Zalamegye, 1889 (8.évfolyam, 1-26. szám)

1889-06-02 / 22. szám

VIII. évfolyam Zala-Egerszeg, 1889. junius 2. 22. szám. ZALAMEGYE i, ki ii rí I 11 11 • i 1 55 A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Meg;jelenik minden vasárnap. Madárdal és hernyó-pusztítás. Aki figyelemmel kiséri a szabad természetet s felkeresi a berkek, ligetek, mezők árnyas helyeit, szomorúan tapasztalhatta, hogy pár év óta nálunk sokkal csendesebb a madárdal. Erdőket, mezőket nem zengi be többé oly messzehangzóan ártatlan, kedves éneklő madaraink dala. Nagyon megfogytak, nagyon kipusztultak szegénykék. Igaz, hogy ez némi részben sorsuk, mit a vándorélet mért reájuk. Vándorlásuk viharai is sokat elpusztítanak küzülök; de sokkal többet az emberi kéz. Ez tagadhatatlan. Mindenki jól tudja. Van ugyan rendelet, mely az éneklő madarak pusztítását szigorúan tiltja és elrendeli a hatóságoknak a szigorú ellenőrzést; de melyik hatóság volna képes a madár-pusztításnak teljesen gátat vetni? Melyik hatóság rendelkezik a magasabb helyről jövő rendeletek megtartását ellenőrző elég közeggel? Egyetlen egy sem. így azután nem csoda, ha az éneklő madarak annyira kipusztultak, különösen utóbbi időben, nem annyira a vándorlás viszontagságai, mint inkább a madár-pusztítást egész passzióval iiző gyermeksereg s az éneklőkkel rendszeresen üzérkedő felnőttek keze által. / Évtizedek előtt is folyt ugyan az éneklők pusztítása s hogy abban az időben még sem pusztultak, vesztek éneklőink, annak oka megint más körülményben keresendő. Évtizedekkel ezelőtt ugyanis még nem voltak oly mérvekben kipusztítva az erdők, ligetek, az éneklő madarak kedves tanyái. A síírü erdőségek boldog menedéket nyújtottak s módjokban volt a szokszor háborgatott s rájuk nézve veszélyessé válott tanyát biztosabb, nyugalmasabb életet igérő tanyával felcserélni. Es csakugyan a figyelmes szemlélő és vizsgálódó embernek módjában is volt tapasztalni, hogy mihelyt valahol az erdőt sűrűn látogatták, vagy valahol a fákat irtani kezdették, — a természet andalító csendjét szerető énekes madárkák onnan mindjárt elköltöztek beljebb az erdő sűrűjébe, háborítlanabb részébe, hol azután nem estek szegénykék oly könnyen, oly védtelenül a rájuk leselkedők és vadászok keze ügyébe. Ebben a körülményben fekszik annak oka, hogy mig az erdők, a rengetegek annyira kiirtva vagy meggyérítve nem voltak, a kedves és hasznos éneklőket sem birták a meggondatlan gyermekek vagy üzérkedő felnőttek kiirtani oly mértékben, mint napjainkban. Mihelyt azonban a síírü rengetegek, az éneklő madarak boldog tanyái oly mértékben ki lettek irtva, hogy végre a rablógazdálkodásba a törvényhozásnak kellett beleszólnia: a mi hasznos kis madárkáink boldog élete föl lett dúlva; tanyájuk mindegyre szűkebb térre lett szorítva; mindegyre fogyott létbiztonságuk s igy mindegyre tágabb tért nyertek a madárpusztítók. Ez az oka, hogy napjainkban a szigorú rendeletek s a lehetőségig teljesített hatósági ellenőrzés daczára is oly aggasztó módon kipusztultak éneklőink. Es mit eredményezett ez a dolog? ^

Az csa

k melléke

s baj, h

ogy

jjem gyö

nyjj^ ködlietunk oly m

értéktTen szTv

^Hmító énpk

;

