Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-04-14 / 15. szám

VIII. évfolyam Zala-Egerszeg, 1881). ápril 14. 15. szám. Előfizetési dij: Egészévre 4 ft., Félévre 2 t't., Negyedévre 1 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttór petitsora 12 kr. ZALAMEGYE A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A népoktatási törvény revisiója. A képviselőház közoktatásügyi bizottsága* erősen tanácskozik a népoktatási törvény módosításán . Azt mindenki érzi, tudja, hogy népoktatásügyünkön lendíteni kell okvetlenül, mert habár az utolsó időben, különösen az Eötvösíaera óta hatalmasat lendült és haladott is — ínég egyáltalán nem érte el azt a fokot, hogy legalább egyidőre megállapodhatnék. Épen azért most a kívánalmakhoz, az érzett hiányokhoz képest akként akarnak a fenálló népoktatási törvény paragrafusain változtatni, hogy e változtatás biztosítékot nyújtson a népoktatásügy újabb lendületéhez. E célból a közoktatásügyi bizottság tagjai itt is, ott is indítványozták a módosítást. Változtatni kell a képezdei tanrendszeren; tüzetesebben meg kell jelölni a tananyagot; meg kell szorítani a képzőintézetekbe való fölvételt; több előképzettséget kell követelni a fölveendő növendékektől! Ezek és ehhez hasonló kívánalmak hangzottak el eddig a közoktatásügyi bizottságban. Na és végre arról is volt szó, hogy a néptanitók nyugdíjösszege nagyobbíttassék. Hát ha innen a vidékről valamelyik oly egyén, ki a népoktatásügy állapotát, annak gyarlóságait ismeri, — a bizottságban elhangzó beszédeket, indítványokat olvassa, legnagyobb részük fölött mosolyog; nem azért, mintha képtelenségeket tartalmaznának, hanem mert tudja, hogy az azokkal célzott úton vajmi kevés lendületet fog venni a tanügy. Aki itt él vidéken és ismeri a tanítók helyzetét, az nagyon jól tudja, hogy a képzőintézetek tantervén, a népiskolák tantervén hiába változtatnak; az által nem segítenek a tanügyön, a népoktatás ügyén. A legelső, a legelengedhetetlenebb föltétel a tanítók anyagi helyzetének megváltoztatása, javítása. E nélkül hiába való, meddő munka lesz minden revisió! Olyan anyagi helyzetet kell a tanítónak adni, hogy a tisztességes existentiát nyújtó életpályák sorába emeltessék a tanítói pálya is s ilyen módon ne a gyarló elmék asiluma legyen az, hanem olyan pálya, ahova az előképzettség szükséges és megkívánt foka nélkül lépni ne lehessen. Mihelyt a tanítók anyagi helyzete olyanná lesz, olyanná emeltetik, hogy — többet ne mondjak: olyan existentiát biztosít, mint p. a községi és körjegyzőké: azonnal hatalmas lendületet fog venni a népoktatásügy; mert e pályára oly egyének lépnek, kiknél az észszel szép előképzettség fog párosulni. Akkor azután meg is lehet kívánni, hogy a képzőintézetek 6 osztályt végzett ifjakat vegyenek csak föl; akkor be lesz szüntethető a képzőintézeteknél a „fölvételi vizsgálat," mely a középiskolák nagy ügygyei, bajjal vergődő, vagy megugrott tanulóinak a leghatalmasabb tártkapu az asilumba jutáshoz. De (én Uram és én Istenem!) melyik tehetséges tanuló fog a tanítói pályára lépni a fenálló anyagi kilátások mellett? Melyik tehetséges ifjú fog olyan pályát választani, hol az állami és községi iskoláknál 300 frt, a felekezeti iskoláknál (pedig ez képezi az iskolák zömét) a legtöbb helyen még 300 frtnál is kevesebb az évi jövedelem ? Hisz ha egy-egy tehetséges itjú jut is a pályára, (talán szegénységből, talán valami különös inspiratióból!) a legtöbb a legelső kedvező alkalommal ott hagyja a kinos, léleknyiigüző tengődéssel járó pályát. Csak fehér hollóul marad egy-kettő a tanítói pályán, a pusztában bolygó és éhező karavánnal, kerülve és nem követve a „tíízoszlopot," hogy meg ne lássák. Csak