Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 1-26. szám)

1888-03-18 / 12. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. március 18. 12. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Xjilttér petitsora 12 kr. JL 1, lii rr Irrjr 1 ' imsi :: A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kézirntokat nem kflldltnk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. * > t i Március tizenötödikén. Meyrázta szárnyát szelleme a kornak, És szárnya rebbenése bősz vihart Támaszta. Ellenállni nem merészelt, Útjába állni senki nem akart ; Végig száguldott Európa földjén ti utána újra tiszta lett a lég, Rügyezni kezdett a szabadság fája ti hogy jobban nőjön, vérrel öntözék! Fojtó hődén a gyászos szolgaságnak Szabadsáy fényes napja átragyog ti sugára elhat börtön ablakáig, Hová még eddig el nem juthatott; Penészes börtön ajtaja kinyílik, Lehull a zárról a rozsdás lakat, ti ki buját búsan négy fal közt nyögé el, — Az eszme vértanuja most szabad! Hiába gyártott láncot szolga korszak, Lehullott a bilincs, a rab szabad . . . ti mely meghúzódva, zugban élhetett csak, Jogába lép az úr: a gondolat! — Az emberfő nem görnyed gyáva porban, Eszmére többé rabbilincs se vár, ti mit a szív érez, elmondhatja szánk azt, Prometheusnak lánca oldva már! Az eszme győzött! századok során át Hiába küzdél gyáva szolga had, Vérpad, bitófa csak a test halála, A szellemhez nem férhete vasad . . . ti mit annyi hősi vérnek ontásával Egi/ hosszú kor küzdelme el nem ért, Kivívja egy maroknyi kis csoportja Lelkes ifjaknak: a gyümölcs megért! . . . Megért ? nem hitték. Kard lett a rabláncból, Haláltusában vérzett a magyar . . . Küzdött s hogy eltört karaja ketté, — hullott Megbénulva alá a hősi kar! Ez nem, bukás, — fenséges győzelem volt . . . Az eszme szunnyadt; ám a tetszhalott Kitört sírjából és a magyar égre Jog és igazság újra felragyog! Nem érdemeltük. A babér tietek, Kik eszméért meghalni tudtatok! A mai kornak törpe gyermekénél Élvezni s élni, — ez a fő dolog . . És még se félünk. Eltűnt már örökre Te gyászos korszak rémes szellemed, A haladás nemtöje őrködik s rég Az zeng feletted síri éneket! . . . Ross Mór. A fehér rabszolgák. „Veszprémi Közlöny" cimö laptársnnk f. évi 11 -ik száma megdöbbentő képet tár föl a fővárosi munkásosztály sorsát illetőleg. Adjuk azt szóról szóra úgy, ahogy azt nevezett laptársunk vezércikkében irva találtuk : „Budapesten történt. Egy úriember elküldte az inasát, hogy nézzen favágók után, a kik hamarosan összeaprítanák télire vett tűzifáját. A inas nagysokára visszatér favágók nélkül, mert, ugy mond, ebben is, abban a korcsmában is talált ugyan tót napszámosokat, de azok a hívásra még csak meg sem mozdultak. Az urnák feltűnt a dolog. Ily pénzetlen időben mi féle emberek lehetnek azok, a kik így visszautasítják a szép keresetei. Megnevezteti magának a korcsmát és maga nem róstelve fáradságát, elmegy személyesen a napszámosok után. A mint a szolga állította, ugy volt. A korcsmában hosszú asztalok mellett ültek a tótok, épen fölöstökömöztek. Mindegyik előtt volt egy butykoska pálinka, száraz prófunt darab kenyér és valami szalámiféle husforma. Arcukon észrevehető volt, hogy ezek az emberek jóformán gondolkodni sem tudnak, mert annyira eltompította már elméjüket a mértéktelen ivás, hogy közel vannak ahhoz az állapothoz, a melyet delírium tremens-nek neveznek. „No atyafiak" — szól az ur — „jójetek néhányan hozzám fátvágni, adok egy napra egy-egy forintot." Meg sem mozdul egy sem, mintha nem értették volna a beszédet. Az ur ismétli a felhivást, de már erre ott terem a korcsmáros és nagy lajlongás közt kérdi, hogy tulajdonkép mit is akar az ui ? „Napszámosokat." Volt a válasz. „Kérem, ezek az én embereim, ezeket én adom munkára, mert én tartom őket.'