;kbeiip mint TTzelott" hogy a kenyér után verejtéfc&zetl ~ ember nyugalmas sétáját nem kisérik azzal az utánozhatatlan kedvességíí koncerttel, ami felülmúlt mindenféle térzenét; de a tobaj a

a, hogy az ö pusztulásukkal réníito" módon elszaporod

tak a kártékony hernyók, mik azután mosr~feTrlonösen ez évben) hallatlan pusztítások

at v

iszne

k v

égbe gyümölcsfáink

on. Sőt ahol már a gyümölcsfák leveleit letarolták, — átmennek egyéb erdei és parki fákra is. Más évben nem éreztük a mi éneklőink pusztulásának ezt a szomorú következményét, mert kevesebb volt a hernyó s ami a fák tisztogatása után megmaradt, annak elpusztítására elég volt a még meglevő kevésszámú éneklő is. De az idén oly kedvező időjárása volt a hernyó-szaporodásnak, hogy a szorgalmas fa-tisztogatás dacára is oly mértékben fejlődött a levélpusztító hernyó, hogy a szegény gazdáknak tehetetlenííl kell nézniük szép termést igért gyümölcsfáik szomorú pusztulását. Es ez a most pusztító hernyófaj az, mit csak is a mi éneklőink pusztítanak ki egész biztosan; mert az ő vékony finom csőrük és éles szemeik elől nem birnak teljesen elrejtőzni a fa-kérgekbe, fa-hasadékokba. Előttünk van a szomorú eredmény. Letarolt, kopasz fáink mindegyike egy-egy hatalmas intő ujj, hogy tennünk kell valamit nemcsak az éneklők védése, hanem azok szaporítása, tenyésztése érdekében is. Gazdasági egyesületek, templom, iskola hassanak oda, hogy minden községben roppant szigorú ellenőrzés legyen az éneklők pusztításával szemben. Sőt többet kell tenni. Gondoskodni kell arról, hogy minden községben, ahol csak lehetséges, alkalmas védett tanyájuk legyen az éneklőknek, megadva nekik ott minden módot, alkalmat a békés tenyésztésre, szaporodásra. Pályadíjjal | kitü

ntetéssel ke

ll nemes versenyre kelteni__

a községeket az ének

lők védése, szaporít

ása iránt. Másként még igen sokszor ismétlődhetik az idei hernyópusztítás a gyümölcstenyésztés roppant kárára. A „Zalamegyei Gazdasági Egyesület" HIVATALOS ÉRTESÍTŐJE. Jegyzőkönyv felvétetett 1889, február 1 1-én a „Sümeg-vidéki gazdakör

