Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-04-07 / 14. szám

VIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. ápril 7 14. szám. ZALAMEGYE ii rt irM' 1 ' i, mmm es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kiilillínk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Nemzeti nyelvünk érdekében. A magyar nemzetnek mindenkor, minden időben féltve őrizett kincse volt a nemzeti nyelv. Féltékeny volt reá még abban az időben is, mikor sem irodalmi, sem hivatalos nyelvül nem volt használatos. r Es csak ennek tulajdonítható ama kedvező jelenség, amit a mult idők irodalomtörténete mutat fel, hogy a nemzeti nyelv — a magasabb irodalmi művelés elhanyagolása dacára is — a legrégibb időkben is elég bő szókincscsel rendelkezett. Amit hivatott irók és nyelvészek elmulasztottak az édes nemzeti nyelvvel szemben, megcselekedte azt az egészséges, romlatlan, megvesztegethetetlen népies nyelvérzék. Ismert fogalmakra csinált szavakat. A körüllakó népeknek ismert fogalmakra alkalmazott szavait, a nemzeti nyelv géniuszának erejével absorbeálta úgy, hogy most már a nyelvtudósoknak is nagyon bajos, szinte lehetetlen dolog kiákombákomozni, hogy mit vettünk mi mástól és mit vettek mitőlünk. a mi nyelvünkből. Attól az időtől fogva pedig, mikor nemzeti nyelvünk a nagy nyelvreformator: Kazinczy Ferenc idejében egyszerre oly hatalmasat lendült, a nyelvfejlődés óriási léptekkel haladt előre s ma már — hála a Mindenhatónak! oly gazdag szókincscsel rendelkezünk, hogy bármely magas szárnyalású és nagyszabású irodalmi müvet meg lehet irni a nélkül, hogy idegen kifejezésekkel kellene gondolatainkat, érvényre juttatni. Igaz, hogy azzal a hagyományos megszeretett és megszokott latin-nyelvvel most sem igen akarunk szakítani s e tekintetben már úgy meg van vesztegetve a tanult honfiak nyelvérzéke, hogy szinte jobban cseng a nyelv, tetszetősebb az innodor, ha egy-egy latin szóval találkozunk benne. De hát majd lassankint ezzel is csak fel fogunk hagyni. Különben már most kedvezőbb a nyelvi viszonyunk, mint p. a németé. A németnyelvben, abban t. i. amit általánosan használnak, minden második, harmadik szó latin vagy francia. A mi édes nemzeti nyelvünk rövid egyszázad leforgása alatt óriásit lendült, hatalmasan izmosodott. Ma már a meglevő szókincsből hatalmas szó- és gondolat-alakzatokat lehet teremteni minden idegenszerűség nélkül. Nem kell egyetlen nyelvhez sem fordulnunk segítségért, csak egészséges, el nem rontott, meg nem vesztegetett nyelvérzékünkhöz, tősgyökeres magyarságunkhoz Ahhoz pedig, hogy valaki egészséges nyelvérzékre s oly képességre tegyen szert, hogy új szó- és gondolat-alakzatokat teremteni tudjon, szükséges a folytonos önképezés. Szükséges tősgyökeres magyarsággal irt prózai és verses munkáknak olvasgatása, kritikai boncolgatása; szükséges az Írásbeli fogalmazás; szükséges a szóbeli előadás gyakorlása is. A nyelvfejlődéshez ezek kellettek, ezek voltak szükségesek a régibb időben is. Eme kellékeket láttuk érvényre jutni mindenkor az iskolai önképező körökben, mik — tagadhatatlan ! — nem egy irodalmi jelesünknek nyitottak utat tehetségeik nagyobb érvényesítésére. A pápai, enyedi, sárospataki, debreczeni iskolák önképező köreinek hatalmas befolyása nyomot hagyott még az irodalom-történetben is. Hisz elvitathatlau tény, hogy volt idő, mikor a nemzeti nyelvet egyedül az iskolai önképező körök tartották fenn az elért színvonalon, azok őrizték meg a visszaeséstől, azok fejlesztették. Elvitathatlau tény az is, hogy mig