1 „Igen?" „Akkor adhat közülök néhányat napi egy-egy forintért napszámba." „Egy forint husz krajcár a napszámjok.

u — Felelt a korcsmáros. Az ur nem fogadta ugyan fel a korcsmáros fehér rabszolgáit, de után kérdezősködött és arra a pirító valóra jött, hogy ezek a seegény tótok testestől-lelkestől eladják magukat a nemkeresztény korcsmárosnak, a ki egy forint husz krajcáros napszámból 50 krt ad a szegény tótnak, 70 krt pedig megtart magának. Annak az 50 krajcárnak is felét ott kell elfogyasztania a korcsmában és ha testben, lélekben megtörve, a keresetre képtelenné válik, szivtelenül kidobja a korcsmájából és másnap olvassuk az újságban, hogy itt is, ott is megfagyva találtak egy egy napszámost." Elfacsarodik az ember szive ilyenek olvastára s elborult homlokkal kell felsóhajtanunk, hogy valóban az emberi műveltség, a humanismus századát éljük-e? vagy minden, ami előttünk van, csak csillogás, csak ragyó szemfödél, mely tulajdonképen hullát, romlást takar. Hivatottjaink fölkent ajakkal hirdetik az egyenlőséget, a testvériséget s ime más oldalról oly ténynyel állunk szemben, mely lábbal tapossa még hajszálnyi árnyékát is az emberi méltóságnak, mely föllázít bennünk minden csepp vért, látva: miként alacsonyittatik állattá az Isten képére teremtett ember. Emelkedett szellemű nagyjaink már félszázaddal ez előtt keresztül vitték hazánkban a haladottabb kor azon követelményét, hogy a rabszolgaság színében feltűnő robot meg lett ii legyen szüntetve s ime most ötven év múlva támad egy feketelelkü kufár, aki túlhajt a robot1 világ legkinosabb emlékein s teremt valódi rabszolgaságot, állattá teszi az embert, bogy verejtékével kereskedjék, csak úgy mint ahogy a spediteur él és gazdagodik hámba fogott lovainak verejtékéből. És ez csak egy eset, melyet fölszinre vetett a véletlen. De hány marad azután leleplezetlenül! A rossz élelem mellett pálinkával táplált szegény elbutult munkások százai beszélhetnének e tekintetben szomorú, megdöbbentő dolgokat, ott a fővárosban. De nemcsak ott! A fehér rabszolgaság ez a neme különböző kiadásban megvan vidéken is, úgy városokon, mint falukon. Vagy nem egy neme-e a rabszolgaságnak az, amit pedig vidékeken is sok helyen gyakorlatban tartanak, hogy egyik, másik tőkepénzes ad a megszorult embernek kölcsönt 8—10 százalékra. de kiköti, hogy minden forintra félnapot tartozik szolgálni azon felül. Igv azután nem 8—10 frt tulajdonképen a százalék, hanem 40—50 frt. ilyen pedig elég van. Nem kell érte a fővárosba mennünk. „Zalamegye" tárcája. A párba j. Szép nyári reggel volt, az ég derült, Még a virágon harmat gyöngye ült, Madár daltól hangzott mező, liget, Kéjérzelem tölté be a szivet. Kint a ligetben árnyas fák alatt Töltöttem én is a forró nyarat, Hol enyhe szellő és az üde lég Mérsékelte a nyári nap hevét. Naphosszat is merengve ültem ott, Hol a szorgalmas hangya bolyt rakott: Bámultam a parányi lényeket, Hogy ily tanyát miként építenek. Ha bolygatod csodás tanyájukat, E békés hely egy harci tért mutat: Mind felriad, zajg s futkos lázasan, Egytől