Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 27-52. szám)

1889-10-27 / 43. szám

\ I fi i. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. október 27. 44. szám. Előfizetési di< : /.évre 4 ír.., Félévre I

1 i';., Negyedévre 7 ti. Hirdetmények: :! hasábos petitsor egyszer tf 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér pHitsorii 12 kr. II JL 1, i 1 55 i heti A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem knitiruik vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A tanonc-oktatásról. Az 1884-ik évi ipartörvénynek, mely hivatva van eddig árván hagyott iparügyünknek új lendületet adni, egyik legszebb s legnagyobb horderejű intézkedését az ipartanoncok szakszerű és rendszeres oktatása képezi. Valahára, a 19-ik század utolsó negyedében ugyanis reá jöttek, hogy az ipar fejlődésének egyik elengedhetlen feltétele: az iparosok értelmi fejlettségének emelése, mely nélkül virágzó, a külfölddel nem csak versenyezni tudó, lianem azzal a versenyt minden tekintetben kiállni hivatott ipart teremtenünk csak puszta óhaj, hiú képzelet. S alig mondta ki a törvényhozás az iparos tanoncoktatás kötelező erejét, már is a minisztériumban elkészítették a tüzetes tervezetet, mely- \ nek értelmében az ország iparos iskolái szervezendők. Nem képezi jelenben feladatunkat e tervezet bírálata. Elég csak megemlítenünk azt, hogy az elmélet emberei által a bt'írókban készített ily tervezetek a legtöbbször a gyakorlati életet figyelmen kívül hagyják s a kivitelre hivatott szakférfiaknak le kell azámolniok azon ismeretes elvvel, hogy „usus te plura docebit" vagyis a gyakorlat többre fog megtanítani. S ezen elv alapján a legtöbb helyen, hol a miniszteri szervezetnek megfelelőleg a tanonciskolákat létesítették, a szervezetet a helyi viszonyokhoz képest kisebb-nagyobb mértékben átalakították. Az átalakításnál irányadóul vették és kellett is venni, hogy az iparos-tanonciskolában az életnek tanítsunk s így az életben elengedhetleniil szükséges ismereteket szerezzék meg a növendékek, milyen főkép a rajz, melyre alig van iparág, hol többé kevésbbé szükség ne lenne ; az irás és olvasáson lciviil az iparos munkaköréhez mért számtani ismeret, a nyelvnek Írásban lehetőleg hibátlan kezelése, a legszükségesebb polgári ügyiratoknak nem annyira elméletileg, mint inkább gyakorlatilag elsajátítása s a mennyire az idő s a viszonyok engedik, a a földrajz, történelem s természettudományok legfontosabb részének inkább olvasás utján való megismertetése, szóval mindegyikből annyi ismeret. nyújtása, amennyinek segítségével az illetők később ismereteiket önmaguk is gyarapíthatják. A rendszeres iparosoktatás — a dolog természetéből kifolyólag — maga után vonta a kereskedelmi tanoncok oktatásának kérdését is. Nei n kepzelhetó ugyanis, hogy valamely állam törvényhozásilag intézkedjék az iparos tanoncoktatásról anélkül, hogy ezzel egyidejűleg a kereskedelmi tanoncok oktatásáról ne gondoskodnék. Mert ha a működési kört tekintve a kereskedői állás mintegy szélesebb látókört, nagyobb szellemi tevékenységet igényel : úgy kell. hogy ezek elnyerésére mód és alkalom nyújtassék. Es csakugyan a vallás- és közoktatásügyi miniszter tüzetes tervezetet dolgozott ki a kereskedő tanoncok oktatása tárgyában s a kereskedelemügyi miniszter ez iskolák látogatásának kötelező erejét ugyanazon feltételekhez kötötte, mint aminő szigorú kötelezettségek fógrlaltatnak O O O az iparos tanonciskolákra nézve magában az ipartörvényben. Az oktatásügy iránt melegen érdeklődő közönségünk áldozatkészségének köszönhetjük, hogy városunkban mind az iparos, mind a kereskedő tanoncok