Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-05-05 / 18. szám

VIII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1889. május 5 18. szám ZAL1MEGYE i, ki n rr Irrlr ' r i es r I

1 <111 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem bQldltnk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az oláhcigány Ugy. Bátran ázsiainak s ez okból tűrhetetlennek nevezhetjük azon állapatot, melyet városunkban az oláhcigányokat illetőleg időről időre szenvednünk kell. Hat-hét hétre, sőt gyakorta hosszabb időre is megérkezik hozzánk ezen dologtalan, renyhe nép seregestül, tiz-husz sátorral letelepedik városunk határában s csakhamar megkezdi megszokott munkáját, egyedüli keresetforrását: a lopást. S ez ismétlődik évről évre. S mindezt nekünk, békés lakósoknak türnünk kell, el sem távolíthatjuk őket tőlünk; mert büszkén verik mellüket, hogy ők is zala-egerszegi polgárok, itt születtek városunkban és így születésük révén az illetékesség fogalma szerint városunkhoz tartoznak. Ez a rendkivüli s ránk nézve épen nem hizelgő szerencse pedig olykép ért bennünket, hogy a régibb időben, midőn még megyénk területén csakis városunkban, mint a megye székhelyén volt börtön, az oláhcigányokat, kik akkor is a mostani egyedüli foglalkozásukat: a lopást űzték, ha megyénk területén lopáson érve elfogták, ide hozták, itt zárták be a gonoszokat s a bezárt apát nemcsak nagy számú családja, hanem a rokonság, sok esetben a vajda egész népsége követte s itt határunkban tartózkodtak s gyermekeik születvén, azokat itt megkereszteltették, kik azóta emberré levén, születésük alapján hivatkoznak nagy fennen most arra, hogy ők városunkba valók. Bár meg kell barátkoznunk e különben hihetetlennek látszó gondolattal: azonban az ebből kifolyólag felmerülő visszás helyzetet még sem volna szabad tovább eltűrnünk s e részben a baj gyökeres orvoslást csakis a városi kapitányi hivataltól várhatjuk jogosan. Mikép fogja ugyanis a kapitányi hivatal összeegyeztetni a tényleg létező ama visszás állapatot, hogy mig a város — behozván a szegény vagy koldus adót — saját szegényeinek nem engedi meg a város területén a házánkénti koldulást, megakarván a város polgárait az ebből esetleg származó kellemetlenségektől óvni: addig e jött-ment nép, a tolvajlás hivatott mesterei, kettesével, hármasával, sőt nem egyszer négyesével is mennek házról házra, hol oly tolakodólag lépnek fel, hogy a házbeliek alig tudnak tőlük megszabadulni. Ily koborlásuk alkalmával ha véletlenül az udvarban nincs senki, akkor mig az egyik a konyha ajtóban alamizsnáért kucorog, a másik sas szemekkel kilesi az udvaron a prédát s kitanult ügyességgel megragadva, rejti a mindegyiknél elmaradhatlan feneketlen zsákba. Ha pedig esetleg a konyhában nincs senki, kettesével dolgoznak: egyik az udvaron, másik a konyhában. Óvatosan, nesztelenül járnak benn az udvaron s a konyhában s mire a házbeliek észre veszik őket, rend szerint az elejtett zsákmány már biztos helyen van. Viseletük kihivó; a házból a nők alig képesek őket kiutasítani s többnyire a kemény férfi szóra hagyják ott az udvart. Csudálkozunk affelett, hogy egyes házaknál, hol esetleg védtelen nőkre akadnak, vakmerőségük nem ragadja el őket s nem lépnek fel támadólag, amint már nem egy rémeset ismeretes előttünk, midőn ez állati nép gyilkosság árán is magához ragadta a kiszemelt zsákmányt. Tudjuk, hogy a városi képviselőtestület legközelebb tartott üléséből egy bizottságot küldött ki ezen, városunkra nézve oly rendkivülileg fontos ügynek