az iskolai önképező körök nagyobb virágzásban voltak: jobban támadtak hazánkban az irodalmi jelesek. Ma már hogy az iskolai önképező körök csak színtelen, illattalan, melegházi virágok számára tartatnak fenn, nem is annyira a nyelv valódi helyes alapon való fejlesztése, izmosítása céljából, mint inkább csak nemesebb szórakoztatás szempontjából, persze egészen más hatásuk van és egészen más elbírálás alá esnek és minden egyébre valók talán, csak arra nem, hogy egyegy' csirájában rejtőző tehetséget kikeltsenek, vagy hogy éppen irodalmi óriásokat adjanak a hazának. Mert hát, a mostani önképező körökben csak a kötelezett tantárgyakból jeleskedő ifjak vehetnek részt. Az általános tapasztalat pedig — akárki mit beszéljen! — az, hogy irodalmi jeleseink legnagyobb része az iskolában nem foglalt helyet a kiváló tanulók között. Ellenkezőleg úgy szokott az lenni, hogy azok a tanulók, kik valamely irányban különös hivatást éreznek — lehet az költészeti vagy tudományos irány — ama tárgyakat, miket különös hajlamuk körébe esőnek tartanak, előnyben részesítik s azokat nagyobb szorgalommal — nem egyszer a többi tárgy rovására — művelik, tanulják. Ez nem is olyan nagy baj, mint talán első pillanatra látszik. Az élet számtalan esetben igazolja már, hogy az ilyen egyénekből kiváló szaktudósok, jeles irók, költők váltak. Éppen azért nagyon fontos dolognak kell tartani annak elbírálását, hogy mely tanulók vétessenek fel a középiskolák önképező köreibe ? de nagyon fontos dolognak kell tartani azután annak elbírálását is, hogy kik zárassanak ki ebből? kik ne vétessenek föl? Szerintünk az önké2>ező körök csak az esetben tesznek valódi szolgálatot édes nemzeti nyelvünknek, ha szabadabb fejlődést engednek a szellemnek; ha túlemelkednek azok az iskolai gyakorlat iratás színvonalán; ha kebelükbe oly tanulókat vesznek fel, kik a belépésre, a működésre különös hajlamot s egyúttal tehetséget is mutatnak. Ezt követeli a nemzeti nyelv érdeke. Képviselőtestületi illés. A városi képviselőtestület Kovács Károly polgármester elnöklete alatt március hó 30-án rendes Közgyűlést tartott. Előterjesztetett első sorban a város polgármesterének az 1888-ik évről szóló részletes, a közigazgatás minden egyes ágát felölelő évi jelentése, mely jóváhagyólag tudomásul vétetett. Előterjesztetett a számvizsgáló bizottság által felülvizsgált, helyesnek talált s az 1886-ik évi XXII. t.-c. „Zalamegye" tárcája. Egy magyar színésznő. Ma már hihe!etlen történet a század elejéről. Hej de más világ volt ezelőtt csak nyolcvan esztendővel is szép Magyarországon! Akkor ez a szép ország csakugyan ázsiai ország volt, az ázsiai népek minden erényeivel és bűneivel. Azóta nagyot fordult a világ. Polgárosult európai országgá lettünk! Minisztereink vannak, vasutaink vannak ! Kiállításaink vannak ! De e sok van mellett még több a nincs, a uii akkor meg volt. Hová lett az a régi jó őszinte becsületesség, a mi akkor még teljes gazdagságában virágzott, mely lehetett nyers, durva, olykor talán egész a kíméletlenségig nyilt, de a melyre mindig teljes biztonsággal lehetett építeni?! Hová lett példabeszédes lovagiasságunk, vendégszeretetünk ? Hová lett keresetlen egyszerű életmódunk s ártatlan házias erényeink ? Igaz, hogy a fejlődésünk útját álló előítéleteink is eltűntek egymás után, de mit használ, ha annak helyére közöny és mivel sem törődés lépett. Nem hiszem, hogy ez kisebb baj lenne reánk nézve. Az előítéletes ember legalább erősen ragaszkodik örökölt meggyőződéséhez és szokásaihoz, mert