Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 27-53. szám)

1888-11-04 / 45. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. szeptember 4. 39. szám. Előfizetési dij: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. r 1, HOZ M ri \ !f\ r i f i es A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kttlililuk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. A kenyérmezei küzdelem. Igy nevezték el a létért való küzdelemben sokat és sovány méltatás mellett küzdő ujságirók azt a harcot, amint egymás ellen, egymásért vagy önmagukért vivnak az Isten képére alkotott emberek. Es nagyon helyesen nevezték igy ; mert a létküzdelem, a mindennapi kenyérért vivott verejtékes harcok teszik a valódi kenyérmezei küzdelmet. Nem fenséges küzdelem az! Nem a titának harca ! Nincsenek fenséges jelenetei. Legtöbbnyire undort keltők, amik az embert minden egyébnek, csak a teremtés remekének nem mutatják be. Idétlenül, undorítóan, borzalmas módon eltorzult arcokról vigyorog le ott a küzdők lelke, kiáltó módon megtagadva az emberi eredetről táplált magasabb hitet, kiáltó módon hirdetve azt az elméletet, mely letépi rólunk az isteni származás legparányibb jelét is. Nincs abban a küzdelemben semmi lélekemelő, semmi magasztos, sem egyetlen olyan mozzanat, sem egyetlen vonás, ami a magasabb szárnyalású s emelkedettebb embert megkapná, ami azt mutatná, hogy ime igy kiizd nemesen az Isten képére formált ember. Nem a fenséges teremtmények harca az magasabb célokért, hanem közönséges lényeké, akiknek gyomruk van és versenyezve ügyekeznek azt jobban és jobban megtölteni, táplálni; akiknek érzékeik vannak s azoknak élvezetet, gyönyört követelnek kisebb, nagyobb áron. Ez a kenyérmezei küzdelem! Es talán sohasem volt ez a küzdelem olyan heves, olyan elkeseredett, olyan undorító, mint napjainkban. Egy komoly férfiú, ki higgadt, józan elmével és romlatlan szívvel kiséri a világ folyását, ezzel a valóban elkomorító létküzdelemmel szemben, hol a mindennapi kenyeret tépdesik az emberek egymás szájából, hol kicsinyes, köznapi, filléres érdekek elérése céljából nincs testvér, nincs barát, nincs rokon, nincs becsület, nincs szentseg, — ezzei a vaiooan unuoruo KoiKeppei szemben igy kiáltott föl: „Ne úgy köszönte ssétek a gyermeket: Dicsértessék a Jézus Krisztus, h a n e m, h o g y m ementő móri, Akkor talán ön m ag á b a tér és nem folytat ily féregküzdelmet az emberiség" Sok igazság van ebben. Az embereket valóban arra kellene szakadatlanul emlékeztetni, bogy ez a földi lét nagyon rövid. Hogy ki még ma hatalma, tehetsége, befolyása tudatával packázva játszik embertársainak létkérdésével, kenyerével; ki még ma hiena-képpel nyul felebarátja kenyere után: egy óra alatt már vége lehet. Csak egy lehelete kell az enyészetnek, hogy a küzdő féreg visszaadassék a pornak, melyből alkottatott. Na és ha ezt meggondoljuk, valóban és méltán kiálthatunk föl Petőfivel: Kevély ember, miben kevélykedel ?" Jó volna nagyon uton utfelen emlékeztetnünk egymást arra, hogy ne folytassunk oly elkeseredett, oly határt nem ismerő küzdelmet a ken) érmezőn, a pillanat alatt véget érhető élet szinterén! Mert hisz a kenyérmezei, a létküzdelem foly a világ kezdetétől és folyni fog örökké, mig a világ világ lesz; csakhogy tán sohasem csapott át a mindent ragadmányul ejteni akaró