Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 27-52. szám)

1889-11-17 / 46. szám

Melléklet a „ZALAMEGYE" 1889. évi 40-ik számához. a7. egés7, agyagból szárított téglákból rakott tágas épület volt, lapos tetővel, melyhez volt hozzáépítve a kicsike templom, egy jó csoegotyiiuél alig nagyobb harangjával. Minthogy a város tövében egy heti pihenése volt táborunknak, hogy azután átkelve a Zanbeséu, bele merüljünk az európaitól alig látott rengetegekbe s becsapjuk magunk mögött a polgáriosultságnak utolsó ajtaját, melynek csakugyan Sena volt az utolsó kapuja. Gilbert atya a legszívesebben hivott meg lakásra ez időre a missióba, melyet a gróf, a lovag és én el is fogadtunk, sőt kértünkre még a folyton betegeskedő Hendricknek is készséggel adott helyet, ki láthatólag jobban érezte magát a

r: egyszerű tiszta helyen. Gilbert atya elég hosszasan beszélte el azokat a küzdelmeket, miken a missió átment, még odáig jutott, hogy a gainbák megtűrjék és megszeressék őket. Miután a királyt vérhasból egyszer kigyógyította, azóta nagy tekintélye van a missiónak s a 3500 lakóból már 220 jó keresztény lett, s a többiek is szívesen hallgatják a tanításokat a keresztény tanokból. „Nehéz munka, de Isten megsegít bennünket, s a Szentlélek malasztjával felvilágosítja majd a többieket is, inondá e szent férfiú; e nép olyan, mint a gyermek, kinek cseppenként kell a tanítást beadni, hogy megtudja emészteni, így azután a fetiseh iiuádástól az igaz Isten fenséges lényéhez fordul". Évenként egy nagy, néha két karaván is fordul meg nálunk, arab, maroccói és tuuisi elefánt csont kereskedőkből, nagy ritkán egy-egy expeditió, kiktől hírt veszünk a művelt világról. A rabszolga kereskedésre nézve pedig megjegyezte, hogy az a belrészeken nagyon virágzik, s központja Loonda, Angola és a Zaire folyam part és delta vidéke. Ezután megmutogatta a missió egész épületét, raktárait, kertjét és templomát. Ide érve élénkén fájlalta, hogy hiányzik az oltárkép és egy madonna; ha ezek ékesítenék templomunkat, mondá, mindjárt buzgóbb és hathatósabb lenne a térítés munkája, mert lenne, a mi az elhagyatott nép egyszerű képzelméhez szólna és áhítatát emelné. Az éj beállta előtt megjöttek a hiányzó testvérek, kik a városban tanítottak, a betegeket és szűkölködő ket gyámolitották és ápolták. A szerény gyiimölcsökés vadhúsból álló estelit elköltve, magunkra maradva, a gróf elküldte szolgáját a táborba festő szereiért és vásznakért, mert a iovaggal elhatározták, hogy Gilbert atyát meglepik egy oltárképpel és egy madonnával. Miután mindkettő gyönyörűen festett, így hamar készült a két kép. A madonna, Rafael Sixtini madonnájának a másolata volt, mig oltárképül Murillónak ama fenséges másolata szolgált, mely az atya istent mennyei trónján a felhők között jobbján a fiu val, s felettük a galambképében sugárzó glóriában lebegő szentlelket ábrázolja. Miután az átkelés s a még hiányzó emberek toborzása, egy hónapig eltartott, így az idő e két ügyes, mondhatni művészi képzettségű embernek annyira elég volt, hogy még egy harmadik képet is készítettek : „Jézus a keresztfán" cimüt. Igazugyan, hogy kora reggeltől késő estig, sőt az alá festéseket még lámpánál is végezve folyton, ernyedetleniil dolgoztak ez Istennek tetsző munkában ugyananyira, hogy sokszor látva e serény munkakedvet, elszomorodtam, bögyén, nem tudok segíteni, meit a festészethez absulute nem értek, mit ez utazásaimban nagyon sokszor élénken