Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-06-22 / 25. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. junius 22. 25. szám. 1, M rr\r i 1 ES 1 m A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A jubileumok kérdéséhez. A folyó évi ápril 6-án a magyar királyok egyik világtörténelmi jelentőségíí alakjának négyszázados emlékét — illet volna több kegyelettel, melegebb érzülettel és általánosabb ünnepléssel megülnünk. Hunyadi Mátyás király emléke véste be magát legtartósabb betűkkel a magyar nemzet szivébe ; s hogy miért, ma, 400 év elmultával is tudja mindenki. Tetteit, dicsőségét fölösleges volna ismertetnünk. Ugy járhatnánk, mint az a sophista, aki, midőn a szófukar lacedemonok előtt Heracles érdemeit kivánta dicsőíteni, Antalcidás ezen megjegyzésére : „De hát ki akarja itt Heraclest becsmérelni ?" — kénytelen volt az ékes dicsériádot magának megtartani. Hanem mély fájdalmat érzünk, látván, hogy csaknem naponkint ülnek valahol egy-egy modern jubileumot, ünnepelnek valakit, legtöbbször olyasmiért, amivel több megütközést, mint méltánylást vagy együttérzést provokálnak a jobb érzékű közönségben. Korvin Mátyás halálával kezdődnek a magyar nemzet hosszas szenvedései, oly idők, melyekben a magyar dicsőség csak mint elégett papíron a fel-felpislanó sziporka, néha villan ki igazi fényében, megmutatni : milyen volna, ha tartós és nagyobb lehetne. Oly mostoha és olyan nagyon hosszas volt ez a korszak, hogy már örülni is elfelejtettünk; oly zsibbasztó, hogy nemzeti önérzetünket is lelohasztotta. A magyar műveltség és társadalmi forma téli álmát aludta, jeleseink meg sem hallgatva, ritkán elismerve, a pusztában kiáltónak szomorú szerepét és sorsát viselték. Azonban most már mindinkább távolodunk attól a mostoha időszaktól, midőn a magyar közélet egy-egy jelese „nem leié hónát a hazában" ; midőn a korszakos nagy tettek és a szellemi élet örökéletű kincsei csupán egy kisebb kört, osztályt, vagy valamelyik országos rendet „Zalamegye" tárcája. Ketten egyért. (Elbeszélés a népéletből.) Úgy bizony. — Kaszás Gyurkának Nagyfaluban olyan dolga volt, hogy még egy herceg is megirigyelhette volna. A falu két legszebb rózsája, a két legügyesebb leány — módos gazdák leányai — járt utána, —- a mint mondani szokták — tyúkkal, kalácscsal. — Ügy bizony. Fekete Rózsa s Balog Máriskó majdnem hajba kaptak értté, — Pedig hát nó, nem is volt első gazda az apja, személyében sem volt valami dimas, szálas legény : hanem hetykeségben, hányavetiségben alig lehetett párját találni. — S ez tetszett a leányoknak, meg az a tánc, a hogy ő járta, kicitrázta; megaztán az is szent igaz, hogy Máriskó és Rózsa világéletükben kötekedtek egymással. Gyurkát is Máriskó szerette meg előbb; de a mint Rózsának tűiébe jutott a hir, csak azért is elakarta csábi tani tőle. Akkor folyt ez a versenyzés — ez előtt három esztendővel — mikor Gyurkának be kellett rukkolni a katonasághoz. Máriskó egyetlen gyermeke volt a büszke Balog Jánosnak, lelkének legnagyobb gyönyörűsége, boldogsága. — Tizenhat esztendős létére akadt elég kérője, még a hetedik faluból is ; de Máriskó mindeniknek azt a választ adta s azt mondta édes szülőinek is, mikor azok biztatták, hogy ehhez vagy ahhoz jó volna hozzá menni, azt a választ adta — mondom — hogy : ő még vár, nem megy férjhez. Balog Jánosnak .szeget ütött fejébe a dolog s n<'in nyugodott addig, a inig végére nem járt, hogy mégis uu baja lehet az ő leányának. ejtettek lelkesedésbe és bírtak követésre vagy áldozatokra. Lassankint a hihetetlen mesék országába utaljuk azokat a — fájdalom ! valódi — episódokat, melyek