Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)
1890-06-08 / 23. szám
IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. junius 8. 23. szám. Előfizetési díj •• Egésseévre 4 t't., Félévre 2 t't., Negyedévre 7 t't. Hirdetmények : 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr. Bélyegdij 30 kr. Jiyilttór petitsora 12 kr. ZALAMEGT JL i, közművelődési és A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmen tétlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk cl. Kéziratokat nem kfildfink vissza. T A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A divat egyik túlkapása. A magasabb fokn civilisatió, melyre korunkban eljutottunk, sok kényelmet nyújt., sok élvezetre ingerel; azok részére azonban, kik a becsületes kenyérkereset fáradtságos munkáját véo-ezik, az életet nehezebbé, küzdelmesebbé tette. — Es teszi fokról-fokra, naponként. — Érezzük ezt mindnyájan; érezik különösen a családfenntartók; azok, kiknek gyermekeik kiképeztetéséről, jövőjéről, szerencséjéről kell gondoskodniok. A munkában kifáradt családfő bágyadtan hajtja le fejét estéli álomra; teste fáradt, pihenésre vágyik s mégis ott zsibong az életgond lelkében, hogy minő sors vár gyermekeire? A társadalmi érintkezés, a társas élet napról napra költségesebbé válik, nagyobb követeléssel lép elő ; a munkabér, melyet a családfő megszerezhet, sehogy sincs arányban sem a fáradtsággal, sem az igényekkel. Ma bál, holnap társas összesjövetel, estély és a többi, melyet viszonozni kell divatból, udvasiasságból. A bevétel pedig sehogy sem növekszik, marad a régi; nem birja a túlköltekezéseket, nagyobb igényeket. Bizony sok esetben túlvitt túlhajtott ez a mi társas életünk; főként azoké, kiket hivatalbelieknek nevez a világ ; kiknek fekvő vagyon hiányában néhány száz forintból kell megélniök. S még azonkivül sok másoké is. De hát hiába ! A fejünkben van sok modern műveltség, még több hamis ambitió, a zsebünkben pedig — üres erszény ! Szivünk, az talán nincs is ; legalább érzelmeinket illetőleg üresebb erszényünknél. Ne mondja senki, hogy hamis képet festünk, ne vádoljon Schoppenhauereskedéssel — lehet, hogy a látszat más képet mutat ; de az élet föltárja titkát ; a ki látni akar, láthatja, hogy bizony sok esetben így van ez és nem másként. Elismerjük s szivbeli örömmel, hogy számos esetben fordulnak elő becsülésre méltó kivételek, a hol a látszat nem mutat többet a valónál ; de mégis akaratlanul előtérbe tolulnak ezek a szomorú gondolatok, ha a társadalmunk rétegét alkotó nagyobb részre gondolunk. Egyik gondolat a másikat űzi. Miért van így? Azért, mert elkapatni engedjük magunkat az áradattól. A mit mástól látunk, hogy ne tennénk mi is? Nem elégszünk meg a csendes hajlékkal, boldog, egyszerű családi élettel ; nekünk annál több kell: verseny, szereplés, bámultatás. Ennek a szereplési vágynak, bámultatásnak egyik eszköze koncerteken, színpadokon, magán társaságokban a zongora. Kétségtelenül kellemes látvány a szemnek, gyönyörködtető a szivnek, midőn akár magán társaságban, akár nyilvános helyen egy-egy arra hivatott nő, avagy férfi minden negélyezés nélkül zongorához ül s egyszerűen, természetesen Bethoven-féle sonatet, valamely ábrándot, műdarabot vagy népdalt eljátszik. A röghöz tapadás, az anyagelvüség ezen korában s épen kis városban, hol a szellemi élvezet ritkább s az emberszólás gyakoribb, különösen jól esik a léleknek, ha ilynemű élvezetekben részesülhet. A szép zene mindig megható, ünnepélyes, lélekemelő ; hullámzásba jön a lélek, ellágyul a sziv ; az elkeseredett, az élet küzdelmében kifáradott, a megkérgesedett is enyhületet nyer — a rege szerint Orpheus dalára a fák kezdettek figyelni s a kövek is megindultak. S a zongora azon