sajnáltain, a fenséges és ijjesztőn vadszépségü tájakat és jeleneteket látva, melyeket meg nem örökíthettem. Hendricket mi ápoltuk, s e kedves hu folyton napról napra javult Gilbert atya orvosságaitól, ki sokkal veszélyesebbnek mondta a bajt, mint látszott, és az ő tudománya nélkül tán elvesztettük volna a derék gyermeket. Ez idő alatt annyira megszeretett bennünket, hogy esdve kért bennünket, engedjük őt is majd a táborozáskor velünk lakni, mit szívesen is teljesitettünk, az őt rajongva szerető nagybátya pedig végtelenül örült ez engedelemnek, mert e gyermekért a csillagokat leszedte volna, a velünk lakás pedig csak hasznára vált, mert sokat tanulhatott e két szelle ir róla". Ha veletek is így bánna a sajtó, bizonynyal virágoznátok. Nagy zúgás támadt erre a színművek közt, de annál zajosabban kiáltottak „helyest" az Almanachbeli kéziratok. — Le vele! Nem hallgatjuk! Eláll! Hoch! — De csak hadd beszéljen. Halljuk, halljuk ! — Nem állok el — folytatá az ócska tragédia dühösen. Sok évi tapasztalás van a hátam mögött, ti mind csak tacskók vagytok hozzám képest. Húsz éve járok már a Teleky-pályázatokra különféle cimek alatt, míg végre fölvirradhat az a nap, hogy én leszek aránylag a legjobb társaim közt. Pedig rossz darab vagyok, még egy bíráló sem olvasott végig soha. Mindössze egyszer részesültem némi figyelemben, mikor a gazdám vígjáték gyanánt nyújtott be. Sok embernél megfordul tam, de mind azt dünnyögte rólam néhány lap elolvasása utón: „Ejnye de nagy szamárság!" (Általános derültség.) Pedig uraim, fiatal koromban spanyol novella voltain, szép kerek, klasszikus munka, tele üdeséggel és költészettel. A ki olvasta, mind el volt ragadtatva: „Milyen kedves, milyen bájos". Hogy kevélykedjem hát én most a szindarab voltommal ? — IJgy van! Igaza van. — Azért ne egyenetlenkedjiink, atyafiak. Mert valamint a novellákból lehetnek még egykor szindarabok, azonképen mi belőlünk is lehetnek még valamikor novellák. A jövőbe bele nem láthat az ember. Bátor leszek tehát, tisztelt urak, egy indítványt benyújtani. — Halljuk ! halljuk ! — Égy, a magyar sajtóhoz együttesen intézendő kérelemre vonatkozókig: részesítsen minket ezentúl egyenlő pártfogásban. Mikszáth Kálmán. inileg annyira megáldott embertől, minő a gróf és a lovag volt. Mikor a képek elkészültek, már az egész tábor, a szekerek, szóval minden a túlparton volt. l)e szükséges volt a hosszas időzés, miután ugy a szekereket, mint minden tárgyat apróra mag kellett vizsgálni, nehogy útközben álljon elő valami fennakadás s kijavítani egyet-másí — a mi lehetséges volt beszerezni. Csak itt tiint ki Gilbert atya jósága. Mert a inissió raktárakból, — mely a caravánokkali cserekereskedésre volt ala pftva — hatalmasan kipótoltuk élelmiszereinket, ezen kiviil — a minek később oly nagy hasznát vettük — nagymennyiségű orvosi füveket és porokat is adott a meg felelő utasításokkal. Ezenkivül Hevellnek adott egy különös tárgyat, melyet ő nNaamhern