tanulmányozása s a tanulmányozás alapján a baj gyökeres orvoslása végett javaslattétel kidolgozására. S nincs is okunk kételkedni affelett, hogy a bizottság tagjai, kik velünk együtt nagyon is ismerik e bajt, a leghathatósabb orvosszereket egybeátlítják s javaslatukat mielőbb végleges intézkedés céljából a közgyűlés elé terjesztendik. Addig is azonban, mig e részben végérvényes határozatot hoznak, városunk lakosságának személy- és vagyonbiztonsága joggal megköveteli, hogy e dologtalan nép a házalásés koldulástól a legszígorúabban eltiltassék és e rendelet kérlelhetlenül foganatosíttassék. Ha rendőrségünk kellő éberséget tanúsít, ez keresztül is vihető. Nem fogadhatjuk el semmi szín alatt ugyanis amaz ellenvetést, hogy e nép tulajdonkép árulni megy be az egyes házakba. Ez épen nem áll; mert ez tulajdonképen csak ürügy náluk. Egyik házhoz ép úgy, mint a másikhoz beviszik azt az egy-két fúrót, melyek összevissza 10—20 krajcárt képviselnek, hogy tényleg -- ha kedveznek a körülmények — kétszer annyi értéket eltovajolnak. Ha árulni akarják az általuk készített szerszámokat, árulják, mint mások, a piacon, hol bizonnyára megkeresik őket azok, akiknek áruikra szükségük van, de ne menjenek be fúróikkal minden egyes házhoz s így legtöbbnyíre oly helyekre, hol az illetőknek eszük ágában sincs ily eszközt venni; mivel arra egyáltalán szükségük sincs. Részünkről azon nézetben vagyunk, hogy ha szigorúan meghagyja a rendőrség nekik, hogy a házakba be ne merjenek menni akár szerszám árulás, akár koldulás céljából s e részben őket ugyancsak a rendőrség a legéberebb figyelemmel ellenőrizné s a tilalom áthágóit a legszígorúabban megbüntetné: úgy városunk lakosai e garázda nép alkalmatlan tolakodásaitól, nem különben az esetleges anyagi megkárosodástól biztosan megmenekülnének. De meg ez esetben hamar felszednék sátraikat, menve oly helyre, hol gaz tettüket háborítatlanabból űzhetnék. Kérünk tehát mielőbb ily irányú intézkedést. Ennyit jogosan elvárhatunk városunk közbiztonsága érdekében. Elég teher nehezedik a polgárság vállaira, segítsünk rajuk legalább azáltal, hogy e terheket nyugodtan s ily zaklatásoktól menten viselhessék! „Zalamegye" tárcája. A dalos Erzsike. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — A legutóbbi esztendők egyikén balatoni fürdőt rendelt a doktorom. Ennél pompásabb receptet doktor nem irhát. A Balaton vize testet erősit. A Balaton vidéke lelket gyógyit. Annak csakugyan roppant desperatus embernek kell lenni, ki a bűbájos Balaton partján megunja életét s véget vet neki. Alig vártam a nyarat, hogy mehessek, repülhessek az én kedves tengerem partjára. Szabadságom első napját arra használtam, hogy útra készültem, a második napon délután már BalatonBerényben voltam. A falu felvége közel esik a Balatonhoz. Oda mentem, hogy szállást béreljek. A legutolsó ház különösen magára vonta figyelmemet s érdeklődésemet. Csinos kis nádas ház volt az, hófehérre meszelt falakkal. Udvara tele volt gyönyörű gyümölcsfákkal. Olyan volt az, mint egy kis paradicsom kert. Egyenesen oda tértem be. Alig tettem pár lépést, a gyümölcsösből egy gyönyörűséges lányka jött elém. 16 éves lehetett, a szépség és ártatlanság minden bájával. Felém közelgett 8 angyalin csengő hangon üdvözölt. Közelebb léptem hozzá s köszöntését viszonozva, kérdeztem, hogy honn van-e a házigazda? — Apám nincs itthon — szólt kedves csengésű hangján; — de nemsokára megjő. Szolgálhatunk talán valamivel ? Megjelenése, hangja, modora meglepő volt rám nézve. Valami különös