emeljék a tanitói pályát olyanná, hogy a társadalmi osztályok között a néptanítók osztálya tisztes helyet foglalhasson el ne csupán elvben, hanem gyakorlatban is : nem fog akkor többé aggódást okozni sem a kormánynak, sem a törvényhozó testületnek a tanterv módosítása, a tananyag kijelölése; nem lesz szükség a tömérdek utasításra; mert a tanítók maguk is rendelkezni fognak az értelmesség, ész és belátás ama kellékeivel, mik a népoktatásügy magasabb intentióinak megértéséhez és annak keresztülviteléhez szükségesek. Tisztes existentia mellett szigorítani lehet azonnal a qualificatio mértékét és meglesz a tisztességes qualificatio. Tisztességes existentia és tisztességes qualificatio mellett azután bizonyosan meglesz az ügybuzgalom, a lelkesedés; s e három kellék biztossá teszi az eredményt egyeseknél, biztossá teszi általánosan is. A népoktatási törvény paragrafusainak toldozása, foldozása csak vergődés, — végső eredményében meddő munka mindaddig, mig a tanítók anyagi helyzete továbbra is a régi marad. Egyetlen mód a népoktatás ügyét emelni s rövid időn virágzóvá tenni : a tanítók anyagi helyzetének megváltoztatása. Ez pedig csak úgy történhetnék meg, ha a tanítók állami hivatalnokokul tekintetnének ; fizetésüket az állam szedné be és adná ki. Ez volna a leggyökeresebb revisionális munka! Ez által el lehetne érni, hogy a most még, úgy szólván, se ide, se oda nem tartozó tanitói osztály tisztes helyet biztosíthatna magának a társadalomban s pár év alatt a tanitói osztály hova-tartozása megszűnnék társadalmi kérdés lenni. Ez által lehetne a népoktatásügyet majdnem kivétel nélkül jeles erők, valódi tehetségek kezébe juttatni ; olyanokéba, kik a tanitói pályának és osztálynak nagy tiszteletet, az államnak pedig e pillanatban még beláthatatlan szellemi tőkét biztosítanának a uépoktatásügy fölvirágoztatásával. Megyei élet. A megyei közigazgatási bizottság április havi ülését Svastits Benő főispán őméltóságának elnöklete alatt f. hó 9-én tartotta. A közigazgatás egyes ágaiban március hóban felmerült eséményeket tárgyaló alispáni jelentés felolvastatván s helyeslőleg tudomásul vététvén, ennek kapcsán Csertán Károly alispán jelenté, hogy Vasmegyében a „Zalamegye" tárcája. AZALA. Napló töredék. — Irta: dr. Jenvay Géza. Tudom, hogy a világ külüneznek tart, sőt tudom azt is, hogy vannak akárhányan, kik leplezetlenül kimondják, hogy hóbortos bolond vagyok. Talán Nagysád, aki — mióta csak megtelepedtem itt, e szülőföldemtől messze, távol eső kis városban — mindig annyi jó indulattal viseltetett irányomban nem osztja egészen ezt a nézetet; de mert látom, hogy, most az egyszer komolyan apprehendál, lehetetlen, mikép mentségemül én is ne a legkomolyabb érveket hozzam fel. Igaz, udvariatlanságot, egy gentlemanhoz nem illő lovagiatlanságot követtem el akkor, midőn a Nagysád által felajánlott négyest visszautasítottam. De hiszen tudja, hogy soha nem tánezolok ; tudja, hogy a mi másnak élvet nyújt, az nekem legfeljebb csak terhemre van, s vehette észre akárhányszor, hogy kegyetek fellegtelen családi boldogságát látva, csak még jobban elborult kedélyem s tudja azt is, hogy lelki beteg vagyok; de hogy miért? — ezt a titkot eddig még nem árultam el senkinek. Ám Nagysád előtt ne legyen többé titok. Mig a (juadrille tart, talán lesz annyi időm, hogy elmondhatok mindent . . . Szomorú, nagyon szomorú történet ez, mely ott kezdődik, midőn még én is gondnélküli, életvidor, fiatal ember, szigorló orvos voltam a fővárosban. Vakon rohantam az élvek mámorába. Rajongtam a nőkért, csapodár lepke módjára repültem virágról virágra, szerettem mindenkit, szerettem az egész világot éa engem is szeretett mindenki s bárhol megfordultam, én