u-nek nevezett, melynek táborunk, mint alább látni fogjuk, oly sokszor igen nagy hasznát vettek. Mikor pedig a képeket átadtuk, Gilbert atya szemeiben künyek ragyogtak s megrendülve omlott térdre a madonna előtt, melynek fenséges areza égi malaszttól ragyogott isteni fiáéval együtt. E képeket a gróf egy vele levő albumból másolta, igy hiveu visszaadott miiident, mi a képeket fenségessé teszi. Különösen azt az ötletét dicsérte Gilbert atya a grófnak, hogy a madonnát imádók közé, valamint a megfeszített Jézus keresztje előtt levő csoportokba, imádkozó négereket is festett jelezve, hogy Isten előtt egyformán kedves a fehér és fekete ember. »Semini csere ajándékot nem fogadott el, sőt az adottakon kiviil majdnem még egyszer annyit adott még mindenből s a iiiint tuondá, még igy is adósunk marad. Szívélyesen marasztott arra az ünnepélyre, melyet a képek felfüggesztése és felszentelésére fog rendezni de sajnálattal vissza kellett utasítanunk, inert a tábor már utikészen állt. Ez volt az utolsó éj, mit a zárda falai között töltöttünk, miután minden el volt készítve. 1 leveli az eddig gyűjtött állatállományt és madarakat már Zanzibárba indította mindjárt az első hét végén, igy már mi sem tartóztatott. Napkelte előtt könyezve vettünk búcsút a missiotestvérektől s egy csónakon áteveztünk a Zainbesin, melynek túlpartjai; táborunk már az indulásra egészen készen volt, csak az indulást jelző kudukiirt harsogását várta. A lolyó partján nagyon sok benszülött ácsorgott, inert az expeditióbau Senaból is 92 emoer vett részt. Most megharsant a reggeli légben az indulást jelző, hármas, elnyújtott kudu kürtölés, a nagy tábor megmozdult, mint valami lomha testű szöi'uy s lassan az észak-keletnek elhúzódó erdős, halmos tájéknak tartott. Megvallom, elszorult a szivem, midőn elenyészett a Zambesi reggeli ködpáráiban 8ena és a missió képe s valami szorongó, baljóslatú érzés fogott el, melyből mintha szüntelen azt sugdosta volua valami tülembe : visszatértek-e valaha oda, a honnan kiindultatok? inert még egy-két haladás s mi benu vagyunk abban az is meretlen vidékben, melynek népei kegyetlenek, emberevők; melyben minden bokorból, cserjéből a halál vigyorog, vagy a trópieus lázak lialálthozó képében ólálkodik a tábor körül az európai emberre halálthozó le helletével. Nem csak én, de társaim is el voltak fogódva, meglátszott arcukon s csak Hendrik mosolygott vidoran, ürüuitelten a fiatalság gondtalan, veszélyt nem sejtő mosolyával s táncoltatta lovát közöttünk. Még röviden megemlékezve és hangsúlyozva azt, hogy utunk, nem felfedező, hanem gyűjtő exneditió volt, így lehetőleg nem annyira az ismeretlen, hanem mennél vaddúsabl) tájakat kerestük, így nagyou kevés súlyt fektetett a geometriai felvételekre, mérésekre és meghatározásokra s ezeket csakis annyiban végeztük, amennyire éppen szükséges volt s csakis így volt lehető, hogy óri ási szekereink a karavánt követhették, mert az ezt akadályozó vidéket kikerülhettük, miután nem volt az expeditió elé oly szigorúan meghagyott útirány megszabva, a melyen minden körülmény között haladnia kelletett volna. Igy vált lehetővé, hogy összeségben majd Marsch Livingstone, Mohr, liurton, Specke, Anderson utján haladhassunk, vagy parallel véve ezeket, egyikéét, inási káét keresztezzük; sokszor nagyon sajnosan kellett belátnunk, hogy némely térkép rajzoló milyen önkényüleg elkanyarította, vagy megnyújtotta ez utazók útirányait s mennyire hiányos felvételeket tett, a mennyiben oda is elvezette, hol ezek sohse jártak, vagy egy és más áthághatatlan akadály miatt nem haladhadtak annyira. Ellenben du Chaillu utazásait meg annyira megkurtították, hogy ezen bátor férfiú ott jártának kétségtelen jeleit constatálhattuk még jóval beljebb a kirajzolt útirányoknál. Az indulást követő tizennegyedik napon, kimerülten az iszonyú hőség s a láz által, egy szeliden emelkedő 680 láb magas erdős lensikon néhány napi nyugvást akartunk tartani, hogy