Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-02-16 / 7. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. február Ifi. 7. szám. ZALAMEGY 1, 0! ii > r i es t i • ? i • <1 ML A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetleii leveleket csak ismert kezektől fogadunk cl. Kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. 99 Festett vilífc". A színpadot szokták rendesen így nevezni. Ma már azonban oda jutottunk, ott vagyunk, hogy bizony „festett" majdnem az egész világ. Festett a kis világunk : közvetlen környezetünk ; festett a nagy világ: az egész társadalom. Képmutatást látunk mindenütt, hiányzik belőlünk az őszinteség. A higgadtan, komolyan gondolkodó s a világ folyását mélyebben vizsgáló ember nézi, látja a társadalom harcát, a különböző érdekek hánytorgatását, amint egymásba ütköznek vagy átsikamlanak egymáson, mint a nyugtalan tenger hullámai; látja az egymással ölelkezőket, az egymással mosolygó képpel kezet szorongató ellenségeket és elborult lélekkel kell ama meggyőződésre jutnia, hogy itt majdnem minden ,,festett

1'; hogy a leghangosabban vallott önzetlenség köpenyébe mindig érdek van takargatva; hogy itt minden dolog „csinált"', festett". Festett a kegyet váró mosoly, festett a kézszorítás, festett az ölelkezés, festett a csók, festettek a küzdelmek. Sehol, semmiben sem az látszik, ami belül van. A érdek-küzdelmekben: más van irva a lobogóra, más van irva a szivekbe Festett az emberek egymás iránti modora. Festettek jó részben tetőtől talpig az emberek. Ha a mai világban valaki azt a társadalmi képet akarná látni a maga igazi voltában, ami el van rejtve, ami a sok festéktől nem látszik : akkor túl kellene tennie a gondolat-olvasó Cumberlandon. Máskor is volt képmutatás, volt alakoskodás a társadalmi életben; de a színpadi mt'ívészet ilyen fokáig még nem jutott el egyszer sem. Manapság a legközönségesebb társadalmi érintkezés helyiségeiben is bizonyos diplomáciái furfang szele lengedez. Kezet szorítanak, csókot váltanak, ölelkeznek, poharat kocintanak, bruderschaftot isznak egymással az emberek; magasztalják, éltetik egymást; fonják egymás homlokára a halhatatlan érdemek hervadhatlan koszorúját; hazudnak egymásnak mosolylyal, szóval, bókkal; minden tettel „festenek". Csak gondolattal nem ! Azokon a „festett" mosolyú arcokon mintha hidegen maradna a homlok, melyből mintha kisugárzanék az érdek matheinatikai számítása, mely mintha a „festett" ember hatásának kamatait számlálgatná. Mert — bár különös dolog — de oly nagy az ember önző gyöngesége, — dacára, hogy maga is szüntelen „fest" — nem birja a másik emberen észrevenni a festéket. Elborult homlokkal állunk meg sokszor e „festett" világ előtt, melynek mosolygó képe alatt tudjuk, ismerjük az aknákat. Ez a legnagyobb társadalmi korrupció ! Az őszinteség, a vértanusággal megpecsételt hitvallás nagy alakja ."Krisztus, e szavakkal bocsátotta világgá tanítványait: „Legyetek okosok, mint a kigyók és szelídek, mint a galambok". Talán e mondás szellemét magyarázzák olyképen a mai társadalom sophistái, hogy mást mutatni, mint amit érezünk, gondolunk ? ! Ebben találják az okosságot. Pedig tévesen okoskodnak, mert az okosság még soha sem zárja ki a becsületességet, az őszinteséget. Igaz, hogy a mai „festett" világban, mikor az érzelmek- és gondolatokkal szemben nagyon is lábra kapott az „erkölcsi sikkasztás", a „festett ember" sokkal nagyobb carriert csinálhat majdnem minden téren, mint az