Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 27-52. szám)

1889-10-13 / 41. szám

Zala-Egerszeg, 1889. október 13 41. szám. u A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kifldlliik vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A falusi kisdedóvás ró!. A köznép s különösen a szegényebb sorsú néposztályra nézve nem lehetett és nem lehet üdvösségesebb mozgalom, mint amely ez előtt körülbelül két és tél évvel indult meg. Az volt annak a mozgalomnak célja, hogy a kisdedóvás eszméje mentül szélesebb talajon terjesztessék és pedig lehetőleg közigazgatási uton. Számos szerencsétlen eset kiáltott a kisdedóvás eszméjének terjesztéseért s a köznéppel való niegkedveltetéseért. Elhamvadt falvak, koldussá, hajléktalanná lett családok szóltak a kisdedóvás roppant fontossága, szükségessége mellett. A magukra hagyott gyermekek annyi szerencsétlenséget okoztak egesz faluknak, egyeseknek, hogy még a legkorlátoltabb gondolkodásit egyénnek is be kellett látnia, hogy a kisdedekre való felügyeletet, óvást immár lehetetlen levenni a napirendről s annak érdekében munkálni kell vállvetett jóakarattal. Támogatta az így fenforgott okokat a kisdedóvás erkölcsi fontossága is. Mert elvitathatatlan tényként állott nemcsak a szakféríiak, hanem a laikusok előtt is az a körülmény, hogy a felügyelet hiány mily kövér tenyésztalaja volt a gyermekek erkölcsi megmételyezésének. A magukra hagyott gyermekeket az alkalom, a foglalkozáshiányból származó unalom oly dolgokra vitte, mik erkölcsi fejlődését teljesen ferde irányba terelték s nem egyszer biztos alapot vetettek a jövő síílyedésuek. Szóval száz és egy ok harcolt a mellett, hogy a kisdedóvást terjeszteni kell a nép között is; módot kell találni arra, hogy falu helyeken is állíttassanak óvodák gyermekmenhelyek. A mozgalom — mint már említettük — meg is indult. Jóakaratú egyének, körjegyzők, papok, tanítók, mint a nép között élő intelligens egyének, a népnek vezérei, mindenütt majdnem \ magukévá tették a kisdedóvás terjesztésének eszméjét s kezdtek buzgolkodni, foglalkozni falusi kisdedóvodák felállításán. De a cél elérése szempontjából követett irányút nem a legszerencsésebben lett megválasztva. A sok tervezgetés közöl a laikus egyének lelkét leginkább megkapta az a mód, hogy a kisdedóvodát is tulajdonképen vezesse a tanító. A kisdedek legyenek az iskola udvarán, rossz idő esetében egy ott felállítandó félszer alatt s a tanító ügyeljen fel azokra, inig a tanteremben előadást tart az iskolás gyermekeknek ! Ez azután pénzbe se fog kerülni; inert az iskola udvara úgyis a községé, a tanítót is a község fizeti s így külön díjazásra, óvodástartásra szükség nem lesz. Ezen az olcsó módon mohón kaptak azok a laikus egyének, kik a falusi kisdedóvás rendezésére, részint önként vállalkoztak, részint köziufazffatási részről felszóllíttattak. ö o Jó ! Legyen a tanító kisdedovó is, illetőleg a tanítás ideje alatt ügyeljen föl az iskola udvarában játszó kisdedekre ! Kaptak ezen a laikusok, sőt (ami valóban csodálatos !) még a szakértő tanítók egynémelyike is. Pedig szakértő egyéntől követelni, értelmes laikustól elvárni lehetett volna, hogy beiássák az egy ugyanazon időben végzendő kettős munka lehetetlenségét. A tanító sem az iskolai dolgot nem teljesíthette volna kellőleg, sem a kisdedekre nem ügyelhetett volna föl lelkiismeretesen. Szenvedett volna az iskola is, meg a kisdedek felügyelete is. Es a helyett, hogy az illetékes egyének, mikor már a dolognak szakértői megvitatása az elfoglalt álláspont tarthatatlanságát eléggé kimutatta, — más eszközök után néztek