Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 27-53. szám)

1888-09-23 / 39. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. szeptember 23. 39. szám. ZALÁMEGYE JL i, M II " 1 ' i es r I ' ,1 A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kKliUink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Társadalm unk. Ilogy társadalmi életünk kinos átalakulási válságban sinylik, ezt ugy hiszem, felesleges volna hosszadalmasan bizonyitgatni. Minden nevezetesebb jelenség, mely az utóbbi időkben magára vonja a közfigyelmet, csak e krízis syniptomája. Erezzük mindnyájan, hogy hazánk a társadalmi ferineutatio kellő közepén van s legfelebb csak azok nem akarják észre venni, vagy ha észre veszik is, vajmi keveset törődnek vele, kik képzelt, vagy valódi nagyságukban pöffeszkedve, megvetéssel néznek alá a magasabb sphárákból a tömegre, mely egymást rágva, egymást nyomva, küzd a nyomorult, létért s verejtékes munkával keresi mindennapi kenyerét, azt a kenyeret, mit az üres felfuvalkodottság minél keserűbbé tenni igyekszik. Érezzük a bajt s mégis, — ami elég elszomorító — valóságos apathia szállta meg a nagy többséget ; a közönyösség vastag köde borult a kedélyekre s még azok is, kik eddig a kór okát kutatva, fürkészve, gyógyszert kerestek a beteges állapotok orvoslására, ma már kifáradva, elkedvetlenülve vonulnak félre a küzdtérrul s mind általánosabb lesz a meggyőződés, hogy mindennek a gazdasági válság az oka, ezen pedig segíteni, legalább mostanában — nem lehet. Pedig hát, nem egészen igy áll a dolog. Mert; bár igaz ugyan, hogy minden nevezetesebb társadalmi átalakulás gazdasági átalakuláson gyökeredzik, kétségtelen; mert hisz a történelem elég meggyőzően tanúskodik erről, hogy ugy az ókori repnblicanus társadalomnak, mint a középkor feudalismusának oeconomicus okai voltak ; de azért nagy tévedés lenne társadalmi életünk vajúdásait egyes-egyedül a gazdasági krízisre vezetni vissza s megnyugodni abban, hogy — mert ez utóbbit a politicai situátiók következtében megszüntetni nem áll hatalmunkban, — socialis életünk bajain sem segíthetünk. Hazánkban. — a szellemi és erkölcsi tényezők meghanyatlásától, korunk ferde nevelési rendszerétől, a mindinkább növekedő társadalmi subordinatiótól s egyéb socialis félsiís^ségelitől és előitéletektől eltekintve, — a társadalmi transformatió bajainak, a gazdasági válságon kívül, még más és nagyon is mélyen fekvő oka van. A nagy népek előbb társadalmilag s csak ezután alakulnak át álladalmilag. Francia országban a valódi democratia megszületését sok évvel megelőzte a régi nemesség elpusztulása. Angliában majd félszázaddal előbb történt a társadalom democraticus átalakulása, mint a democraticus politicai transformatió, mig nálunk éppen ellenkezőleg a társadalom átalakulása messze maradt a politicai mögött, mert ennek megvalósulásakor még nem voltak meg amannak szükséges elemei s midőn democraticus szinezetet adtunk alkotmányunknak, mindenünk volt, csak democratiánk nem, hiányzott a számbavehető polgárság, nem volt, de sőt még manap sincs igazi közép osztályunk. Ez az oka, hogy miért nem képes hazánkban a társadalom az állami és nemzeti eszme zászlóvivője lenni; ez az oka, hogy miért vergődünk még mindig a sociális átalakulás kinjaiban s ez az oka annak is, hogy miért nincs egységes magyar társadalom; mert hiányzik az az elem, mely a széthúzó, felekezeti — osztály — és nemzetiségi érdekek között az összekötő kapcsot képezni volna hivatva. Sokszor el lett már mindez mondva és — bátran hozzátehetjük — nem egész eredménytelenül. Azok, kik figyelemmel kisérték társadalmi életünk jelenségeit, örömmel vehették észre, hogy az alkotmány