őszinte, nyilt ember. Igaz, hogy a társadalom legtöbb esetben azokat kövezi meg a rágalom köveivel, kik e „festett" társadalomtól elzárkóznak. Igaz, hogy ebben a festett világban csak ritkán itélik meg az embert a valódi és absolut-becse szerint, hanem a szerint, hogy minő szolgálatokat képes tenni egyesek érdekeinek és miként tud megalkudni a közérdekek életfáján burjánzó corrum- ! pált viszonyokkal és állapotokkal . De azért — hála a Mindenhatónak ! — e festett világban, a csinált nagyságok, a festett ünnepeltetés és festett ünneplés eine korszakában is találkozunk őszinte, derék emberekkel, kiknek puritán jelleme macula nélkül való; kiknek mintegy hivatásuk szeplőtlenül megőrizni a társadalmi erkölcsöket. r Es mind addig, míg a politikai, a társadalmi és családi élet fel tud mutatni ilyen kiválójellem-alakokat ; míg e festett világban találkozunk őszinte, festetlen — bár most elzárkózásra kárhoztatott egyénekkel : addig mindig lehet reményünk, hogy előbb-utóbb diadalra jut a mai napság kevés reális értékkel bíró őszinteség. Hisz a jelen század egyik hatalmas történelmi alakjának életéből is föl van jegyezve egy episod, mely mutatja: mily rendkívüli értéke van minden téren az őszinteségnek. Napoleonról beszélik, hogy egy alkalommal parancsot adott tengernagyjának, hogy szemlét akar tartani. A tengernagy tiszteletteljesen kijelentette, hogy nem lehet. Napoleon kikelten kiáltott a tengernagyra: — Es ha én parancsolom? — Akkor sem, sire ! — szólt a tengernagy. — Miért? — Mert vihar jő s a legénység és hajók fele oda veszne. Napoleon ropantul felbőszült e szavakra és parancsot adott, hogy a szemle megtartassék. A tengernagyot elbocsátotta. A szemlét megtartották. Másnap hajóroncsok s kivetett matróz-hullák beszéltek a viharokozta szerencsétlenségről. Es a szent-ilonai fogoly sokszor mondta, hogy sohasem jutott volna oda, ha főtisztjeiben csak fél-annyi őszinteség lett volna, mint a tengernagyban. Majd talán több ilyen „Napoleon" és több „tengernagy" nálunk is más belátásra juttatja a társadalmat! „Zalamegye" tárcája. Pacsirtáim. 1890. január. Éhesek vagytok kis pacsirtáim f Hó terül el a mező virányin, A lehullott mag, mely tápot adna Mély hóval le van még most takarva. Jertek hát kis udvaromba, jertek ! Itt hintek ki jó élelmet nektek; Dalnokai vagytok a tavasznak, Nektek mindenütt örömmel adnak. Oh! de mért vagytok ti. oly szerények ? Vagy tán a falánk verébtől féltek ? Lám azok mily élénken zajongnak S rnig ti kétkedtek, mindent felfalnak. Tán az emberek közt más az élet ? Nem mutat-e a világ ily képet ? Ott sem juthat a szerény zöld ágra, Dús lakoma a szemtelent várja! Szabó Samu. Buba és Bá. (Rajz) — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — Bá bátyja volt Bubának — barna-piros arcú hat éves kis gyermek, élénk csillogásu fekete szemekkel s azzal a kedves komolykodó arccal, mely a mély érzésű gyermekek sajátja. — Buba három évvel ifjabb bátyjánál, kit az ő gügyögő nyelvén, a mióta azokat az édes gyermeki hangokat szótagokká rakosgathatta, csak Bának nevezett. Buba nagyon szerette Bál; Bá pedig egy percig sem lehetett Buba nélkül : a kit hiába kereszteltek Margitnak, előtte az ő kis liuga mindig Buba, az ő kedves Bubája volt. Ott játszadoztak a gyermekszobában naphosszant ; Bá olyan szeretetreméltó komolysággal figyelmeztette Bubát, ha a cicus nyakát kelleténél erősebben találta megszorítani, hogy a cicuskának a karma szúrós, a foga éles, hogy Buba