megszabadulva az alvidék mocsáros legétől, kissé összeszedhessük magunkat ; a lovag vadásza, Károly és az éu pommeraniai szolgám, Lefle olyan sárga volt, mint az érett tök, csak alig vánszorgott a láztól, dacára a beadott nagy Chinin és Antipyrin adagoknak. Próbáljunk egy paraszt kúrát, mondául a grófnak, tán ez segíteni fog, különben e fensikou magától is el log maradni a láz. E kura abból állott, hogy egy félliter cognacba jó két evő kanál durván tört paprikát kevertünk s pár órai állás után mindkét nyavalygónak hatalmas kortyokat adtunk inni reggel és este. Az első korty után Lefle ordítva, mint a kit nyúznak, bempergett a pázsiton s hörögve bömbölte, úgy hogy a fél tábor összeszaladt és őt bámulta, —- hogy mi mérget adtunk neki, mert kimarja, kilyukaszsza a belét s átkozta a tábort, önnön magát, hogy ez útban részt vett s csak akkor, mikor a gróf nyugodtan figyelmeztette, hogy hempergése közben valami kígyóra taposhat, a minek csípésétől aztán igazán elpatkol, ugrott olyan gyorsan talpra, a mit elgyengült, vánszorgó a lka tától nem vártunk volna. Azok a négerek, kik előbb sajnálkoztak, most tele torokkal röhögtek, vigyorogtak s gúnyolták e gyávát. Dj legnagyobb hatása volt Hevcll ama fenyegetésének, hogy kikötteti a fához s itt hagyja, ha csak piszszeimi mer egyet is! Hallotta, micsoda rendeleteket és szabályokat hirdetett ki a zúgolódók ellen, tehát ahhoz tartsa magát. Erre a csakugyan komolynak látszó fenyegetésre LefFIe csakugyan egy hangot sem hallatott többé s Hevell mosolyogva vágott fe lénk szemeivel: „Lám ugy-e ez használt." „Na, ez egy gyáva betyár," szólt a gróf; a milyen Herkules, épp olyan gyáva, hogyan tudta ön felfogadni, kérdé tőlem, hiszen hacsak a legkisebb veszélyben forgunk, ez lesz az első, ki megfut. „Megcsalt óriási ereje és alkatával, mondám én és boszankodva, mert akkor úgy esküdözött, szájaskodott, hogy nem is egy, de két Herkulest hittem benne." A paprikás cognac csakugyan használt, mert két napi használat után a láz teljesen elmaradt. A pihenő harmadik napján, egy kis tavacskává szélesedő folyócska partjain, a magaslatunktól keletnek fekvő fák és bozóttal sürün benőtt völgyben, a tábortól úgy egy jó negyed mértföldnyire, temérdek állatnyomot fedeztünk tel. E nyomok közt, kissé távolabb a lágy talajban egy parduez hatalmas nyomait észleltük, mely napkeltekor járhatott itt a nyomok frisseségéből itélve. Egyik vadászt a táborba küldtük még két kutyáért és megkérdeztettük Spindlertől, nem-e tart velünk. Csakugyan jött, még pedig lovainkkal, mert mint mondá, aligha nem jó darabol kell bejárnunk, míg ráakadhatunk e pompás ragadozóra. Csakugyan igaza volt. Kutyáink pompásan haladtak a nyomon s mi alig követhettük a bokros, csalitos talajou a fák között, pedig ez erdőrész nagyon is szaggatott volt. Végre egy vén, görbén hajló syeamor fa alatt, melyre egy másik a földből kicsavart vadfügeta dőlt, a kutyák pokoli csaholást csaptak s körben futkoztak Lovaiukról leszállva, a fát kezdtük vizsgálni, de ez oly sürü lombú volt s annyira össze-vissza volt fonva a sok iszalog- és liánfélék felfutó indáitól, hogy seinmil sem láthattunk. Egészen a fa alá húzódva, megfeszített figyelemmel kutattam a vastagabb ágakat. „Lát valamit?" kérdé Spindler. En igent intettem. Csakugyan ott, hol a vén vadfügefa a syeatnorra dőlt, két igeu vastag ág keresztezte egymást és itt látni véltem egy gömbölyded árnyat, mely mintha lassan mozogna. De ez árny oly