kapzsiságba, a szivet, lelket meg tagadó mohó birhatnámságba, mint napjainkban. Ma-napság a kenyérmezei küzdelemben nem érvényesül a német „Leben und leben lassen!" elv. Bármily busásan jöjjön is valakinek a jövedelem, ha azt látja, hogy valamely nálánál sokkal csekélyebb jövedelmű (talán a legszükségesebbekre szorítkozni kénytelen) családos embertársától valami jövedelmi forrást elhalász hat, a legtöbb esetben meg is cselekszi a nélkül, hogy szivében egyetlen liurt megrezditene az önvád. A küzdelem folyton iszaposabb hullámokat ver; lassankint megszokja azok szeme is, kik eleinte talán borzalommal futottak előle. Élni kell. Bele kell menni az iszapos áramlatba. Vagy ott vesz a küzdő, vagy kivergődik belőle. Elkerülni nem lehet. Ha egy-egy kifáradott küzdő elbukik, vagy megunva a küzdelmet, az iszapban fetrengést s önkezével szabadítja meg lelkét a sárba nyűgöző gyarló testtől: egy pillanatra megdöbbenve állanak meg a kenyérmezei iszap küzdői, mintha eszmélni kezdenének vagy akarnának. Csak pillanatig tart. Az áldozat kileheli lelkét. A vér pirosra festi a küzdő teret. Fölmossa azt a sújtottak könyárja. Elhangzik a kétségbeesés jajszava. Azután tovább foly a kétségbeesett bábeli harc. De vájjon mi teszi hát korunk létküzdelmét olyan kétségbeesetté, olyan megbirhatatlan nehézzé?! Semmi más. mint a meggazdagodás, s a kényelem, a tündöklés utáni szertelen mohó vágy. Ez teszi oly szívtelenné, oly embertelenné a kenyérmezei küzdelmet. Nagy igények nagy jövedelmet igényelnek s azt ügyekezik megteremteni magának mindenki, ha mindjárt embertársa szájából tépi is ki a kenyeret. Túlságos anyagias szellem uralma alatt áll az egész társadalom. Hiába küzd e szellem ellen az iskola, a józan belátás. Ott van az a családi körben. Az ifjúság ott szívja magába s azt nem képes kiirtani szivéből az iskola. Magával viszi az életba is annak a szellemnek princípiumát: „A kezedben levő eszközöket használd kizárólag saját javadra, saját céljaidra." Azok azután, kiknek a születés, vagyon vagy egyéb anyagi előny befolyást, hatalmat biztosit, siet is minden kinálkozó eszközt, forrást a saját javára fordítani, ha mindjárt mások bukása, veszte árán is. Ez teszi oly embertelenné a létkiizdelmet. Valóban elszomorító! Ily körülmények között a családi vagy egyéb előnyöket az élet szinterére nem vivő fiatal küzdőket csakugyan azzal az ismeretes olasz felirattal kell bocsátani az élet küzdő terére: „Lasciate ogni speranza!" „Zalamegye" tárcája. A művész-vér. — A „Zalamegye" eredeti tárcája. — A függöny legördült. A boglári közönség el volt ragadtatva. Finom Kózsit olyan alakításban még talán Blabáné sem mutattta be, mint a borréti kántorék Erzsikéje. Milyen termet! Mennyi tűz, elevenség! Milyen megkapó közvetlenség! Valóságos művészi temperamentum. Igazi művész-vér ! A kaposvári „Századunk" kritikát hozott a boglári műkedvelő előadásról. A kritikus is el volt ragadtatva. A szerkesztő is el volt ragadtatva. Az olvasóközönség is el volt ragadtatva. Egész Somogyvármegye el volt ragadtatva. „Bánáti Erzse kisasszony — irta nevezett lap — valódi művészi alakításban mutatta be Finom Rózsit. Habozás nélkül r.yujtjuk át neki elismerésünk koszorúját s kijelentjük, hogy benne határozott színpadi tehetség van ; valódi művész-vér. Halálos vétek volna neki nyomtalanul elvesznie.'

