőn egy testes asszonyság feláll, egy arcképet vesz elő kebléből s Ilkának nyújtja: — Kedves Ilkám, Elen érnek utolsó kérése volt, adnám át arcképét egy végső „Isten hozád"-dal. A szép leány az arckép láttára gyengéden megremegett, majd átvéve, gondosan elrejté s márvány arca nem árult el semmit. Hanem midőn haza ment, elővette a kedves képet, csókjaibiin füröszté, miközben keservesen felzokogott: — ,,Istenem ! hát első szerelmemben is csalódnom kellett. O szeretett s keresztül vágta boldogságomat a halál. Talán soha sem fog engem olyan szeretni, akit én is szeretni tudnék. Pedig mennyire csalódott. Házuk csakúgy hemzsegett a kérőktől, különösen midőn megtudták, hogy pénze is van. De a megtört lélek csak kacagott. N<-m volt neki szép, kedves, művelt senki. De hát jó orvos az idő, begyógyítja ez a feledékenység balzsamával a sebeket. Ilka is kezdé feledni első szerelmét s az eltemetett érzelem új csirát kezdett hajtani.