Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 1-26. szám)

1888-02-12 / 7. szám

VII. évfolyam Zala-Egerszeg, 1888. február 12. 7. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 ft., Félévre 2 ft., Negyedévre 7 ft. Hirdetmények : • '> hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér |>«Mtgora 12 kr. i r A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Lelenc- és dolgozó-házakat. A sok gond, küzdelem, nehézség, mikkel korunkban a családfentartás járni szokott, egyre kevesbíti azok számát, kik család-alapításra határozzák el magukat s egyre ssaporítja a jóhiszemű szerencsétlen nők számát. Manapság igen nagy a könyü-lelkiismeretű emberek száma. A morál iránti érzék jó részben kiveszett az emberekből. Az erkölcsi botlások- és bukásokkal szemben a morál szigora meglazult. Könnyen megbocsátunk, mert könynyen vétkezünk. Valamikor a társadalom a bukott nőt elitélte, kizárta; azt pedig, ki bukásának okozója volt, megvetette, kitaszította kebeléből. Ily módon a csábító erkölcsi pressioval utaltatott hibájának helyre hozatalára. Abban az időben is. ha a bukott nő gazdag volt, talált módot elrejteni szégyenét s tudott gondoskodni gyermekének neveltetéséről. Ugy van ez manapság is. A pénz, a vagyon, a gazdaság mindig hatalmas födözője, eltakarója volt a bűnnek, a tévedésnek, az erkölcsi bukásnak. Most is az! Nem úgy van a szegényeknél. A bukott nőt szegénysége rendesen egy másik, még nagyobb bűnbe "kergeti. Részben, hogy szégyenét eltakarja, részben, hogy a neveltetés súlyos gondjától szabaduljon, gyilkosává lesz gyermekének. Megszámlálhatlan az ilyként elvesztett szegény ártatlan gyermekek száma. Egyszeregyszer sikerül megtudni a szerencsétlen gyilkos anyát; de legtöbb esetben örök titokban marad az áldozat is, meg a gyilkosa is. Amelyik szerencsétlen, bukott nő még van annyi lelkiismerettel, hogy nem öli el gyermekét,' hanem tartásba adja, — szintén ritka esetben mentheti meg; mert azok a szívtelen gyermek-tartók, mihelyt követeléseiket kielégíteni nem birja a szegény anya, — az ártatlanon töltik boszujokat. Rendesen áldozatul is esik aztán szegényke. Egészen másként volna ez, ha volna egy országos lelencházunk. De nem kell-e pirulásba esnünk, ha elgondoljuk, hogy a mi lelenceinket Bécsbe kell vinni elhelyezés végett. Ennek a körülménynek; valódi, elfogadható okát neW^wrjuk megtalálni. Mikor milliók, milliók, emeltetnek föl kevésbbé nagyfontosságú dolgok létesítésére, — a memzeti létfentartás és népszaporodás szempontjából oly fontos érdekünk majdnem teljesen figyelmen kivül marad. A komoly figyelő kétségbevonhátlanul pontos statisztikával kinnitathatja, hogy a született gyermekek majdnem 13 részben törvénytelenek. Ezzel a fenforgó körülmények között egyúttal az is van mondva, hogy a bizonytalan sors elé dobattak; mert komoly megfigysk's mellett az is kimutatható, hogy a törvénytelen születésű gyermekeknek igen csekély százaléka marad életben. Nyilván látható tehát, hogy a lelencház fölállítása fontos, életbevágó kérdés Magyarországon . A törvénytelen gyermekek szaporádását sem törvénves eszközökkel, sem egyéb társadalmi uton, módon meg nem gátolhatjuk; mert az existencialis okokban gyökerezik, amint fönebb irtuk volt. Nem gátolhatjuk meg semmiféle törvényes eszközökkkel «, törvénytelen gyermekek elvesztését sem. Vagy elveszíti az anya, vagy a tartásadó. — A tartásadókat ugyan hivatva és kötelezve vannak szigorún ellenőrizni a közigazgatási, községi hatóságok; de nincs az a szigorú ellenőrzés, mely