1 lluszonnégyévi fenállása óta nem volt olyan kelendősége a „Századunkénak, mint ez alkalommal. Maga Boglár és vidéke 1000 példányt emésztett föl. Igy azután a lapkiadó is el volt ragadtatva. Bánáti Erzse nevét visszhangozta Somogyvármegyében erdő, berek. Amiért azután a szép Erzsike is cl volt ragadtatva. De talán egész Somogy vármegyénél jobban el volt ragadtatva Bánáti Mihály borréti kántor uram, • akinek a bájos Erzsike volt szemefénye, öröme, üdvössége, mindene. Mikor a „Századunk" megjelent, az üreg Bánáti bácsi annyira el volt ragadtatva, hogy nagy lépésre határozta el magát. Fölkereste feleségét, az örökké zsémbes anyjukat. Sárga-rézkeretű szemüvegje fel volt tolva a homloka tetejére. A házi sapkája egészen a kupájába volt nyomva, ami a kántor urnái mindig rendkívüli kedélyállapotot jelentett. A „Századunk" példányát büszkén lebegtette a levegőben, mint valami harcias zászlótartó, aki zászlólobogtatással akar az ellenségre ijeszteni. Pipáját a balkezében tartotta és nem pipált; ami nála szokatlan tisztességet jelentett. Megállott a szoba közepén ós ravaszkás mosolylyal nézett az anyjukra, aki igen bele volt mélyedve az ezüstcsatos nagy bibliába. Kántor uram köhécselt. — Anyjuk te, alszol ? vagy imádkozol ? (Semmi felelet.) — Anyjukom, lelkem, te, hallod? — Megjött az újság! (A kántorné lassan letette a bibliát s orrcsiptetője fölött [mivelhogy épen az orra hegyén állott azj oda nézett férjére). — Micsoda újság ? — Micsoda újság ! A'des Istenem ! Hát a „Századunk", a mi kedves lapunk. — Hjah, a te kedves lapod ! Talán megint valami ostoba pletykaság van benne ? Vagy valahol jóllakott a szerkesztő? mert azt mondhatom, hogy ilyen lap több nincs egész Magyarországban. — Na, na, édes anyjukom! ne becsméreld ezt a derék újságot ! A mi aranyos Erzsikénkről olyan gyönyörű kritikát hozott, hogy csakúgy röpkéd a lelkem örömében. A kántorné átvette a lapot, végig futott a kritikán. Szemöldöke még összébb húzódott; homlokára ráncok rakodtak. — Aztán ki irta ezt a kritikát ? Mert a szerkesztő maga nem Írhatta; nem volt itt. Más újságírót se láttam. Ezt" valakinek innen kellett beküldeni. És amint látom: ezt valami olyan gazember küldte be innen, aki azt akarja, hogy ennek a szegény leánynak megzavarja a tejét; elvegye az eszét a meg nem érdemelt dicsérettel és magasztalással. — De anyjuk, az Isten áldjon meg! Azt csak te is láthattad, hogy milyen gyönyörűen játszott, pompásan énekelt ez a mi kis egyetlenünk ! — Jó, jó ! Énekelt, játszott úgy, ahogy akármelyik ilyen műkedvelőtől látni lehet. Ha a többinél nagyobb hatást csinált, azt nem színpadi tehetségének, hanem szépségének köszönheti. En anyja vagyok, szeretem is, de nem oly vakon, hogy játékából valami művészi talentumot láttam volna ki. Nekem sejtelmem van, hogy honnan, kitől eredt ez a meg nem érdemelt dicséret. Az a Bérezi Péter igen sokat bandukol e körül az Erzsi körül, isn nem igen jó szemmel nézem az ilyen szinészfajta embert. Az aligha jóban sántikál. — Ej, ej, édes-anyjuk, te mindig olyan rosszat gondolsz mások felől. Pedig az ördög sem olyan fekete, mint a minőnek festik. — Te sohasem hiszesz az én aggodalmaimnak, Vigyázz, hogy keserűn meg ne bánd. De biz az öreg Bánátinak esze ágában sem volt most aggódni. Pedig, ha kibandukolt volna a virágos-kertbe és látta volna a rózsalugosban ülni az ő aranyos, egyetlen Erzsikéjét, beh erősen igazat adott volna az anyjuknak. A szépséges lány kigyúlt arccal olvassa a „Századunk" ama bizonyos számát és el van ragadtatva. Csókjaival hinti tele azokat a bűbájos sorokat, amik az ő képzeletét egy ragyogó tündér-világba ragadják. Majd szivéhez emeli a néma lapot és szorongatja oda lázasan pihegő gyönyörű kebléhez. Hm ! Mintha sok is volna ez az elragadtatás egy hideg újság lap iránt! Vájjon nincs-e abból egy jó rész másnak szánva? Talán épen annak a szép barna, égő szemű, göndörhaju fiatal színésznek, ki a lugas előtt terem ?