egyig harcolni elrohan. Meg sem pihennek a küzdés után, Mig rendbe nem jön minden a tanyán; Nem lankad el a szorgalom s erő, Sőt a munkában egyre-egyre nő. Nem bir ja tán egyik mihez fogott, Másik segitni ott terem legott; Egyetértés •— s mondhatjuk — szeretet, Vezérli e parányi lényeket. A méhe is itt zsong-bong jó korán, Egyik virágról a másikra száll; Aranyszínű lepkék lengnek körül, A szép napnak minden, mi él, örül. Mig igy merengve elgondolkodom, S madárdaltól visszhangzik völgy, halom , Egy dörrenés, mint zúgó fergeteg Hasítja át az illatos leget. Elcsendesül egyszerre a liget, Minden madár a fészkéhez siet, Hol — vészt gyanítva — húzza meg mngát S nem egyhamar folytatja szép dalát. Bohó kis állat mit félsz annyira? Nem téged illet a vész e nyila, Itt emberek vívnak maguk között S játsznalc kockát önéletük fölött! A kocka elgurult: oh kárhozat! Vérében ott fetreng az áldozat ! Érzi, hogy rajta semmi sem segít, Azért óhajtja látni kedvesit! Óvatosan kötik be a sebet, S családjához viszik a beteget; Minő találkozás, mily jelenet?! Köny nélkül azt leirui sem lehet! A gyenge nő azt szinli, kogy remél, De megtörik ez a gyengéd kedély, Ájulva rogy le; mert mély bánatát Eltitkolni nem képes már tovább. Im új veszély és ujabb rémület! Mikor lesz a csapásokban szünet1 Atya s anya halál között lebeg, Hova lesztek szegény kis gyermekek?! De mit törődik ezzel a lovaq, Csak teljék a véres párbaj rovat! Közönynyel olvassa a hírlapot, Hogy párbajban ismét van egy halott! Előtte nem bün, nem vétkes merény, Ha egy családot öl ki a szeszély ; Lovagias elégtételt kíván, Mert szive nincs, vagy kietlen s sivár. Letűnt az erkölcsök sötét kora, De fennmaradt még egy átkos nyoma — A párbaj, mit tilt: törvény s józan ész, Még is van, a ki síkra kelni kész! A társadalmi ferde nézetek Táplálják e bűnös merényletet, Törvényeink is lanyhák s e miatt E bűntől senki vissza nem riad. Az éhező, ki élelmet rabol, Bűntettben bűnös s a szerint lakol; De aki egy szóért párbajra kel —Bár gyilkol — csak vétséget követ. el. Ölelkezünk ezzel, habár kezét, Melylyel gyilkolt — a vér borítja még ; Amazt kerüljük; mert hiszen rabolt S hogy éhen vesszen, arra gyáva volt. Megvetjük ezt; de mért fogunk kezet Azzal, ki gyilkolt s kit boszú vezet ? Mért küzd hiába a szív és eszély ? Azért, mert nincs: józan közvélemény. Szabó Samu. Kuszált gondolatok. Hosszú betegség után megjön a halál. Hosszú szenvedés után késik az öröm. Boldog, kinek rész jutott az örömből, ezerszer boldogtalanabb, kinek csak kín jutott osztályrészül. De én velem igazságosan bántak az istenek. Öröm is jutott nekem, nem csak kín. Abból egy csöpp — ebből egy tenger. S én óvtam, ápolgattam ezt a kis cseppet; nem kérkedtem vele, csak takargattam, hogy meg ne lássák, mert féltem, hogy megirigylik, s akkor jaj nekem, elrabolják tőlem, megfosztanak tőle. És hiába rejtegettem, ápolgattam ezt a drága cseppet, hiába melengettem szivemen, — elillant. És jött helyébe egy megmérhetetlen tenger, egy zugó Jelen számunkhoz 'A ív melléklet van csatolva.