hangszer, melyen az ihletett művészi kéz legbiztosabban megtalálja a szivhez vezető utat. S mégis lehetetlenség el nem Ítélnünk azt a túlhajtott zongora-cultust, mely napjainkban uralkodik ; s azt a felfogást, mely a női műveltség egyik föltételéül a zongora-játékot elkerülhetlennek vallja. Őszintén szánalom tölti el szivünket, midőn látjuk, hogy az a fejletlen, vérben szegény iskolás növend k, ki alig szabadul az iskolai s privát órák nyűgétől, reggel, este, délben szedi a vas*s labdacsokat, miként gyötri, kinozza magát, hogy a scálát végre-valahára megelégedésre játszhassa el — Sajnáljuk a növendéket, kinek kedv, hajlam, hivatottság nélkül játszani kell csak azért, hogy a divatos felfogásnak elég legyen téve ; csak azért, hogy későbben az ismerősök. bizalmas barátok szűkebb körében néhány jól-rosszul betanult darabbal szerepelhessen, egy pár hízelgő szót hallhasson szemben — azután meg kinevettessék. S bizony nem ritka az az eset sem, hol a drága áron beszerzett zongora későbben dobszóra kerül, hol a zongorázásra fordított költség épen semmi hasznot nem hajtott; ellenben a krajcárok józan megtakarítása mellett nem jutott volna Ínségbe, nyomorúságba — véletlen szerencsétlenség esetén sem a család vagy annak egyes tagjai, Altalán nem Ítéljük el a zongora-tanulást; kinek kedve, hajlama, tehetsége van hozzá, tegye, képezze ki magát; kellő kiképzés mellett kenyérkeresetének is lehet forrása, lelkének nemes szórakoztatása, mulatsága, élvezete az egész életen át ; csak azt ítéljük el, ha ez erőnek erejével, anyagi és szellemi képesség nélkül, az egészség rovására, vagyon hiányában csupán a divat majmolásából, hiúságból történik. Csakhogy mi gondatlanul, megfontolás nélkül, túlságosan rabjai vagyunk a divatnak; hódolunk a külsőségeknek, szerepelni óhajtunk tehetség nélkül is ; költekezünk oktalanul, tekintet nélkül magunk s családunk jövőjére ; mohón keressük a szórakozásokat s mohóbban Ízleljük az élvezeteket; nem gondolunk rá, hogy ezek által lelkünk zománcát letöröljük, életünket rövidítjük s néha családunk jövendő romlását előidézzük. — Nem gondoljuk meg, hogy a boldogságot nem a külsőségek, hanem a csendes, nyugalmas, elégedett otthon adja meg. „Salamegye" tárcája. Tera, az ezredes leánya. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — Irta: Horváth Gyula. Ismertem őt, apró, cseprő, kis leányka volt, s mivel szomszédságukban laktam, nem volt nap, hogy náluk ne lettem volna. Kedves jó mamája volt, aki mindig jó uzsonával vendégelt meg bennünket, midőn a já tékban már kitáradtunk. Hej! gondtalan gyermekkor, miért sietsz oly hamar? Miért foszlik oly hamar szét ez az édes álom ? hisz oly keserves a küzdelem a létért. Az az élet alma oly savanyu és kemény. Keserves küzdésedet a kaján irigység kiséri, s ha győzesz: kigúnyol, megátkoz; ha pedig elbukol: vért fagyasztó kacagásra nyilnak ajkai, s ez a hang élesebb a tőrnél. Skorpiókként sarkunkban vannak az irigység, gőg, gyalázat s csak az alkalmat várják, hogy ölő nedvüket belénk bocsájtsák. Kérdem: van-e boldog embere rohanó csillagon ? Nem hiszem . . . Egyszer, hogy mikor yolt, bizony nem emlékszem reá, csak annyit tudok, hogy én már „nagy gyerek" voltam, s a leányok pláne kis legénykének neveztek, a Terát pedig kisasszonynak hivták, — ismét Ternyei ezredesnél voltam, s szépen játszottunk, midőn Ternyei bácsi és felesége közénk jött. Én rögtön kezet csokoltam mindkettőnek, mert ezt nem téve, anyám bizonyosan agyonvert volna egy rettenetes szalmaszállal; aztáo fejemet megsimogatva igy szólt feleségéhez : — üieser Spitzbube ist sehr gescheidt, der wird noch e,in Advocat werden. Én persze nem értettem ezt a tatár nyelvet, de midőn ragyogó szemeibe tekintettem, azok arról