Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 27-53. szám)

1888-09-09 / 37. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. szeptember 9. 39. szám. Előfizetési dij: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 1 ft. Hirdetmények : .'> hasábos petitsor egyszer ,9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegfiij 30 kr. Nyilttér petiisora 12 kr. i, n >' i ' • ' 1 SS ,11 A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. ' Q>0)' „Áldott, ki az Ur nevében jöt" 1 Lapunk ezen számának megjelenése előtt egy nappal installálták Hornig Károly báró őnagyméltóságát, a veszprémi dioecesis uj püspökét. Ez ünnepség alkalmából az őszinte öröm, a valódi lelkesedés tüze gyúlhat föl az egyházmegye minden lakójának szivében. Az őszinte öröm és lelkesedés tüze különösen a kath. Invek szivében, kik megárvult egyházmegyéjük számára ismét oly főpásztort nyertek, kinek fényes múltja erős biztosíték egy ragyogó jövőre. De érintheti az igaz öröm sugara azok lelkét is, kik nem tartoznak a kath. egyház kebelébe; mert az már tudva levő dolog, hogy egy megyés püspök igen sokat lendíthet erkölcsileg és anyagilag olyan dolgokban is, mik nem tartoznak, nem esnek közvetlenül kormányzata körébe. Ranolder János és Kovács Zsigmond boldogult megyés püspökök, Hornig Károly ő nagyméltóságának elődjei, fényesen bemutatták, hogy mily áldásos hatással lehet valamely egyházmegye közszellemére, a jóirányú törekvéseknek előmozdítására és érvényre jutására egy, a közügyért odaadó lélekkel buzogó megyés püspök. Ranolder János az erkölcsi hatáson kivül anyagilag is tetemes áldozatot tett a néphaladás, a népnevelés oltárára. A veszprémi egyházmegye nem egy nevezetes városában szólnak erről a monumentális iskolák, mint a közjóért, a vallás-erkölcs magasabbra viteleért küzdő nemes lélek halhatatlan emlékei. „Zalamegye" tárcája. A bárzsonyiak clicsőség-e. Irta: 1$. I Égy egyszerű református pap, azaz hogy káplán volt. Még mint tanuló ifjút ismerték és szerették meg őt a bárzsonyiak. Oly lelkesedéssel még nem hirdette Isten igéjét a bárzsonyi teplom szószékéről senkisem, mint az a fiatal diák, a ki e mellett még jó tanuló is volt s osztályában mindig a legelsők közt foglalt helyet. Nagy is volt a jó bárzsonyiak dicsekedése ; már előre mondogatták, hogy ha az ifjú hazatér a collégiumból: odakérik őtet öreg papjok mellé s aztán nem is eresztik el magoktól soha-tübbé. Az ifjút csakhamar nem is nevezték más néven ismerősei, mint: „bárzsonyiak dicsősége." Huszonkét éves korában az ifjú, mint végzett és felszentelt pap hagyta el a hires debreczeni collegiumot. Tanuló korában sokat látott, sokat tanult és sokat is tudott. De minden tudománynál szebb ékessége volt neki ama szerénység és alázatosság, melylyel ma már csak igen ritka ember ékeskedik. Halovány szőke arcza csupa jóság volt; kék szemeiből a szerénységgel párosult értelem sugárai löveltek ki. Soha nem bántott meg senkit ; őt is kedvelte és szerette mindenki. De mikor felállott a szószékre : ott azok a szerény vonások át lettek hatva a legbuzgóbb lelkesedés szent tüzétől ; szavai gyújtottak s a szívek és lelkek mélyéig hatottak. Tódult is a nép apraja, nagyja seregestől a templomba, midőn tudták, hogy a fiatal kis pap fogja az istentiszteletet végezni. Ilyen szép reményekre jogosító körülmények között kezdte meg pályáját a „bárzsonyiak dicsősége." Mindjárt káplánkodása első évében esett meg az ifjú pappal az a szerencse, hogy bizonyos nem egészen papi teendők elvégzése végett egy szomszéd íálusi uri Kovács Zsigmond, a magas, emelkedett gondolkodású főpásztor, rövid működése alatt — igen természetes — nem fejthetett ki oly fényes anyagi hatást, de azt senkisem tagadhatja, hogy a társadalmi mozgalmakkal szemben, egyházmegyéje lakóinak te^tv,éi;ies békéje és egyetértése érdekében oly, v fti' ^