iskolája mindjáit a szervezetek kibocsátása után létesült úgy, hogy városunk e részben megyénk többi városa előtt a legszebb példával járt elő úgyannyira, hogy alsófokú kereskedelmi iskolája megyénkben egyedül áll s tudtunkkal most indították megr Csáktornyán a mozgalmat ugyanily iskola létesítése iránt. Bizonnyára annyi idő mult már el, hogy feltehetjük, sőt talán időszerű is feltennünk a kérdést, váljon e két iskolánk megfelel-e a hozzá fűzött várakozásnak s a két iskolára fordított költségünkkel arányban van-e az elért siker s ha nincs, mi oka ennek s mint lehetne a bajon segíteni ? Figyelemmel kísértük mindkét iskola műköeredményt s ama szomorú tapasztalatra jutottunk, hogy a siker épen nem áll arányban az egyes iskolákra fordított költséggel. S ha keressük a csekély eredmény okát, azt épen nem találhatjuk a két tanintézet tantestületében, melynek tagjai megfigyelésünk szerint a terhes munkával járó kötelességet nemcsak nagyon is méltányos díjazásért teljesítik, hanem egyúttal ambiciójukat képezi emez állásuknak derekasan megfelelni, szüntelen szemük előtt lebegvén a magasztos cél, melynek megvalósításán itt fáradoznak. A csekély eredmény okát mi egyedül a rendetlen iskolázásnak tulajdonítjuk s e baj oka a tanoncokat tartó kereskedők- és iparosokban ép úgy keresendő, mint magukban a kereskedő és iparos tanoncokban. Vannak ugyanis kereskedőink és iparosaink között még mindig oly szűkkeblüek, akik úgy gondolkoznak, hogy ha a tanoncot ők élelmezik, sok esetben szerződésileg ők ruházzák, akkor ők is rendelkeznek velők, s dacára, hogy főkép az iparostanoncoktatás a nap oly szakábanjvan, mikor az ipartörvény értelmében a tanoncot munkára már nem is szoríthatják, még sem eresztik el őket az iskolába. Az ilyenek jmaguk itélik el önmagukat. Eljárásukkal önmagukról állítják ki a szellemi szegénységi bizonyítványt s mi minden habozás nélkül ki merjük mondani, hogy az ily kereskedő vagy iparos a műveltségnek nagyon is alacsony fokán áll, keveset érdeklődhetik a honi ipar, honi kereskedés felvirágoztatása iránt, midőn az új nemzedék értelmi fejlődésének egyenesen útját állja. Segít ez ellenében azonban maga a törvény, mely súlyos pénzbüntetéssel sújtja azon kereskedőket és iparosokat, akik tanoncaikat az ezek számára felállított :iskolákba nem küldik, vagy oda rendetlenül járatják. Az iparhatóság nemes és egyúttal messze kiható kötelességet teljesít akkor, midőn ily kereskedők és iparosok ellenében a törvény rideg szakaszait szigorú következetességgTel alkalmazza. rj <J O Tanítsa meg a törvény sújtó keze az ily elavult gondolkozású kereskedőket és iparosokat! S nem „Salamegye" tárcája. Halottak napján. Irta: Naglné Karay Mariska. Sötét, borongós az idő; nedves hideg párákkal van tele a levegő; néhány finom hópehely szállong a levegőben, előpostájaként a korai télnek. Halottak napja van. Meleg téliruhákba burkolva sietnek az emberek komolyan, szomorúan; a holtak emlékének szentelt e napon kinek nincs legalább egy kedves halottja, akinek elvesztése fáj, akit feledni nem bir soha ! A borongós, fénytelen idő éppen az emberek szomorú, bánatos arcához illik, a temető csendes pompájához, a feldíszített néma sírokhoz, melyeken a ki nem alvó örökszeretet jeleként ragyognak, mint apró csilla gok, a meggyújtott kicsiny mécsek. Igazán halottak napja van! Nem csak az emberek, a természet is busul halottain; szomorúan zizegnek a lombtalan fák ágai, néhány megsárgult levelet himbálva, melyek olyan epedve néznek le a földre: hiszen nem élet már az övéké! A dérlepte virágok fonnyadtan zsugorodnak össze, lekonyult fejecskéikkel jelképezik a