voltam a társaság lelke, és ma? . . . Na de nem vágok a történetek elé . . . Egy nyári este, midőn ezrével tódult haza a városligetből a közönség, barátaimmal együtt mi is egyik lóvonatú vasúton igyekeztünk a városba. A coupé tömve volt kirándulókkal s már éppen indulni akartunk, mikor egy törődött, öreg úri ember lépett a kocsiba, követve egy ragyogó szépségű ifjú nő által. Az éltes úr meglehetős durvasággal furakodott közibénk s elfoglalta a még egyetlen üres helyet, mig fiatal társnője állva maradt s tétovázva, zavartan hordta körül fénylő, fekete szemeit a zsibongó tömegen. Megvallom, rendkívülien bántott az öreg lovagiatlansága. Felkeltem tehát helyemről s néhány udvarias szóval felajánlottam azt a kis tündérnek és be sem várva válaszát, a következő pillanatban már lent voltam a földön, hogy gyalog tegyem meg az utat hazáig. Nyugtalan éjjelem volt. Szemeimet kerülte az álom. Folyton a bájos jelenség lebegett előttem — hisz olyan szép volt, olyan ragyogó — s minnél többet gondoltam rá, szivem annál hangosabban dobogott. Lázas izgalom vett rajtam erőt s nem volt egyéb vágyam, mint még egyszer látni, még egyszer beszélhetni vele. Ezerféle, badarabbnál badarabb gondolat fordult meg agyamban, mig végre abban állapodtam meg, hogy most az egyszer én is a kalandszomjas fővárosi dandyk módja szerint próbálok szerencsét Elhatározásomat gyorsan követte a tett s már a második reggel ott volt az egyik legelterjedtebb napilap „apró hirdetései" között, hogy: „az a magas, szőke fiatal ember, ki a mult vasárnap, a lóvonatú vasúton, helyét engedte át egy bájos ifjú hölgynek, alkalmat kér a találkozásra." Valami megmagyarázhatlan sejtelem azt súgta, hogy a vasárnapi udvariassággal még nincs vége a dolognak. Türelmetlenül, de biztosan vártam tehát a választ. Ámde hasztalan! Nap nap után mult s a bájos jeleuség még mindig nem adott életjelt magáról. A lázas izgatottság, melyen keresztül mentem, a kétes bizonytalanság, melyben napok óta vergődtem s a mérhetlen vágy, mely nem engedett nyugodni, felforgatta egész kedély világomat, lelkemben komor sötétség honolt s már-már kezdtem lemondani arról, hogy eszményképemet valaha láthatom, midőn egyik este a házmesterné riasztott fel melancholicus merengésemből s jelentőségteljes mosolylyal egy kis levélkét tett asztalomra azzal a megjegyzéssel, hogy csak e pillanatban hozta azt számomra egy hordár, ki választ sem várva, sietve távozott. Villámgyorsan ugrottam fel a pamlagról s éreztem, hogy arcom egyszerre lángba borult. „Tisztelt Uram!" — igy szólt a levélke —- „Sokkal nagyobb köszönettel tartozom Önnek irányomban tanúsított urdariasságáért, hogy sem óhajának teljesítését megtagadhatnám. Igaz, eddig a körülmények akadályoztak ebben; de miután a mai napon férjem — az az udvariatlan öreg úr, kit látásból ismer — több hétre fürdőbe utazott, ma délután négy óra felé szívesen látom, ha ugyan még mindig érdekkel bir önre nézve egy boldogtalan asszony társasága. Kérésem csak az, hogy szobaleányom által mint vidékről jött unoka-fivérem jelentesse be magát nálam. A viszontlátásig: Azala. (Deák-utcza 3. szám, első emelet, 2. ajtó)." Elképzelheti Nagysád, mit éreztem, mikor e drága sorokat végig olvastam. Fejem szédült, vérem forrott, szivem vadul lüktetett s midőn beléptem a szép asszony elegáns termeibe, vettem észre, hogy most először hagyott el az a biztosság, melylyel a szalonok kábító légkörében máskor mindig oly fesztelenül mozogtam. Azala is zavart volt s sokáig szótlan, némán ültünk egymással szemben. Végre mégis leküzdveelfogultságát, fátyolozott hangon mondott köszönetet mult vasárnapi udvariasságomért. Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.