helyreállítása óta mind sűrűbben kezdtek mutatkozni azok a tünetek, melyekből majd egész bizonyossággal lehetett következtetni arra, hogy az igazi polgári középosztály megalakulásával, a democraticus magyar állam után, innen-onnan megszületik a democraticus magyar társadalom is, mely a benne rejlő erőket és tényezőket assimilálva, képes leend a reá várakozó nagy feladatok megoldására. Csakhogy, — sajnos, — mindez hiu remény, csalfa látszat volt. Legalább az utóbbi évek tapasztalatai ezt igazolják. Társadalmunk zöme újra a régi divat szerint kezd élni s a nagy többség egyszerűen szakitott a democraticus fogalmakkal s a szabadelvüség romjai felé, tüntetőleg tűzte ki a régi jó idők poros symbolumait. Egy letűnt korszak avas eszméi kezdenek kisérteni ismét s a régi név, az ósdi privilégium, a henye uralkodási és hatalmi vágy hadat üzent a liberalizmusnak s a democraticus eszméknek. A társadalom minden osztályában, de különösen az értelmiség körében újra a visszavonás üli diadalát s nem egy jel mutat arra, hogy a socialis élet meghanyatlása közepett oly elemek kerülnek a felszínre, a melyek uralomra jutása pedig a legkevésbbé óhajtandó. Oda jutottunk újra, hogy ma már ismét bizonyos előjogokhoz, vagyoni cenzushoz van kötve a boldogulhatás s az uralkodó társadalmi hatalomhoz való tartozás, a pénz többet ér minden erkölcsi értéknél s intelligentiánál. Nagy hangon hirdetjük, hogy a mai korban ember é s e m b e r között csakis a tudományos műveltség tekintetében van különbség s mégis napról napra kevesebb becsülete lesz azoknak, kik csak önerejükre támaszkodhatnak s az igazi értelmiség, mely nem takaródzhatik a régi név köpenyébe, lassan-lassan, de annál következetesebben leszorul a közélet szinteréről. — Oda jutottunk, hogy ma már munkával nem szerezhetni vagyont és nevet, de sajnos, ezzel még csak pótolni sem lehet sem az egyiket, sem a másikat. Ily körülmények között azután, csak természetes, hogy napról napra nagyobb a társa. „Zalamegye" tárcája. Évek múlva. Irta : Naglné Karay Mariska. (Folyt.) Iván szivéből a vér mind arcába szökött, Ilonka tehát itt van, az a szép kis leány az ő leánya, azért hasonlitott hát hozzá. Mit tegyen most? találkozni vele nem akart, szégyelte magát előtte, más részt meg nem akarta látni kedves arcát, hogy annál jobban fájjon elvesztése? Minek újra föltépni a már behegedt sebet, hogy még ridegebbé tegye örömtelen életét. Igaz! mondá hirtelen megállva, nekem még ma el kell utaznom. Elutazol ? hiszen még csak tegnap jöttél ? micsoda bogár ez már megint? — Egészen megfeledkeztem róla, hogy holnapra megígértem, hogy egy tudományos felolvasáson részt veszek, beláthatod hát, hogy meg kell tartanom. Forduljunk vissza kérlek, itt oly nagy a lárma, a zaj, hogy elviselhetetlen, aztán e hőség, azt hinné az ember, hogy minden meleg itt pontosul össze. Midőn hirtelen megfordultak, szemben találták magukat egy erőteljes, magas őszülő férfival, ki gyengéden vezetett karján egy csinos, mosolygó, gömbölyded asszonykát. No barátom most nincs menekvés, ezek itt Völgyiek súgta Iván fülébe s gonoszul mosolyogva hozzá tette — bemutatlak a bájos mamának, kinek kedves leánya az imént annyira elbájolt. Es mielőtt Iván szabadkozhatott volna, a bemutatás megtörtént. Völgyi szívélyesen rázta meg kezét, mig neje szintén kezet nyújtva nyájasan mondá : — Oh mi már régen ismerjük egymást, hisz együtt gyermekeskedtünk ! Iván hálásan csókolta meg a nyújtott kezecskét, most először oly sok év után ; ueui volt a szívélyes szavakban sem harag, sem szemrehányás, de nem is volt elfogultság, zavar. Olyan közönyösen, nyugodtan nyújtotta kezét, mintha most látná először, csak az