1 Id ás magatartást tanúsított, mely ritka íefryJoen mutatta be nemes gondolkodását, apostoli jó szivét és bölcseségét. Ily derék elődök után foglalta el püspöki székét Hornig Károly báró őnagvméltósága, hogy a főpásztori, az apostoli hatás fényesen jelölt útját még ragyogóbb tettekkel jelölje. Es okvetlenül fogja is jelölni. Hornig Károly báró őn agy méltóságának eddigi működése is az igazi haladás, a felvilágosodás érdekeért folytatott küzdelmekben kulminált. Semmi kétségünk se lehet tehát az iránt, hogy most, midőn a mindenható Isten és a legmagasabb kegy, — eszméinek, fenkölt gondolkodásának, törekvéseinek megvalósítására az eszközöket is kezébe adta: pillanatnyira sem fog késni egyházmegyéjében áldásként elárasztani, terjeszteni, létesíteni mindazt, amit annak idején — mint a sajtónak ragyogó tollú bajnoka — a nép-boldogitás feltételeiül vallott és hirdetett. Magas intentióinak érvényesítésére ezen egyházmegye kitűnő talajul szolgál. Nemes munkájában ezen dioecesis egyházi férfiai között oly jeles erőket, oly önzetlen bajnokokat fog találni, kik nemcsak az Egyháznak tesznek elismerést érdemlő szolgálatokat, hanem a közélet terén is sokat tettek, sokat fáradoztak már s itt is kivívták maguknak a közelismerést. Pillanatra sem lehet ennél fogva kétség az iránt, hogy ily lelkes, munkára, tettre kész papság az őszinte odaadás teljes erejével és lángolásával seregei a zászló alá, melyet, főpásztora fog kibontani és fennen lobogtatni. Hogy pedig Hornig Károly báró őnagyméltósága egyházmegyéjének anyagi és erkölcsi jólétének emelése, kivívása és biztosítása érdekében mindenkor zászlót fog tartani, az iránt sem lehet pillanatra sem kétségünk. Mi tehát a legőszintébb örömmel üdvözöljük Hornig Károly báró Őnagyméltóságát installatioja alkalmával. Városunk nem tartozik ugyan közvetlenül az ő egyházi fenhatósága alá; de ez nem zárja ki, hogy lelkesen ne üdvözölhessük, annál kevésbbé sem, mert Zalamegye — melynek mi is szerény sajtó-organuma vagyunk - legnagyobb részben az ő fenhatósága alatt áll. Most már közénk érkezett. t t r „Áldott, ki az Ur nevében jő!" O valóban az Ur nevében jött hozzánk, hogy megkezdje és folytassa apostoli működését. Midőn ez alkalomból mindnyájunk nevében is hódoló tiszteletünket nyilvánítjuk, egyúttal kívánjuk, hogy gyönyörű missioju stallumában a mindenség Ura igen sokáig tartsa meg a közboldogság előmozdítására! József főherceg Nagy-Kanizsán. Mindenkit örömmel lepett meg a bir Nagy-Kanizsán, hogy József főherceg szept. 2-án odaérkezik a honvédség gyakorlatainak megtekintésére. Már egy alkalommal a népszerű főherceg szerencséltette Nagy-Kanizsa városát, de akkor nem valami kellemes emlékkel távozott; mert fogadása érdekében semmi sem történt. Ez alkalommal Babóchay György polgármester és a magistralus mindent elkövettek, liogy a múltban történt mulasztás pótolva legyen s a főherceg mentül imposansabb fogadtatásban részesüljön. A vasútra vezető ut egyik oldalán fenyügalylyal fedett, zászlós diadal-oszlopok állottak. A házak zászlókkal, zöld galyakkal, az ablakok virágokkal voltak diszitve szebbnél szebben. —• A városház-utca éjszaki sarkán gyönyörű diadal-kapu állott e fölirattal: „Isten hozott." — A város fő-utcáin majdnem minden magánházon és középületen nemzeti lobogó lengett. Szóval minden meg volt téve a fogadtatás fényének