különösen a szellemi élet munkásainak, a „nemzet napszámosaidnak rideg sorsáról értesítenek. Most a nemzeti közszellem fejlődöttebb állapota s az egyesületi élet erőteljesebb pezsgése lehetővé teszi, hogy legalább a kiáltó nyomorúságtól menekülhet az igazi jelesség s a feladatát jól betöltött, de épen ebben megrokkant erő. Legalább nem hallunk többé ínségben fölemésztett irodalmi képességről, nemzeti nagy eszmékért hiába rajongó genie elkallódásáról, megbámulatlanul kialudt elsőrangú csillagokról. A magyar ég napja immár gyümölcscsé érleli a virágot, amelynek nemzetünk szerény számarányához képest tisztességes értéke és kelendősége van. Tagadhatatlan, hogy most is, mint mindig, akadnak kétes kapacitások, kik nem különös hivatás révén jutnak babéraikhoz, hanem állandóan a szerencse aranyos napsugaraiban fürödnek, kiket szárnyára emel a hir, miként hitvány polyvát a szellő, míg mellettök a tiszta buzaszem csak lent marad a föld porához rögzítve. Csakhogy az ilyen fölszines népség ünneplő publikuma maga is jobbadán föliiletes és állhatatlan. A valódi genie nem üt lármát, nem sátoroz azzal a talentummal, melynek értéke úgy is kicsillan még a göröngy közül is, és a józan ítélet hamar megalkotja felőle bírálói meggyőződését. s nem kell attól tartani, hogy a magyar közönség koporsóba lökje azt, aki onnan is „kitör és eget kér." Az üres „kapacitás" működési ösztöne hiúság és önzés ; nála a nemes cselekedetek gyakorlása, a közjó előmozdítása nem zászló, hanem reklám. Tevékenységének nem annyira virágait, mint gazdag gyümölcseit áhítozza és semmit sem tesz a közjó érdekeben, a mi reális eredményt nem igér. Pedig az ilyen hajlamok az általános elismertetés létráján gyorsabban visznek le, mint fölfelé; az ilyen „geniek" emelkedése csak az uborkafa magasságáig nyúlik. Az egyszerű, de komoly és törekvő tehetség semmit sem mulaszt el, hogy a saját talentumát kamatozó tőkévé izmosítsa, hanem korántsem azért, hogy uzsora-kamatokat harácsoljon érettök a szerepért, melyet derekasan betölt, s megelégszik önérzete megnyugtató dijával, mert a jót magáért a jóért teszi, ez lelke ideálja; röstelné, ha egyéb jutalom és kitüntetés érné azért, hogy kötelességét teljesítette ; érdemeit nem használja fel hágcsóul ujabb elismeréshez jutni. Az itt nagyjából vázolt társadalmi typusokon kívül alig van még egyéb formátuma a közéletnek ; a mi van, az már a személyi tulajdonságok oly irányú tévedése, hogy nem a társadalom, hanem a fenyítő bíróság ítélete alá tartoznak. Köznapi értelemben vett érdemeket szerezni nem nehéz. Mindenki tudja, hogy a jól teljesített kenyérkereseti foglalkozás már érdem számba megy. Pedig ilyen megitélés szerint az igazi érdem már alig volna emberileg jutalmazható. A valódi érdem nem elégszik meg a hivatásbeli foglalkozás kötelességszerű betöltésével ; és ha ez nem így volna, az érdem ideális fogalma köznapiassá válnék. A valódi érdem a kötelességérzeten túl, az elvállalt szerepkörön kivül találja törekvése föltételeit; többet tesz, mint amire magát kötelezve érzi, és ebben nem az önzés vezérli. Társadalmunk bőkezüleg osztogatja az érdem babérlombjait még ott is, a hol csak a napi munkakör betöltéséről lehet szó. Hiszen ha valaki dolgát lelkiismeretesen, közmegelégedésre teljesítette, az önmagának tett hasznos szolgálatot, mivel ellenkező esetben számolnia kell a következményekkel. Tévedése tehát korunknak, hogy rögtön jubileumot rendezünk, mihelyt valakinek a Gondviselés annyira kedvezett, hogy munkája S azután, hogy a komámasszonyék a fülébe sug ták, a init ország világ tudott: nem telt bele három egész hét s