Zalamegye, 1890 (9.évfolyam, 1-26. szám)

1890-05-11 / 19. szám

IX. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1890. május 11 lí). szám. J, m ii rr \rr\r i r i es ,ii A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiildtiiik vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A dunántúli képviselők értekezlete. A dunántúli vármegyék képviselőit Bezerédj Viktor országgyűlési képviselő s a képviselőház háznagya f. hó 3-ára értekezletre hivta egybe, melyen — tekintve az ügy kiváló fontosságát — az érdekelt megyék képviselői szép számmal jelentek meg. Az értekezleten Beksics Gusztáv képviselő, mint előadó, részletesen foglalkozott a Dunántúl egyes vidékei lakosságának Horvát-Szlavonországba való kivándorlásával. Utalt arra, hogy míg 1848-ban a Szlavóniában lakó magyarok száma alig volt pár ezer, addig 1880-ban a kivándorlott magyarok száma 35 ezerre rúgott s így az 1880-tól kivándorlottakkal együtt a Szlavóniában lakó magyarok száma meghaladja az 50 ezeret. — E nagymérvű kivándorlás oka a phylloxera pusztításban keresendő. A szőlősgazdák ugyanis megélhetésök egyedüli forrásától megfosztásán, kénytelenek a kivándorláshoz folyamodni. Részletezte előadó beszédében az alkalmazandó eljárást. Első sorban szükségesnek tartja a kormány közbelépését telepítés által. S a kormány tervbe is vette a kivándorlásnak telepítés utján való megakadályozását. A másik eljárás a közművelődési egyesületek alakítása, melyeknek célja volna a kivándorlás irányítása olykép, hogy a kivándorlottak nemzeti jellegöket, édes nyelvöket megőrizzék, másrészt pedig feladata lenne a Dunántúl törvényhatóságainak területén az idegen ajkú lakosság körében a magyar kultura terjesztése. A megjelent képviselők mindkét eljárást a cél elérésére nagyon is üdvösnek tartották s kebelökből a módozatok megállapítása- s a teendők megbeszélésére egy szükebbköríí bizottságot küldöttek ki. Azt hiszszük, megyénk minden lakója melegen üdvözli a megindított mozgalmat s a kitűzött cél elérésére készséggel hozza meg ki ki tehetségéhez mérten az anyagi áldozatot. Oly cél ez, melyért nem lelkesülni, melynek kiviteléhez hozzá nem járulni oly rút cselekedet lenne, melyért joggal süthetnék reánk a hazafiatlanság bélyegét! Lehet-e ugyanis nemesebb célért lelkesül- j mink, mint közreműködni, hogy hazánk minden polgára megtanulja nyelvünket s emellett kivívni azt, hogy ha egyes családok a sors csapásától sújtatván, idegen földre vándorolni kényteleníttetnek, nyelvüket, nemzetiségüket liiven, szeplőtlenül megőrizzék. Megyénkben — dacára a néhány év óta fokozatos mérvben elért szép eredménynek — még elég cselekvési köre lesz a magyarosítás terén a közművelődési egyesületnek. A muraközi, a vend vidék, valamint egyes német községek teljes magyarosítása tervszerű és állandó működést igényel. S a kitűzött célt szerintünk biztosan csak úgy érhetjük el, ha e részben megyei mozgalmat indítunk meg oly képen, hogy járásonként, vagy több járás csoportosításával alakulnának az egyesületek, melyeknek legelső és elengedhetlen feladatuk lenne a területükön levő községek magyarosítása és amennyiben felesleggel rendelkeznének, jövedelmük egy részét rendelkezésére bocsátanák oly járásoknak, melyekben a' cél elérése fokozottabb mérvű segélyezést igényel. Kimondatnék egyúttal alapsxabályilag, hogy