a kis pír arcán árulta el, hogy uiég emlékszik reá. Es Ivánnák ugy fájt e bocsánat, fájt mert végtelen közönyt tanúsított iránta, nem azt mutatja-e ezzel, hogy már elfeledte, hogy már nem érez iránta semmit; hisz gyerekeskedésnek nevezi azt az érzelmet, mely egykor mindkettőjüket boldogította. Óhajtotta, bár haragudnék inkább, fordulna ol tőle megvetéssel, abból látná, hogy sérti, bántja tette, hogy nem bírja feledni a raegbántást, mert az még mindig fáj neki. Nézné le büszkén, hidegen, tagadná meg ajka ismeretségüket, legalább tudná, hogy a szive még érzi azt. Akkor legalább még volna reménye, hogy a régi érzelem fölébred szivében, hiszen a gyűlölettől csak egy lépés a szerelem, mint a szerelemtől a gyűlöletig, ha megtette először, megfogja tenni másodszor is ! Hiszen vissza az út sokkal könnyebb, sokkal édesebb. Oh de ez a nyugodt, hideg közöny ez öl, ez ellen nem lehet harcolni. Megnyugodjék hát abban I pedig a viszontlátás újra fölébreszté lelkében a rég mult időket, mikor még e mosolygó, szép asszony szive az övé volt; hátha még most is az? Hátha ez a közöny csak tetetés, csak álarc! Újra fölébredt szerelme teljes nagyságában, érezte, hogy szereti azt az asszonyt, jobban mint valaha. Tova haladtak beszélgetve a sétányon, Iván hosz szan elnézte a szép asszony vidám, mosolygó arcát, az idő alig változtatott rajt valamit, neki még miudig szép volt, sőt most még szebb, mert elérhetetlenebb. — Bizony régen volt már, mikor mi utoljára láttuk egymást — kezdé a szép asszony és olyan zavartalanul csicsergett a régi jó időkről, — gyermekek voltunk mind a ketten, emlékszik-e még rá? Ha zálogosdit játszottunk, csak egymást hívtuk mindig a kiváltásra, újévkor szép képet küldött nekem, aminek én oly nagyon örültem. És a kis virágokat, melyeket egymásnak" adtuuk, híven lepréseltük mind, templomba csak azért mentünk, hogy együtt jöhessünk haza. Orák hosszat eltudtunk beszélgetni, ön az utcán, én a rosté lyos ablakon keresztül és nem untuk meg soha. Emlékszik-e, mikor egyszer húsvétkor öntözni jött és kezében egy szál jácint volt, melyet egy másik leánytól kapott, én elvettem öntől, mert féltékeny voltam érte, de azért nem bírtam eltépni. Boldog gyermekkor! milyen jó rá vissza gondolni! Én akkor olyan nagy lehettem, mint most Elvirám. On talán nem is tudja még barátom, hogy nekem milyen nagy leányom van, hiába, vén asszony vagyok én már, ugy-e édes férjem ? A férj boldogan nézett neje boldogságtól sugárzó arcába. — Nekem örökké szép, örökké kedves leszesz, — felelte gyöngéden. Iván nem titkolhatta levertségét, némán haladt a nő oldalán, bizony jól emlékezett ő ÍB mind arra, amit a szép asszony előhozott, és még is fájt neki, hogy azt emlékébe hozta. Miért tette azt? keseríteni akarja vele? Aligha, csakhogy épen beszéljenek valamit. De Iván épen erről nem tudott beszélni, neki fájt e tárgy, ő nem tudott oly közönyösen beszélni róla. A nő hasztalan várt a feleletre, újra ő kérdé. — Hát kedves neje, családja nincs? ínég mindig egyedül ? nem unta még meg a magányos életet ? Iván célzást látott e néhány szóban, gúny akar ez lenni? Rá vetette sötét szemeit, mintha lelke mélyéig akarna látni és halkan mondá: — Érdekli önt asszonyom egy szerencsétlen ember sorsa, aki többet szeved, mint a mennyit megérdemel. — - A szerencsétlen mindig birja részvétemet — válaszolt a nő halkan, — és kétszeresen, ha az barátom. — Köszönöm ! és melegen megszoritá a nő kezét, — bár tudom, hogy részvétére érdemetlen vagyok, még is jól esik az ! Ön ugy beszél Iván, mintha mi ellenségek volnánk, hisz én nem haragszom önre. — Tudom, — mond a férfi komolyan — pedig azt hiszem, volna oka rá. Nekem Iván ? miért?