egész falu szine előtt tett fogadást Máriskó és Kaszás Gvurka, hogy halálig hivek lesznek jóbanroszban . . . Es Istenem, még egészen négy esztendeje sincs annak, hogy Máriskó büszkén kiáliotta Rózsának az avatóban : „látod, különb leány vagyok, mint te." „Majd megválik" — gondolta magában Rózsa; de nem tudott szóhoz jutni a méregtől, a bosszúságtól. Hanem sokat évődött, sokat törődött; levelet is küldött Gyurinak — még a javas asszonyhoz is elment: csakhogy vissza csalogassa attól a büszkétől, attól a felfuvalkodottól. Aztán mikor a levelére nem jött válasz, Máriskó pedig az egész falut bekürtölte, hogy hol van Gyuri, mit irt Gyuri; mit izent ennek s annak, bátyjának, nénjének, legény pajtásainak : akkor Fekete Rózsa fulladozott mérgében s a szentszüz előtt tett fogadást, hogy csakazért is elszereti, ha addig él is. Es aztán kerültJ Máriskót, a mennyire látta. — Még a táncba se tette be a lábát, sem a fonóba, ha tudta, hogy a másik ott van. A templomban is, eddig egy padban ültek mind a nagy gazdák leányai: most inkább a szomszéd faluba ment el imádkozni, csakhogy Máriskót közelről ne lássa. Mikor aztán letelt az a hosszú, gyötrelmes három esztendő s Gyurinak minden percen érkezni kellett : várta, hogy már mi lesz. Mert azt mondják, hogy a keréknek is hat fala van s hol ez, hol az kerül feljül. — Úgy hitte, hogy most rajta van a sor. Hiába! az ember irigy teremtél, ha még olyan szép leány is; s a Rózsa lelkének bizony nem nagyon fájt, a mikor hiré.t hallotta, hogy a Máriskó édes atyja halálos beteg . . . aztán meg is halt; s a temetés után nemsokára pecsétes irás jött a városból, hogy fizetni kell a bankba ke?ességért rettenetes sokat. Máriskóéknál a sok szép jármas marhából alig maradt valami, még egy néhány darab földet is el [kellett adni; hát ezért várta Gyurit. Máriskó is várta, este reggel várta, róla álmadozott. — Az alatt az idő alatt, a mig nem láthatta, csak magában gondolkozhatott róla s álmában beszélhetett vele: még sokkal inkább megszerette, még sokkal derekabbnak képzelte. — S most, hogy az édes apja meghalt, szíve úgy tele volt bánattal, keserűséggel; alig tudta várni, hogy Gyurinak elmondhassa, hogy Isten igazában kisírhassa magát előtte. Hej, de a Gyuri hazajövetelében nem sok öröme telt! -- Az a katonaság sok legényt kivetkőztet a formájából; mégha nem is olyan hencegő természetű, mégha jó szivü, becsületes lelkű is. Bizony Gyurkának semmiként sem szolgált javára. Betekintett ugyan még egyszer-kétszer Máriskóékhoz, szólott i:i velők, úgy mutatta, mintha tartaná a régit; de azért mégis kilátszott a beszédjéből, hogy nem igaz szeretője ő Máriskónak. — Aztán mégis az atyafisága addig beszélt innen is, túlról is, a mig beleegyezett, hogy jól van hát, elveszi könyörületességből. Máriskónak repesett szive örömében, mikor az első vasárnap kihirdették. — Kihirdették másodszor is ; de de az nap már hiába várta jó ebéddel; hiába várta késő estig: Gyuri bekapott Fekete Rózsikáékhoz, ott mulatott, duhajkodott egész délután, egész este; hétfőn virradóra szólottak már a kakasok, mikor tántorogva haza került. S még azon nap vissza küldött Máriskónak gyűrűt és keszkenőt, mindent, a mit tőle valaha kapott. Máriskó szóhoz sem tudott jutni szégyenében, fájdalmában. — Azt hitte, hogy ketté hasad a szive ; azt hitte, hogy a föld alá kell sűlyednie. Hiába is próbálta helyre hozni az atyafiiság; Gyuri a paphoz ment s nyiltan megmondotta, hogy biz' őtet erőltették; de ő csak Fekete Rózsát veheti — hite szerint-feleségül; mert igaz szívből azt a leányt szereti. Mai szám tikhoz negyed iv melléklet van csatolva.