u által tartott közgyűlésen. Jelenvoltak: Szűcs István elnök, Sümegi Tivadar jegyző, Eitner Zsigmond pénztárnok, Gyömörey Gáspár, Gyömörey János, Barcza László, Kiilley József, Kardos Lázár, Szűcs Zsigmond, Zathureczky Márton, Bogyay Aurél, Barkóczy Károly, Tormássy Bonaventura, Mojzer Imre, „Zalamegye" tárcája. Bodor Eszti. Irta: Naglné Karay Nariska. Sötét az erdő, az éj ráborítá sűrű fátyolát. De nem cseudes, mint máskor. A nyughelyükről fölvert vadak még most is csörtetnek a bozót között; nem találják helyüket; a madarak ijedten rebbennek föl s verődnek a fák ágaihoz; csak egy vén bagoly huhogása hallatszik. Az erdő sűrűjében magányosan áll egy kis elhagyott vadászlak, a kisded ablakon át kiszűrődik a fény a sötét éjszakába ; ott benn még ébren vannak. A szoba egyetlen ágyán fehér vánkosok között beteg leány fekszik; haja kuszáitan hull lihegő keblére, arca lázban ég, homlokán kiüt a veríték. Szegény anyja ül az ágy lábánál, mereven néz a mécs lobogó lángjába, összeszorul szive a beteg kínos nyögésére, hiszen egyetlen gyermeke! Megtörli gyöngéden izzadó homlokát, mire a beteg halkan susogá : Vizet! Az anya némán teljesíti egyetlen gyermeke óhaját; ez mohón iszik, de hirtelen eltávolítja magától a poharat s lázban égő szemeivel mereven néz a semmiségbe — Csitt anyám ! hallod mi ez? — rebegé figyelve — ki az? ki kiabál ott künn; megtudnád mondani? — A szél rázza az ágakat gyermekem s az esőt veri az ablakhoz, — nyugtatta meg a beteget, pedig a bagoly huhogott még mindig. — Nem a szél az anyám, hát nem hallod? eredj, nézd meg, ki az? De ne menj — folytatá hirtelen — ne nyisd ki az ajtót, ne bocsásd be azt az embert; nézd, ott jön, puska van vállán, rám üéz, meg akar ölni, zárd be hamar az ajtót, oh anyám! — sikoltott föl kínosan — ne engedd, hogy megöljön ! — Hiszen nincs itt senki édes jó gyermekem, — azólt az asszony esillapítólag és megsimogatta a keblére hajlott fejet, mely nála keresett oltalmat a vélt üldöző ellen. — Ilát nem látod? nézd, nézd, hogy ott jön, —• mond a leány és félve simult anyjához, — milyen szép és milyen gonosz! Hogy mosolyog rám, pedig tudom, hogy ineg akar ölni. Miért nem zártad be az ajtót? lásd már bejött; ne engedd a közelembe, meg akar ölelni, hogy megfojtson. Nézd, hiszen nem is ember, hanem ördög ő, kergesd hát ki, én félek tőle . . . Kimerülve esett vissza a vánkosokra s az anya néma fájdalommal borult térdre a kisded feszület előtt; imára kulcsolva reszkető, kiszáradt kezeit. E pillanatban valaki erősen megzörgette az ablakot ; a beteg fölrezzen, a nő az ablakhoz lép. — Ereszszen be asszonyom — hangzott künn egy férfi hangja — elmaradtam a többiektől s az eső megeredt; hadd húzzam meg magam, míg az eső eláll. A nő felnyitotta az ajtót. — Lépjen be uram ! A belépő csinos fiatal ember volt; puskáját leemelte válláról és a sarokba támasztotta, ruhája átázott és arcán végig folyt a viz; magas vadász kalapját az asztalra dobta és arcáról letörlé a vizet. — Gyalázatos idő támadt egyszerre — mondá — még jó, hogy észre vettem a világosságot, különben bőrig áztam volna. De maguk még ily későn is ébren vannak ? — Szegény leányom beteg, az Isten küldte önt hozzánk. — Beteg ? — a férfi még csak most nézett körül a szobában és pillantotta meg a leányt, — és mi a baja ? — Hisz azt magam sem tudom uram, de sokat szenved szegény. — De hát az Istenért, miért nem hivatnak orvost? — Ah édes jó uram! — mond szomorúan a nő — nem úgy van az nálunk mint maguknál; szegény emberhez nem szeret menni az orvos, mert itt hálánál egyébre ritkán számíthat. De azért szivesen eladnám az utolsó vánkost is fejem alól és hivattam volna orvost, csak szegény gyermekem gyógyuljon meg. — Nos, és? — Nincs kit küldenem uram, azért mondtam* hogy az Isten küldte hozzánk ; én nem mehetek, nem merem elhagyni egy percre sem, oh borzasztó az, miket beszél; sokszor futni akar és alig lehet visszatartani, félek, hogy meghal, ha magára hagyom. — Hát nincs senkije ? — Nincs nekem senkim e gyermeken kivül, évek óta élek itt magányosan az erdőben, férjem halála óta, de olyan elhagyottnak még soha sem éreztem magam, mint most. — Es nem unta még meg ezt az életet ? — Ha meguntam-e? — mond a szegény keserűen— hisz senki sem kérdi tőlem, hogy meg vagyok-e sorsommal elégedve? Mi is boldogabbak voltunk egykor, mikor még férjem élt, de a vadorzók lelőtték, mert nagyon szigorúan bánt velük; a méltóságos gróf úr aztán nekünk engedte át e kis lakot, hogy födél nélkül ne maradjunk és még pár forinttal is segélyezett, az Isten áldja meg érte Van egy jó emberünk : Péter, az erdő kerülő, az szokott nekünk apró szivességet tenni, de most már három napja, hogy felénk sem néz, nem tudom, mi lehet az oka ? — Péter most nagyon el van foglalva — szólt közbe a férfi — mert napok óta vadászunk. De azért ha tudtam volna, hogy oly nagy szükség van rá, elbocsátottam volna rövid időre. De azt hiszem, holnap sem lesz még késő. Van köztünk egy orvos, azt azonnal ide küldöm és tudom, hogy mindent el fog követni, ami csak tehetségében áll. A férfi oda lépett az ágyhoz, a leány ösztönszerűleg szorosabbra vonta keblén a takarót és rászegezte láztól ragyogó szemeit. Majd lassan kihúzta kezét a takaró alól s a férfi kezét ajkaihoz vonva, egy lázas, forró csókot nyomott rá és halkan susogá: „Köszönöm." Ez meghatva simítá végig a lányka égő arcát, ki még mindig bámult rá ragyogó szemeivel, m&jd lecsukódtak pillái és elszunnyadt. * * * Mai számunkhoz fél ív melléklet van csatolva.