pusztulást. Mementó mori! susogja körültem minden : a hosszú, keskeny sírhantok, a hatalmas márványemlékek, a lomb talán fák, a haldokló kis virágok .... Megdöbbentőleg hat a lélekre a temető néma csendj a tudat, hogy e végtelen sok sir lakója mind élt egyszer s ónsúlylyal nehezedik a lélekre a gondolat, hogy nekünk is ineg kell habiunk ! Megremeg a könnyelmű, gondatlan ember, megborzad, ha a sir hidegére gondol; igy fognak taposni egykor ő fölötte is és ő lenn log pihenni mélyen a földben. Tolongnak az emberek a temetőben ; mindenki lerója a kegyelet adóját elhunyt kedvese iránt; a gazda gok drága koszorúja mellett ott díszlik a szegények igénytelen télizöld koszorúja papír-virágaival; néhány élővirág koszorú is föltűnik itt ott, halvány őszirózsák, sápadt georginák egymásra borulva elmélkednek: milyen rövid az élet ! Szines lámpák, gömbök tarkítják a temérdek apró mécsek egyhangú fényét; magasra föllobog az égő fák lyák vöröses fénye; kicsiny viaszgyertyákat gyújtogatnak szegény, didergő gyermekek : levett kalappal állják körül a korhadt fejfáju, gyepes sírt; ki tudja, nem a legdrágább kincs, az édes jó anya pihen-e alatta? Még a temető legfélroesőbb zugában is, a hol a sirok már letaposva, jeltelenül állanak; a hol a járókelő lépte alatt besüpped a föld, régi beomlott sirok sötéten tátongnak a közeledőre: még ott is népes lesz ma. Fölcsillan itt is, ott is egy kis halvány fénysugár, mely úgy néz ki a sötét éjben, mintha Szent-János bogárka csillogna a nedves fűben. Fiatal nő áll egy szépen gondozott sir előtt, összekulcsolt keze erőtlenül hull alá; nem látja ó' a hullámzó sokaságot, a fényt, a pompát; nem a mellette álló édes anya aggódó arcát, merevon néz le arra a sirra, mely eltakarja az ő boldogságát. Lassan peregnek halvány arcáról a könnyek, majd kitör belőle eMenállhatlanul a vissza fojtott fájdalom és görcsös zokogással borul a sirra. - Etelkám! — mond az édes anya és átkarolja a siró leányt — mondtam ugy-e, hogy ne jőj ki ; miért téped föl újra a már hegedni kezdő sebet? — Oh anyám! behegedhet-e valaha az én lelkem sebe? soha! soha! mélyebb az, mint melyet Vilmosom keblén ütöttek ! — Ne gyötörd magad gyermekem — vigasztalá az anya. Kelj föl és menjünk haza, megfázol a nedves földön. — Hagyj anyám, oh hadd sirjam ki magamat; nem tudod te, inint nyomja lelkemet a tudat, hogy egyedül én vagyok Vilmosom gyilkosa, ér. ütöttem a gyilkot keblébe, én vagyok oka halálának! .... — Megint ez önvád szegény Etelkáin — mond szomorúan az anya — hát mikor fog már lelked megnyugodni? hiszen Vilmosnak fáj, ha látja ezt a határtalan, gyötrő fájdalmat ! — Hátha lelkembe látnál! oh borzasztó az önvád, mely kinoz szünetlenül; mindig előttem lebeg az a tátongó vérző seb .... egész életemen áí, ha vezeklem is, még sem remélhetek bocsánatot; oh anyáin — rebogé szomorúan — ne akarj hát vigasztalni engem! Az anya fonnyadt, redős arcát is elborítá a könny és sirtak halkan és csendesen ; ki ütődnék azon most meg, ha sokan sírnak ma, siratják elvesztett kedveseiket. Oda támasztja fejét a márvány síremlékhez és néz néz le a földre: újra előtte áll kedvese szép, komoly arca; hiszen él, rá mosolyog, keblére öleli .... A leány megborzad, csalfa káprázat volt csupán ; oh dehogy él, dehogy él, régen nyugszik ott lent a hant alatt. Szerették egymást. A férfi komoly, mély szerelemmel csüngött az életvidám, rózsás arcú gyermeken; a leány szive jó volt, de pajzán és kacér; szeretett mulatni, udvaroltatni magának. Hízelgett hiúságának, hogy tömjéneznek neki; kacagott a bókokon, melyekkel elárasztották ; repkedett a bálteremben, mint egy kis csapodár pillangó.