az állapotokat jobbá tehetné ilyen irányban. Csupán az országos lelencház fölállításától várható kedvezőbb fordulat. Midőn belügyminiszterünk, a legutóbbi képviselőházi ülések egyikén megkérdeztetett az iránt, hogy mikor szándékozik az országos lelencház fölállítása tárgyában intézkedni ? — azt válaszolta, hogy ő maga is belátja e dolognak szükséges és fontos voltát; sajnos azonban, hogy a jelenlegi pénzügyi körülmények erre nézve az intézkedést lehetetlenné teszik. Es a belügyminiszter szavainak igazsága fölött kételkedni talán senkinek se jut eszébe a fenforgó politikai constellatioval szemben. Éppen azért tenni kellene valamit magának a nemzetnek, a társadalomnak is! Ha minden egyéb s talán kevésbbé fontos célokra tudunk hangversenyezni, tombolázni, táncolni, miért ne lehetne ilyen fontos érdekünk előmozdítása és létesítése céljából is jótékony célú mulatságokat rendezni. A lelencházzal még egy körülbelül hasonló fontosságú dolog: a dolgozóházak szaporítása. Ennél már az erkölcsi tekintetek jönnek előtérbe. Az életben u. i. majdnem lépten nyomon találkozunk olyan szerencsétlen emberekkel, kik az ép, erős testökben rejlő tőkét: az erő, a munka tőkéjét nem birják érvényesíteni. Nem hoz nekik semmi kamatot és így éppen az történik vele, mint egyéb tőkével: magában emésztődik, fogy. E körülménynek oka nem mindig a munkásban, hanem egyéb dolgokban leledzik. Ha tisztességes munkát kapnának és látnák, hogy szorgalmas, józan élet mellett nemcsak megélni, hanem gyarapodni is lehet: egyszerre óriásit változnék ezeknek a legtöbb esetben sinlődő embereknek életnézete. Igy legtöbbnyire elégedetlenek, elzüllenek. Kikelnek, föllázadnak a társadalmi rend, a vagyonkiilönbség sat. ellen és fölszinre verik a legakutabb soeialis kérdéseket. Ezekre nézve tehát roppant nagy horderejű volna, ha tisztes munkát kaphatnának dolgozóházakban. Mily áldás volna, ha megyénkben valaki a lelencház és dolgozóház eszméjét fölkarolná s keresztülvinné. Nem volna szükséges azoknak valami nagyszabásuaknak lenniök, csak akkoráknak, hogy megyénk igényeit kielégítenék. Enynyire pedig — ha lassan, lassan is — el lehetne vergődni. Talán mondanunk is fölösleges, hogy mihelyt megyénkben lelencház és dolgozóház létesülne, nemcsak a népszaporodási, hanem az erkölcsi állapotok is sokkal kedvezőbb, az általános nemzeti érdek szempontjából is áldásosabb képet öltenének. „Zalamegye" tárcája. Az arckép. — Eredeti beszély. — (Vége.) Haza érve, elővettem az arcképet. Elnéztem, hosszan, soká. Ls úgy tetszett, mintha nem lett volna az olyan megvetendő. Szabályos, kedvesen mosolygó arc, szelid szemek, derült homlok, szépen záródó ajkak. Csak néhány hívatlan vonás, mit reá az idő — ez a kiméletlon szobrász — vésett: árulta el, hogy annak a kedves arcnak tulajdonosa már régen túlvan élte kies tavaszán. Mindegy! A terv már megfogamzott agyamban. Keresztül akartam vinni minden áron. Tollat fogtam és írtam Gida bátyámnak. Szíves gondoskodását magköszönve, tudattam vele, hogy 5 nap múlva már karjai között leszek. Négyheti szabadságot kértem. Erről is tudósítottam s egyúttal kifejeztem nezetemet, hogy ennyi idő éppen elegendő lesz az általa tervezett boldog házasság megkötéséhez. Megbánja még ezt a tréfát az én Gida bátyára — gondoltam magamban; az levén szándékom, tervem, hogy annak a tisztes úrhölgynek udvarolni fogok teljes hévvel, mint Don Jüan s meg is fogom kérni illő tisztelettel, de Gida bátyáin számára. Az lesz még csak a generális tréfa! Ha rágondoltam, majd