mindenik egyesület évi bevételeinek egy bizonyos százalékát a Szlavóniába költözött magyarok között a magyar nyelv és kultura fejlesztése- és fentartására köteleztetnék adományozni. Ez összegekből állíttatnának ott fenn kisdedóvodák, továbbá magyar tannyelvű iskolák. Nem hihetjük ugyanis, hogy a kényszerűség folytán kivándorlott véreink ne küldenék kész örömmel gyermekeiket ily magyar iskolába. — Hisz történelmi tények igazolják, hogy egy nemzet sem ragaszkodik oly szivósan nyelvéhez és nemzetiségéhez, mint a magyar, és ép ez okból bizton feltehető, hogy kivándorlott véreink kész örömmel ragadják meg az alkalmat, melylyel gyermekeik a magyar nyelvet elsajátíthatják. A dunántúli képviselők lelkesülnek ez eszméért s meg vagyunk győződve, hogy tőlük telhetőleg a kitűzött cél elérésére minden lehetőt el fognak követni. Nekünk azonban ezzel nem szabad megelégednünk ! A megindított mozgalmat nem szabad összetett kézzel néznünk, hanem mielőbb a cselekvés terére kell lépnünk s a tervszerű működést meg kell kezdenünk ! S midőn ezt hangsúlyozzuk, belátjuk, hogy egy férfiúra van szükségünk, aki megyénkben ez ügyet kezébe véve, kiváló tekintélyével, hathatós befolyásával, lankadást nem ismerő buzgalmával azt biztos sikerre vezérlendi. S e férfiút megtaláljuk szeretett főispánunkban, Svastits Benó őméltóságában. — Mienk ő születésénél fogva, köztünk töltötte gyermek és itjú éveit, köztünk futotta meg fényes pályáját, melynek a minden oldalról feléje irányuló köztisztelet és közbecsülés mellett legszebb jutalma ama magas állás, melyet a kormány bizalmának kifolyásaként elfoglal s közmegelégedésre betölt. Mint a ki egy évtizeden át volt e vármegye első választott tisztviselője, legjobban ismeri megyénk sajátos viszonyait és ismerve törhetlen erélyét, láng buzgalmát, elmondhatjuk, hogy kivüle nincs senki, aki kezébe véve ez ügyet, azt a siker révpartjához biztosabban vezérelné, mint ő. Mint a nyilvánosság orgánuma, hozzá fordulunk tehát, hogy áthatva ezen ügynek kiváló fontosságától, kegyeskedjék annak élére állni s a mozgalmat megyénkben megindítani. Ha ő lengeti a zászlót, lelkesülve sorakozik táborába egy test- és egy lélekként megyénk lakossága ! Megyei rendes Közgyűlés. Zalavármegye törvényhatósága május havi rendes közgyűlését Svastits Benó főispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 5-én tartotta a nagymegyeház gy üléstermében. Főispán őméltósága üdvözölvén a bizottsági tagokat, a mély meghatottság hangján emlékezett meg a nagy veszteségről, mely a lefolyt időszakban az országot Andrássy Gyula gróf gyászos elhunytával érte: kie„Zalamegye" tárcája. Petőfi emléke Arany költeményeiben. Ismeretes dolog, hogy Petőfit és Aranyt a legnemesebb barátság fűzte egymáshoz. Midőn Arany János 1847-ben „Toldi"-jával bevéste magát nemzete szivébe, Petőfi, ki akkor már országosan ismert költő volt, a sziv túláradó örömével köszönté az ismeretlen pályatársat —Toldi Írójához elküldvén lelkét. Arany szintén költői levélben válaszolt, abba helyezvén főbüszkeségét, hogy Toldijával Petőfi barátságát nyerhette meg. A levelezést találkozás váltotta fel. A két nagy költő egymásra ismert. Nem vetélytársat látott egyik a másikában, hanem méltó bajnok-társakat, kiket a sors egy célra hivott, kiket közös eszme vezérel : a nemzeti irányú népies költészet