varázs ömlött el egész lényén, ami megtagadta az egyszerű öltözetet. Sokkal műveltebbnek látszott, mint a minőnek a köznép gyermekét már megszoktam. Mikor tudtára adtam, hogy lakást keresek, illedelmesen megkínált, hogy tessék, lépjek szerény házukba! Egy szoba van ott kibérelhető, ha megfelel igényeimnek. Kérdésemre, hogy kosztot adnak-e? azt felelte, hogy azt még senkinek se adtak, mert a szobát mindig olyan urak, vagy urnŐk bérelték ki, kik maguk tőztek ; de ha óhajtom, azt is kaphatok. Nemsokára megjött a halász s megegyeztünk. A kedves kis hajlék csakhamar édes otthouommá lett. A halász és leánya lesték és eltalálták minden gondolatomat. A halász többnyire napi gondjai után járt. Neje már korábban meghalt s így majdnem egész napomat a fiatal, zsenialis eszű leánykával beszélgettem át. Mondhatom, hogy egész életemben feledhetetlenek maradnak azok a véghetetlenül kedves napok, miket ama szegény, egyszerű, de őszinte lelkek között töltöttem. Sirotnig őrizem emlékét annak az ártatlan lánykának, a kis dalos Erzsikének, kinek szép dalait holdvilágos estéken oly édes merengéssel hallgattam. Gyönyörű dalok voltak azok! Csak úgy csengenek, bonganak agyamban még most is. Egyet le is írtam. Annál szebbet hamarjában nem ismerek. Egyik gyönyörű holdsugaras éjen dalolgatta a gyümölcsösben, hol édes apját várta haza a halászatról. Párszor eldalolta édesen csengő hangjain, ami nekem éppen elég volt arra, hogy a hold fényénél leirhattam. Másnap kérdeztem, faggattam: hol vette, hol tanulta azt a gyönyörű dalt? Nagyon elpirult és nem szólt semmit. Elsietett dolga után. Azt hittem, hogy talán valami ártatlan szerelmi történet, szív-viszony emléke fűződik ahhoz a dalhoz; azért pirult el, azért sietett el. Később a faluban is hallottam róla beszélni. Ott is szerette mindenki. Csak dalos Erzsikének hivták. Beszéltek róla igen szép dolgokat. Mondták, hogy titokban mindig olvasgat, ha munkáját végezte; hogy valóságos kis bölcse a falunak, angyalképében, kitől nem röstelnek őszbe csavarodott öregek sem tanácsot kérni, ha valami ügyük, bajuk van. Egy alkalommal, midőn éppen fürdésből jöttem, rajtkaptam a szép Erzsikét, hogy verseket olvasott. Petőfi költeményeinek olvasásába volt elmerülve úgy, hogy észre sem vette megérkeztemet. Amint fölpillantott s látta,, hogy előtte állok, elöntötte arcát a pir és elfutott. Én azonban utánna mentem és bátorítólag szóltam hozzá, hogy az igen szép dolog, ha olvasgatni szeret; az csak nemesíti a szívet, a lelket. A magammal hozott könyvekből adtam neki olvasni valót. Olvasott is sokat, bámulatos sokat. Esténkint pedig, mikor a ház elé kiültünk, kért, könyörgött: beszéljek neki a csillagokról. Valóságos áhítattal csüngött ajkamon, mikor mondtam, hogy ott, azokban a parányiaknak látszó, de a mi földünknél is óriásibb csillagokban éppen ugy kell lenni élőknek, akik éreznek, gondolkoznak, beszélnek, örülnek, bánkódnak, dolgoznak, verejtékeznek, küzdenek, mint a mi földünkön. Elmerengve nézte olyankor a csillagok millióit és ábrándos szemébe fényes köny szivárgott. Sokszor elgondolkoztam: mi lehet az az érzés, a mi ennek az ártatlan teremtésnek könyet szivárogtat szemébe? Később minden meg lett előttem magyarázva. Később, két esztendő múlva megértettem azt is : miért rejtőzött el szegény Erzsike, mikor búcsút vettem a kedves, a feledhetetlen csendes kis tanyától. Kerestem én is, apja is ; nem találtuk sehol. Bucsútlanul hagytam ott szegény Erzsikét. * * * Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.