határozatlan volt a sürü levél tömeg és árnyékban, hogy nem inertem ráfogni, hogy ez lenne a vad ; de a mácik pillanatban a sötét körvonalból két zölden szik rázó pont meredt felém. Ezek a párduez szemei voltak, mely egészen oda lapult a két vastak törzs közé s csupán talpait nyújtotta előre, a szomszéd ágra támaszkodva, többi részeit fedezték a vastag ágak. Szikrázó, zöld fényben lángoló szemeit rám meresztve, nézett reám e szörny s a szemeiből előtörő zöld fény mindig erősebb mindig lángolóbb lett. Lövök, szóltam félhangon Spindleruek s fegyveremet lassan arcomhoz emelve, a két szikrázó szem közé lőttem. Dühös, rekedt ordítás, ágak, lombok recsegése hangzott s a párduez egy óriási szökéssel a szomszéd ágra akart szökni, hogy onnan meg reám ugorjék, de szétinarcongolt bal előlába miatt kapaszkodni nem tudván, földet rengető robaj és ordítozás közt zuhant le a földre s jó formán még le sem ért, már Spindler fegyverének dörrenése hangzott s a szép vad mozdulatlanul hevert előttünk. Kifejlett s már idős uöstény volt, gyönyörűen rajzolt, fénylő bundával, hatalmas tej és karmokkal s fehér fogai hatalmas ál kapcsában szinte ténylettek a vörös íny körül. Megvizsgáltuk a sebeket. Golyóm, — megcsalatva az árnyék körvonalától, melynek nagyon sokszor ki van téve a vadász a sürü lombú fák között, ballábának csuklyóját érte s ezt összetörve, homlokán siklott végig; Spindleré pedig egyenesen a szivet roncsolta szét, így bár ha ő nagyon udvariasan vissza utasította is s a bőrt egyáltalán el nem fogadta, mégis őt illeté meg a zsákmány. Késő délutánig a hímet is nyomoztuk, de ezt nem birtuk felhajszolni, dacára, hogy nyomait többször felleltük ; valószínűleg megérezvén a veszedelmet tovább állt hihetőleg ágról-ágra szökve, hogy nyomot tévesszen. A községi pénzkezelésről és számvitelről szóló szabályrendelet tervezete. A községi pénzkezelésnél, melyre nézve a számadási év a naptári évvel megegyező, az egyszerit kincstári számvitel alkalmazandó. A községi pénzkezelés és számvitelnek alapját a leltár képezvén, a községi számvitel helyes és célszerű berendezésének biztosítása tekintetéből szükséges, hogy a községi törvény 109. §-a érteimébon a községnek és a községi felügyelet alatt álló intézeteknek ingó és ingatlan vagyonáról évenként elkészítendő leltár rendeltetésének megfelelő módon, azaz csakis teljesen hiteles adatok alapjáu akkép szerkesztessék, hogy az könnyű áttekintésben a vagyon állásnak teljes, hő ós tiszta képét nyújtsa. E cél elérésére a leltározás nem egyedül a vagyon kezelő által, hanem ezen kivül rendezett tanácsú városokban a tanács egy tagja és a számvevőség egy tagja; nagy és kisközségekben az elöljáróság egy tagja és a községi, vagy körjegyző közreműködésével egyidejűleg foganatosítandó leltári vagyon szemle alapján eszköz lendő. A leltárba az összes ingó és ingatlan vagyon, tehát egy részt a községnek, vagy községi intézetnek, mint erkölcsi testületnek tulajdonába levő mindennemű javak, jövedelmező jogok, állami és magán kötvényekértékpapirok, anyagok, butorok stb. szóval az összes cselekvő vagyont képező alkatrészek, kellő részletezéssel, tehát tételenként mennyiség, minőség, érték és jövedelem szerint a használati mód, állapot és minden a teljes tájékoztatásra szükséges ismervek pontos kitételével (a jövödelmező és nem jövödoluiező vagyon részeket külön kitüntetve) veendő lel, másrészt pedig a községet terhelő összes adósságok vagy egyéb terhek,