volna, s más módot (talán éppen a képzett dadatartás módját) gondolták volna ki: eo-yszenien elejtették az ügyet magát is. A mily nagy buzgalommal történt a kisdedek számának összeirása, — a községek elől- i járóival s intelligens egyénekkel amily lázasan kezdődtek a községi óvodák felállítása iránt a tárgyalások, éppen oly gyorsan el is aludt az egész dolocr. o O A kisdedóvodák felállításának eszméje megfeneklett s így óvodák nélkül vannak még most is községeink. Csodálatos dolog, hogy mi minden fölkarolásra méltó ügygyei így vagyunk. Hangoztatjuk annak roppant horderejét, lontosságát; nagy szóval hirdetjük folytonosan azt is, hogy a falusi kisdedóvásnak mily erős befolyása van nemzeti fejlődésünkre anyagi és erkölcsi szempontból egyaránt; föl is csap bennünk az ügy fölkarolását illetőleg a szalmaláng. Eájdalom : igy történt a falusi kisdedóvás ügyével is ! Pedig, ha volt ügy, melynek elejtése a közjó elleni véteknek tekintetett, úgy ez kétszeresen az. Lehetetlen föltételeznünk, hogy ezt be ne látnák azok, kiknek buzgalmára, a közérdek előmozdításán tapasztalt fáradozására ez ügy alapítva volt. Éppen azért tán nem időszerűtlen őket a félben hagyott munkára figyelmeztetnünk s tudtukra adnunk, hogy azt befejezetlenül hagyniok a nemzeti szent érdek szempontjából nagy horderejű mulasztás volna. Nemsokára eljőnek a falusi bizalmas érintkezés napjai. A külső munka által igénybe nem vett téli napok, a kedélyes pihenésre szánt téli estek igen alkalmasak arra, hogy valami ily dologra a népet előkészítsük s hogy vele valamely eszmét megkedveltessünk. Ragadják hát kezökbe az ügyet azok újból, kiket már egyszer a közigazgatási hatóság bizalma kiszemelt és lelkesítse őket kitartó, eredményre törekvő munkára az a tudat, hogy midőn a nép érdekében tesznek, az édes^ haza jóléteért hull minden csepp verejtékök. Es ez a legszentebb verejtékezés ! „Zalamegyo" tárcája. Ószi hervadáskor. Szeretem, imádom az édes anyatermészetet. Érdekel minden mozzanatában, minden változatában. Gyönyörrel merengek ébredésén, mikor a tavasz langy melege új életre kelti az ezernyi csirát. Eltetöleg liat lelkemre a virág-fakadás. Órákig elődöngök a szabadban; lesein a levél fakadását, a Iii növését. Csendes ál 111 adózással hallgatom a pacsirta dalát; ellesem, megértem szive örömét, boldogságát, szerelmét. Gyönyörrel telek meg. Minden érzékemmel az élet varázsát, a teremtő tenyészet titkos bubáját érezem. Ál litat száll olyankor lel- • kenne; Istenhez .szálló imádság minden szívverésein. A nyár perzselő melege sem ver le engem soha. Naphoszszat el tudom nézni a sárga kalásztengert s a fölötte rezgő verőfényt. A borzalmasan szép égiháború térdre omlaszt a természet csodás erői előtt. Az ezernyi áldás, mely mind érettünk van, hálával tölti lelkemet az iránt a csodás mindenhatóság iránt, ki véghetetlen bölc-seségével alig számbavehető, vagy éppen láthatatlan erő-parányok munkájából milliókra áraszt életet, tenyészetet. ('sodálatos módon osztja az életfenntartó erőt; még roinbolásábau is a folyton tenyésztő, újjáteremtő kéz munkája van. A tél, a természet álma és a szépség varázsával hat reám. Olyan kedvesen alszik a természet, mint a jó, a gondos édesanya, kí ellátta gyermekeit és boldog öntudattal hajtja álomra fáradt fejét és álmodik az ellá tott gyermekek öröméről, boldogságáról. Ilyen a termé szet alvása is télon. IIa nem tudnám is, megsejtené lelkem, hogy ez nem lehet halál, csak csendes bosszú alom, a termé.vzet óriás álma, melyet dajka-dallal kisér időnkint ringató dajkája: a vihar. Mind, iniiiil, valamennyi változatában esak