győztek meg, hogy nem haragszik, meg aztán az a gyönyörű szép mese, a melyet elmoudMt, s a melyre a kis Tera oly keservesen sirt .... Évek multak. Én a városunkban lévő iskolákat j elvégezvén, más helyre mentem, mert hát az embernek | csak kell valami után nézni, szokta volt mondani atyáin. Búcsúzni átmentem az ezredesékhez is. Tera málékkor 10 éves volt. Szabályos szép arcát magasztos lelkének glóriája aranyozá körül, s egész lényén már ekkor is kimondhatlau báj ömlött szét. Hosszú ideig álltam előtte, mint egy szobor, mert midőn azokat a nagy, könnyektől ragyogó kék csillagokat reám veté, minden törekvésem cserben hagyott. Nem tudom, hogy jutok ki a kelepcéből, ha muzsikás órájuk az ütés után el nem kezdi a „Rákóczy" indulót. Ugy ^ettem ezt, inint parancs szót. — Isten vele jó Teruska, szólék végre elfogultan, én reggel a papával elutazom, óh ne feledjen el. — Az én kedves játszótársamat? soha, soha! Úgy sirt a kis leány, hogy én is, aki „már" 13 éves voltam, pityeregni kezdtem. — Majd sietek vissza jó Terus, aztán majd mesélek szépet, igen . . . hüm ... ü . . . ü ... ühüm . . . A kis leány a terasse-ig kisért és itt-ah! megcsókolt, én pedig — ki hinné ezt? egy picike gyüriit húztam az ujjára. Kedves gyermekkorom! Vajha még egyszer visszatérnél. — — — Reggel korán atyámmal a pályaudvarba hajtottunk. Nem sokára megjött a „vasló", atyám bele ültetett, egy füttyentés — és eszeveszetten nyargalt velünk. Minél távolabb jutottunk szülőföldemtől, annál közelebb jöttek lelkemhez a tündéri ábrándok, melyek csakhamar álomba csókoltak. Es mit álmodtam? Az ezredeséknél voltara és a kis Terával játszottam, majd nagy legény lettem és . . . igen, a templomba mentünk — esküvőre .... Cs . . . . 5 Minuten! Aussteigen ! hallatszott a konduktor szava, de én csak akkor ébredtem fel, midőn a jó Pakrócz Ádám bácsi szépen kitett a kocsiból. — Mehet! és a gőzös tova rohant. A város, melybe atyám vitt, nagyon furcsa volt nekem. Nem tudtam, miért mondják az embert „eslovek"-nak, a Istent „bog"-nak, a gyomrot pedig n'crevo unak, de ezen töprengésemet hamar félreütötte az országúton ballagó két fiatal barna legény, kikkel rögtön ismeretségbe estem, s az egész ottlétem alatt a legjobb barátaim valának. — Neveiket miért hallgatnám el? — Az egyik vékony, hosszú emberke volt, aki akkép mutatá be magát előttünk, hogy ő hangyabeli Lujzi, apja phylloxera biztos; a másik pedig Czirák Miksa volt, az összes zalamegyei jégvermek főfelügyelőjének egyetlen örököse. (Szép firmák!) Ezekkel együtt ballagtunk a város felé. Ok már tudták az irányt, s egy rengeteg régi várba vezettek, mely ősi fészke volt a mult egyik éjszakába hullott meteorjának. Teljes négy esztendeig viseltük itt a rabigát, (diák értelem szerint), de egyszerre ütött a szabadulás órája, s mi lerázva az iskola porát, elszéledtünk a szélrózsa minden irányában, büszkén vittük azt a drága, verejtékkel uyert iratot: a diplomát. — Én állást nyertem csekély tizatéssel ugyan, de hát minő ainbiciója lehet a „nemzet napszámosának"?! Ezzel is nagyon ineg voltam elégedve. Történt egyszer, ha jól emlékszem, a karácsonyi ünnepek előtt, hogy egy H . . . lakó rokonomtól, ki néhány hónap óta ment férjhez, levelet kaptam, amelyben kér, hogy látogassam meg. Szép és kedves asszony volt, s ugy szerettük egymást, mig kicsinyek voltunk, persze csak — mint játszótársak . . . Nekem ugyan az volt célom, hogy Ternyeiéket látogatom meg, — szülőim már ekkor elköltözőnek e helyről-, hisz oly régen láttam a kis Terát ... de hát mit tehettem a szépen kérő levél ellenében ? Egy délután beállítottam az édes kedves sóg o r. nőmhöz, aki a legnagyobb örömmel fogadott. KérJég Mai szám tikhoz negyed iv melléklet van csatolva.