azokat - lehet, hogy tévesen, de lehet hogy joggal — jobbnak tartja a divatos eszmékuél és változásoknál, de a közönyös ember mitsem törődik, tétlenül, egykedvűen nézi a világ folyását, [s nem bánja, akármi történik körülötte. Ennek az állapotnak az országútja pedig az anyagi és szellemi tönkremenetelre s az ezzel együtt járó rabszolgaságra vezet. Közszellem, hazafias érdeklődés a közügyek iránt s a kötelesség érzet azon tulajdonságok, a melyekre mindenekelőtt szüksége van az élűi akaró nemzeteknek. Kivált ha oly csekély számúak, mint mi vagyunk s annyi ellenségeink vannak, mint amennyi nekünk van! Na de hová csapongok ? Hisz nem akarok ón vezércikket irni, csak egy rövid történetet elbeszélni a század elejéről, melyet ma már különben kevesen fognak elhinni, vagy csak valószinünek tartani, pedig megesett igaz történet ám. Bevezetésül csupán csak annyit kellett volna mon dánom, hogy a mai embereknek fogalmuk sincs arról az előítéletről, tnelylyel akkor a szinészek vagy az akkori stilus szerint beszélve : az aktorok és komédiások iránt viseltettek. Pedig nem volt igazuk. Az első szinészeket igazi hazafias lelkesedés vitte a színpadra; igen csekély kivétellel mind jó, nemesi familiákból való férfiak és nők voltak s társadalmi és erkölcsi tekintetben kifogástalan életmódot folytattak. Nem is az egyének iránt volt tulajdonképen az az előítélet, hanem a foglalkozás iránt, melyet tisztesség telenuek ós megbecstelenítőnek tartottak. Magán életünk ellen csakugyan nem is lehetett kifogás — mondá nekem a néhai jó üreg Székelyné, az akkori idők legelső és leghiresebb sziuésznője, kitől e történetet hallottam mert ugyancsak vigyáztunk jó hírnevünkre, mert a publikum akkor olyan kényes volt, hogy ha csak egyetlen tag is okot adott viseletével a megbotránkozásra, hát egyszerre elmaradt az előadásokról. Inkább oda hagyták veszni abonomájukat, vagy cselédjeikkel járatták le, a mi aztán a társaságra nézve volt nagy szégyen és gyalázat. Elképzelhetni tehát azt a rettenetes ijedelmet, megbotránkozást és felliáborosodást, a mit ez a történet mind a küzünségben, mind társaságunkban előidézett. Egy szabad királyi városban történt, hogy melyikben, nem mondom meg, hogy kegyed se mondhassa tovább senkinek, mert az illetők tisztes családai még élnek s neui akarnám őket közbeszéd tárgyává tenni. Volt társaságunkban egy gyönyörűséges szép fiatal leányka, ki bár még csak kezdő volt, mégis mindenütt kitudta nyerni a publikum szeretetét. Egyszerű természetes játékával is, de különösen a szépségével. Mert lefesteni való szépség volt, mintegy igazi gratia. A férfiak mindenütt csak úgy bolondultak utána, de ő nagyon erényes személy volt s még azt sem engedte meg, hogy valamely férfi csak meg is látogathassa, sem a társaságból, sem a közünségbó'l. Aunyira erényes és szemérmetes volt, hogy ha a darabban szerelmes jelenete volt is, magát megölettetni vagy megcsolkoltatni a világért sem engedte volna. A szülésznek csak úgy kellett mutatnia, mintha most ülelné, vagy csókolná. Hát ebbe a szép leányba bele szeretett egy megyebeli dúsgazdag nemes ifjú, bizonyos P . . . i György, a ki mint híres csapodár gavallér volt ismeretes. De Zsuzsika leányasszony mit sem akart róla tudni. Igazi neve nem az volt, de mi úgy neveztük a theathrum cédulákon. Pedig P. mindent elkövetett, hogy közelébe juthasson. Leveleket irt neki, izengetett, sőt még a direktorunkat is megakarta vesztegetni, hogy legyen szószólója a leánynál. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.