csak ritkán sikoltott fel a cicus karmolásától. Ilyenkor aztán Bá megsimogatta Bubának bántott kezét, hogy ne tájjo i; a cicus pedig kimasirozott a cseléd-szobába. Ugy kellett neki, miért bántotta Bubát! Egy idő óta azonban Bának szép piros arca halványulni kezdett; az a felhőtlen tiszta kék csillagos ég, lelkének jóságos tüköré, mintha elborult volna . . . Szegény Bá, hát már neki is lehet szomorúsága ! És ha néha Buba vidámabban szökdécselt, hangosabban adott kifejezést ártatlan örömének, midőn a kártya-katonák bukfencet vetettek : Bá szépen hozzá simult kis húgához, halkan —• nehogy valaki meghallhassa — fülébe súgta : „Buba lelkem, a papa mérges, a mama haragszik" s ilyenkor könnyek tolultak kis szemeibe. Pedig ő a papát is szerette, a mamát is szerette, nagyon-nagyon szerette. S irégis bizony, gyakran kellett hallania édes atyja ajakáról, midőn úgy ritkán az étkezésnél összekerültek: „ennek tovább nem lehet így menni, mi együtt nem élhetünk; jobb előbb, mint később: váljuuk el." Eleinte csak nézett-nézett, nem értette a szavakat, de azt mégis kiérezte a mérges, szúró tekintetekből, hogy ez jót nem jelent. De honnan is érthette volna; hiszen talán maguk a szülők — kik szerelemből léptek volt házasságra — sem tudták volna józan perceikben okát adni annak a rettenetes nagy elhidegülésnek, a mely a forró szerelmet egy idő óta küzöttök felváltotta. A jó Isten talán egyesegyedül, ki a gyarló emberi sziv legrejtettebb titkát is ismeri, aki jónak látta, hogy a paradicson ot a gyötrelem váltsa fel : ő talán meg tudná mondani, hogy a Bá jó édes atyja egy átkozott pillanatában csábos mosolygásért, viruló rózsáért felejteni tudta hiven váró hű galambját; s hogy szelid édes anyjának jóakaró barátnői gyorsan megsúgták ezt, borzasztó szeretettel, százszor megnagyítva; és a szelid édes anya azóta tűszúrást érez szivében . . . megbocsátani szeretne, de felejteni nem tud .... Pedig bizony, ha tudták volna, hogy az a hat esztendős gyermek mit érez haragos szóváltásaik közben : bizony talán alább szállott volna a térj dacossága s a nő büszkesége. Egyszer aztán Bá is megértette tisztán, hogy az a gonosz szó : „elválunk", mit jelent. Akkor, a mikor édes apja imígy fakadt ki: „a leány maradjon nálad, a fiút nem adom; törvény ellenére, világ ellenére". „Nem, nem — folytatá az édes anya — ám hagyj el engemet, ha már összetörtél, de a gyermekemet mostoha kéz soha sem gondozza". — Aztán még keserűbb kifakadások következtek; mintha mind a kettő arra törekedett volna, hogy a sok édes emléket, mely leikeiket annyi éven át szeretettel fűzé egymáshoz, megmérgesítse s felejtse, örökre felejtse .... Bá pedig szomorúan son.polygott a gyermek szobába s alvó kis Bubáját nézte, nézte, hosszan nézte ... Jó ég tudná megmondani, miről gondolkozott s egyáltalában gondolkozott-e vagy csak érezett, ösztöne vezette: de k's szivének fájó dobbanása azt susogta, hogy ő kis Bubájától el nem szakad, meg nem válik soha. „Menjünk, bujdossunk" imigy költögette kis húgát, aztán a félig álmos kicsinek kezét megfogta, nyakára is kendőt kötött, fejét is bebonyálta, aztán a cselédszobán keresztül kivezette a kertbe. Buba pedig ment-ment, el iient volna Bával,a világ végére is. Hiszen megszokta már Bát követni. Értették O O ők egymást; olyan sok okos dolgot elmotyogtak együtt, érzésük és lényük együvé olvadott. Kézen fogva haladtak a kerten végig. Bá szólalt meg előbb . . . Mai szamunkhoz fél iv melléklet van csatolva.