megalapítása. Kedélyök, természetök ellentétes volt; Petőfi szilaj, forrongó, szenvedélyes; Arany nyugodt, természetes, egyszerű ; — talán épen azért tudtak olyam jól megférni egymással, hogy barátságukat, soha legkisebb felhő sem zavarta. Pedig Petőfi forrongó kedélye könnyen csapott lángba; nem egy költő társával, így Tompával is, harag váltotta fel az előbbi barátságot. Aranynyal az első találkozást ujabb találkozás, sűrű levelezés követte ; leveleik csak úgy pezsegnek a szikrázó humortól; csaponganak a jó kedvtől, tréfától. — Majd nőik is találkoztak egymással; szóval barátságuk állandó volt. Mikor aztán a forradalom leveretésc után Petőfi nyomtalanul eltűnt: Arany hű barátját s nagy költőtársát siratta benne.—Sokan reméltek még; remélték, hogy előbb vagy később előkerül Petőfi is, mint any- , nyian mások : Aranyt bús sejtelme, mely az élettől általán nem sokat remélt, kételyekkel töltötte el. — 0 nem bizott barátja előjövetelén. Hanem dalaiban gyakran elmereng, siratja elveszett költő-társát. „A lantos" cimű költemény az első 1849-ből, mely egészen Petőfire vonatkozik. — Ebben még azt hiszi, hogy barátja él, bujdosik valahol, üldöztetésnek van kitéve. Megkapó részvéttel mondja utolsó versszakában : „Só bujdosik hazátlan, a dalnak fér-fia, Nincs hely a nagy világban fejét leliajtnia. Takard, takard el őszi beteg szél nyomait: Ne leljék üldözői leroskadt hamvait." Ugyanezen évből „Névnapi gondolatok" cimű elmélkedésében így áldoz költő-társa emlékének : „Kis mécsfényt neked is, korod büszkesége, Lángszellem ! ki jövél s eltünél ... de hova t Mint üstökös, melyet élők nemzedéke Egyszer lát s azontúl nem lát többé soha. Oh ! ha tán sok évek, tán lehunyt századok Multán visszatérendsz, öltve más alakot: Legyen boldog e nép s örömed oly tiszta, Hogy ne lcivánkozzál többé mennybe vissza." 1850-ből való „Emléklapra" cimű, melyet Petőfinéhez irt — ki még akkor nem dobta volt el az özvegyi fátyolt. — Az egész költeménye,n át Petőfit siratja. — Refrainje: „ Vidd asszonyodnak, egyszerű lapocska Szives, de bánatos üdvözletem." Alább : „ Gyászban tatálod, — oh, hogy is ne ! — őt : — Ki az, kinek oly méltó gyásza van ! Mint honleányt, mint özvegy árva nőt : Igy is, amúgy is oly boldogtalan ! Mondjad, hogy én is kettőt gyászolok; Az ő siralma testvér az enyémmel: Más a viszony, nem más a tárgy, az ok; Bir-e még ó'f — én nem birok reménynyel. Oh, a reményből nyújtson egy sugárt, egy Még hervadatlan fűszálat, nekem ! Vidd asszonyodnak, stb. Mikép az elszakadt hű férjet ő, Keresem én az eltűnt hiv barátot; Sötét az élet, ah ! semmit se látok — Es néma, nem felel a temető. Enyészet dúlta-e fel ifjúságát ? Vagy bujdosik födetlen földeken . . . Vidd asszonyodnak, stb. Nevét se hallom. Mintha el lehetne Feledni azt, alig említi ajk ; De a nemzet szivében eltemetve Érzem s megértem a titkos soliajt : Fog-e zendülni még költője lantja ? S ha fog zendülni, síkon, bérceken ? Vidd asszonyodnak, stb. Mért nem megyünk el a magános völgybe, Hol ciprust ültet a gyász hír neki ? Tanúbizonyság lenne annak földje, Ott hulla-e a dalnok vére ki: Minden csepp vériül új virág kelendett Es több madár zeng ott a ligeten — Vidd asszonyodnak, stb. Vagy tán, zarándok úton, egyedül Bolyong, miként az üldött bérci vad ; Mai szamunkhoz negyed iv melléklet van csatolva.