szépségét látom. Még bervadásában is! Sokan futják ilyenkor a természetet; elzárkóznak a hervadás képe elől ; megborzongatja idegeiket az enyé szet lelve. Abban a nedves hideg légben, mely befutja a mezőt, erdőt, ligeteket; melynek érintésére elfonnyad a levél, lehervad a virág: a pusztító halál lehelletét érzik. Megfekszi tőle lelküket az elmúlás, a halál nehéz gondolata., En a hervadó természetet is szépnek találom. Látom ugyan lehullani minden ékét, minden virágát ; látom lassú haldoklását, vivódás nélküli kimúlását mindennek, ami virágzásában, életében gyönyörrel töltötte meg lelkemet; látom: miként lesznek a lombkoszorús hegyek pusztákká, a lepusztított oltár és a virágos völgyek mint lesznek hasonlókká a letarolt sirhoz. Látom ezt a nagy, ezt a mély merengésbe ejtő és könyfakasztó enyészetet. De ott van e sivár való mögött a föltámadás gondolata. Tudom, hogy a pusztákká lett hegyek, a sivárrá lett völgyek újra zöldelni, virágozni fognak. Itt nincs sehol halál, nincs enyészet, csak álomra térés, mit ébredés, kikelet, föltámadás fog követni. Betérek a csendes temetőbe. Itt is pusztulnak a sírok. A virágok, miket a kegyelet ültetett könyáztatott hantok fölé, leperegnek egymásután. A szomorú fűzek, a sűrű ákácok, a szomorú hársak mind elhullasztják leveleiket. Leperegnek azok is aludni a halottak halmaira. Megállok itt egy sírnál, mit az én könnyeim áztattak. Ide tettük az én lehullott virágomat, . . . régen . . . . egyik őszi hervadáskor. Hányszor hozott a kikelet azóta új lombot a fának ; hányszor fakadt új virág a virágtőn; hányszor keltette újra az édes anyatermészetet a kikelet tenyésztő melege, hányszor volt a természetnek föltámadása! Csak ez a síi- nem nyilott meg soha! Hát csak minket embereket sújt olyan kegyetlenül az a titkos, az a csodás erő, mely új levelet ád a lombfosztott fának, ii| bimbót a virágfoszlott tőnek ? Mivel érdemeltük meg? Mivel szolgáltam rá én, ki imádattal csüngök a természet csodás erején, ki hálaadó szivveréssel, szakadatlan imádsággal kisérem minden változatát, hogy éppen engem sújt, engem ver le az enyészet biztosságával. Az érezni nem tudó fának visszaadja elvesztett levelét, a fájdalmat nem ismerő tőnek virágát; csupán az én virágomat nem, soha! Két virág pihen e sírban, két szép halottja az őszi hervadásnak : egy hű nő, meg egy kedves gyermek. Te hatalmas, te beláthatatlan ős-erő, ki fentartod bámulatba ejtő rendjében a világot, lia már elvetted e két virágot, ha már leszakítottad Őket tövükről, — miért temetted el őket örökre? Miért nem adod vissza a fájdalmat érező törzsnek levelét? Ha föltámadást ünnepel minden évben a kikeletre ébredő világ, miért fosztottál meg az örömtől éppeu engem ? Kérdésemre nem ád teleletet senki. De ott áll a feltőrhetetlen sír rémes némasággal adva uieg a bizonyosságot, hogy onnan nincs többé visszatérés. Lehajtom főmet. Lelkemben hánytoroguak a gondolatok. Földig sújt az a tudat, hogy a mi hervadásunknak soha sincs tavasza. Ami elhervadt, elveszett pótolatlanul. Tollain megáll. Kinézek ablakomon s látom: mint pereg le az udvari diófának egy egy levele. Elnézem merengve a gondosan ápolt virágok lassú hervadását, amint halványodnak, megsárgulnak és lekonyulnak az édes anyaföldre. Nem lesújtó látvány ez ! Ott van mögötte a kikelet, az újra ébredés gondolata. Csupán minket sújtott hát örök veszteséggel, pótol a tlanú'l a mindenség erő! Valaki fölriaszt merengésemből. Mosolygó angyal áll előttem édesanyjával. Édes megnyugvás száll lelkemre. Van az emberi hervadásnak is kikelete. —y. Mai szamunkhoz negyed iv melleklet van csatolva.