emelésére. család tisztelte meg bizalmával. Az ifjú szép kérésnek talán sohasem tudott volna ellenállani: magára vállalta tehát a mintegy 5—6 hónapot igénylő munkát. Mielőtt azonban emez uj állomását elfoglalta volna : ellátogatott búcsúzni Bárzsonyba. Itt a jó papi család, mint mindenkor, úgy most is szivélyesen fogadta. A vidéken ekkortájban épen egy szenzációs öngyilkosság tartotta izgatottságban a közvéleményt. Egy jobb sorsra méltó fiatal ember ugyanis szerelmi csalódás miatt golyót röpített fájó szivébe. A beszéd épen a szomorú eset felől folyt a papi család körében is. Egy jó öreg asszony volt a háznál, a ki különösen szerette hallgatni a fiatal kis papot; megkérdezte tehát most is, hogy mint vélekedik az öngyilkosság felől?! . . . — Vannak helyzetek, — így felelt az ifjú, — midőn az öngyilkosság némileg előttem is igazolt. De én szerelmi csalódás miatt sohasem tudnék öngyilkos lenni! — Csalódott ön már a szerelemben?! . . . — Még nem ! de nem is csalódhattam, mert még eddig szerelmes nem voltam! — válaszol ridegen az ifju. — — Figyeljen reám! — szól most komolyan a tisztes asszony. — Addig lesz ön boldog, mig nőt nem fog szeretni! Az ifjú tagadólag rázta fejét. De az öreg nő nem engedett s megmaradt állítása mellett. A kis pap mélyen szivébe vette e mondást. Pedig ő úgy óhajtott volna valakit szeretni! De ő előtte egy eszménykép lebegett. Nem kereste ő soha a külső tetszelgést és hiú szépséget. 0 csak a kedélyt, a szívnek jóságát s a szerénységet kereste. Olyan nőt pedig, kiben e szép tulajdonok együtt lettek volna, mésr eddig nem ismert. ö ° * Az ifju pap elfoglalta új állomását a derék uri I családnál. Négy hónapon át becsülettel és lelkiismereI teseu felelt meg kötelességének. Még körülbelül egy I hónapig tartó munka várakozott reá. Ekkor a fáradalmak kipihenése végett néhány heti szünetre hazamé nt A szünnapok alatt felkeresték azok a jó bárz so nyiak s hogy régi ígéretüket beváltsák: meghívták káplánjoknak. Az ifjú elfogadta a meghívást s elhatározta, hogy néhány heti szünidejét is Bársonyban fogja tölteni. A szünidő napjai gyorsan lejártak s a kis papnak indulnia kellett vissza az uri családhoz, hogy igéretét beváltsa s az elmaradt munkát végezze. Ugy marasztották azok a jó bárzsonyiak, hogy maradjon, ne hagyja el őket; hiszen e néhány hét alatt még jobban megszerették, mint valaha! Utoljára még édes anyja is oly esdőleg kérte: /ídes fiam! maradj meg Bárzsonyban ! ne menj vissza többet! . . . Maga az ifju is tusakodott erősen. Valami úgy súgta bensejében, hogy ne menjen, hanem maradjon ott, a hol olyan igen szeretik! . . . De végre is győzött nála az adott szó. Búcsút vett a jó bárzsonyi néptől s azon Ígérettel, hogy egy hó elteltével újra vissza fog térni, elutazott s elfoglalta helyét s hivatalát az uri családnál. Itt végre feltalálta az ifju azt, kit eddig hiába keresett. Megismert egy lánykát, kinek minden szava csupa szelidség és jóság, szivének minden dobbanása csupa ártatlanság s egész magaviselete csupa szerénység. Ilonkának hívták a kis leányt. A kis pap naponként órákig elbeszélgetett a leánykával mindenről egész érdekkel. Napról napra jobban érdekelte őt az az ártatlan arcz, az a szende jóság; érezte, hogy valami úgy vonzza őt mindig a kedves lányka körébe. Az ifjú szeretni kezdett! Lelkében aztán aggodalmak merültek fel: váljon az a kis leányka szereti őtet, avagy nem?! hiszen oly nyájasan beszél vele s oly édesen mosolyog s oly szívesen veszi, ha valamivel néha meglepi! . . . Az ifju egészen szeretett! . . . De szerelmével együtt aggodalma is növekedett. Megvallani nem merte