földig kacagtam magam. Egy másik levelet Gizellának szándékoztam írni, hogy megköszönjem a kettőnk által eljátszott komédiában való szereplését s tudtára adjam nősiilési szándékomat, gratulálva egyúttal neki is a jeles és nagyreményű partiéhoz. Lássuk csak még egyszer annak az érdemes fickónak a levelét! Elővettem s végig olvastam. Azt hittem: megbolondulok örömömben. El kezdtem kacagni, tombolni; mi közben öklömmel vertem az asztalt. Szemeimből csak úgy hulltak a könyek nevettemben. A levél így végződött: — „Siess hát kedves Gizellám! Epedve vártéged szerető atyád: Arácsy László." Ez már egyik oldalról egészen más fordulatot adott a házasulási komédiának. Gizellának irtam ugyan, de egészen más tartalmú levelet, mint aminőt előbb terveztem. Megírtam neki Gida bátyám gúnyját. Az arcképet is mellékelve, arra kértem, hogy ne irjon levelet. Tervemről részletesen értesítettem. * * * Egy hét elteltével már útban voltam Gida bátyámmal. Négy gyönyörű sárga röpített bennünket menyasszonynézőbe. Gida bátyámnak roppantul tetszett az én amerikaias elhatározásom. Ha a menyasszony jelöltről említést tett, egyre csak hunyorgatott, ravaszkás mosolylyal vetve oda egy-egy kérdést. — „Hát csak tetszik a fotografia, öeséin'? he'?" — „Már hogyne tetszenék." — „De jól megnézted?" — „Meg éti Gida bátyám!" — „He, he! Tetszel te nekem, Béla!" Azután elhallgatott. Ugy vettem észre, hogy szeretett volna belőlem valami őszinte szót kicsalni, példának okáért, hogy „ugyan ne boloudozzon Gida bátyám; csak nem vesztem meg, hogy tiatal-ember létemre feleségül vegyem az édes-anyámat." Beláttam lelkébe. Félvilágért se árultam volna el, hogy nem valódi érdeklődéssel viseltetem a kiszemelt hölgy iránt. Inkább ő legyen lefőzve, mint én. A négy sárga villámlábakon vitt bennünket. Tulajdonképeu azt se tudtam: hova? Ha név vagy lakhely után tudakozódtam, Gida bátyám csak mosolygott. — „Majd megtudod, öcsém ! Nem tartozik az a dolog meritumához. Neked a fotografia tetszik; a többi egészen mellékes. Jó darab földet hátrahagy tünk már; Gida bátyám megint megszólalt: — „Béla, te! Te nagv kópé vagy! Tele vagy girbe görbe paragrafussal." — „Uram-bátyámnak nincs oka ilyen véleményt táplálni felőlem." — „Hehehe! Te kópé! Te svihák te! Hátigazán szíved szerint mondod, hogy tetszik neked az a fotografia ?" „Ugyan Gida bátyám, mért faggat ? Határozottan kijelentettem, hogy tetszik s ezzel vége. Elvenni is kész vagyok. Most már csak nem kételkedhetik szavaim őszinteségén !" — „Hát iszen jól vau, na! De te Béla, nem szerettél te már valakit talán jobban, mint annak a fotográfiának tulajdonosát? Már ne neheztelj öcsém, hogy tisztán akarom látni szívedet, vesédet." „Persze, persze, hogy szerettem! De csak aféle ifjúkori hóbort volt; inkább szórakozás, mint komoly dolog." „Ehe, ebe, most már értelek. Aféle margitszigeti kirándulások úgy-e?" „Mi . . . . mi . . . micsoda Margitsziget?-' „Na hát tudod csak úgy mondom. Juristakoromban az a Margitsziget igen kellemes kirándulási hely volt. Pompás fák, illatos virágok, suttogó szellő, madárzengés, csobogó habok ! Igazán pompás hely volt. Hát azóta!" „Biz az nagyon kellemes és pompás" — feleltem kelletlenül, nagyot ásítozva. Hogy pedig minden faggatásnak véget vessek, lezártam szempilláimat. Félóráig haladtunk szótlanul — mialatt (őszintén megvallom prózaiságomat) én bizony egyet jót aludtam. Kocsink egyszerre megállott. Gida bátyám figyelmeztetett a félkönyökével. Jelen számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.