Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 1-26. szám)
1888-06-03 / 23. szám
VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. juiiius 3. 23. szám. 4 t'.: társadalmi, kmUii és pmü btila;. A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmeutetlen kveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem ktthliiuk vissza. r A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Öngy i 1 k osságo k. Majd mindennap előfordul ; a napi lapok rendes rovatot vezetnek erről, s az olvasó közönség szinte már megszokta az efféle híreket. Szomorú valóság! Hit és erkölcs dolgában anynyira vagyunk, hogy a magasztos kötelékeket, mint holmi hitvány rongyokat tovadobják, megtagadják öntennészetilket, s szabadulnak az élettől. Az életerős férfikor épp ngy, mint a fiatalság hőstettnek tekinti, ha cgy jól talált lövéssel életét onthatja. Az állat ösztönszerűleg irtózik mindattól, ami vesztét okozhatná, óvatosan kikerül minden veszélyes helyet, s a józan észszcl felruházott ember eme tulbecses adománynyal visszaélve, az isteni gondviselés által kiszabott i lefutat igyekszik megrövidíteni saját életének kioltása által. Drágalátos erkölcsök! Az apa, ha saját pazar életmódja nem képes a szükséges existenciát előteremteni; ha nem képes önhibája folytán bekövetkezett csapás után családját föntartani, gyilkos golyóval szabadni meg cz élettől. Es ekkor azt hiszik, segitve van a bajon. A csalódott sziv, mivel fensőbb magasztos eszméket nem ke.es, s igy folyton a világiasság tömkelegében botorkál, rohamos léptekkel siet a tátongó örvény felé s életét fosztja meg. De minek sorolnók föl az amúgy is mindennap előforduló eseteket! A demoralizacio teljese tekintetben, s a mindinkább ismétlődő jelenetek fényes bizonyságai a mai korrupciónak. Forditsuk figyelmünket másfelé, nézzük az érem túlfelét és kutassuk, mi az oka annak, hogy a demoralizácio eme réme már a tanuló ifjúság között is szedi áldozatait? Ugy hiszem, korrekt feleletet adunk, ha azt mondjuk, hogy az ifjúság szellemi mezeje meg van mételyezve; a hitetlenséggel tultömött tanrendszer, az erkölcs nélküli fegyelem itt a dühöngő rém, mely fékevesztetten rombol, s az obskurus nézetek rabjává nyűgözi mindazt, aki útjában áll. De hogy is ne? Hol a tanrendszer hibás beosztásúnak sajnos eredménye jut érvényre s az ifjúság az élet sivár egyhangúságának adatik át — lassankint előtérbe nyomulnak az amúgy is heves érzelmek, elhomályosul a hit, lazul az erkölcsi kötelék, s a tudományosan képzett, vallás-erkölcsileg kimerült szakember helyett hűtlen, tékozló egyéneket nyerünk, kiknek föllépésétől vajmi keveset várhatunk. Vallás, fegyelem, erkölcs . . . nagy manapság, melynek valódi értelmét megémjgk az illető körök nem akarják. A két utóbbi va-* 8 lahogy megjárná, csak a legelsőt lehetne kivakarni . . . Pedig a szoros kötelék, mely ezek közt létezik, meg nem bontható. Ezt nagyon jól tudják és azért legtanácsosabbnak tartják összesen mellőzni. Fájdalom! eléggé igazolja azt ama körülmény, midőn a tapasztalatlan itju kin a vallás, fegyelem és erkölcs nélküli sysfema káros hatása kézzel foghatólag nyilvánul — oly tettre határozza el magát, mely korát tekintve, borzalmat gerjeszt. Hol itt a hiba? Az a 13 éves gyermek, ki az élettapasztalatok — úgyszólván — küszöbét sem lépte át, gyilkos fegyvert vesz kezébe, mert „életét megunta"; vájjon honnét merítette e tudományt? Bármint leplezzük a dolgot, az eredmény mindig egy és ugyanazon végcélra vezethető vissza, melynél meg'állapodva, sajnosan tapasztalhatjuk a korrupció grasszáló tanait. — Hát aztán csoda-e, ha az ily légkörben oktatott gyermek hallva előadója vallástalan t; miit, teljesen elromlik. Ajobb érzésű itju megütközik neinte, de a vallás és fegyelem hiányozván, csakhamar hozzá törődik, s mire szabad szárnyra kel, már ő is jót nevet, ha vallás-, vagy erkölcsről van a szó. Az a tanuló, ki ugyszólváu azt sem tudja, mi az élet, tanulmányait be sem fejezte, máris oly utakon jár-kel, melyre elődeink olyan korban nem is gondoltak! A magasabb szellemi törekvés, tudományszomj — elavult portékák, de a virágos szavakkal telt szerelmes levelek expediálását már régen űzi; s aztán ha „reményében csalatkozik" nincs más hátra, mint szabadulni az élettől. Ha. vallás-erkölcsileg nevelve és fegyelmezve volna, tenné-e ezt? Aligha. De meg mily részvétteljesen emlékeznek meg a lapok, melyek szintén táperejét képezik a föl-föllobbanó heves érzelmeknek. Legyen öngyilkos egyik vagy másik itju, azonnal megkezdődnek a hosszú magasztalások, melyek dicsérőleg emlékeznek meg a „reményteljes" öngyilkos urakról. Azt hiszem, nagyon jó volna ezzel alabb hagyni. Node térjünk vissza a dologra. Nagyon különös! Epp a. tudomány csarnokában, ott hol a sziv és eime kiművelésének h^wWlye, hova őszinte, igaz meggyőződéssel ^1+fTÍ a szülő gyermekét — elromlik s legtöbbnvire mint vallásától megfosztott bt ldog'talan •/ ~ O ember lép az élet szinpadára — és még ezer szerencse, ha reá léphet s kikerülhette a gyilkoló golyót. A szülő bizalommal küldi legdrágább kincsét és helyezi az illető nevelő oltalma alá ; a vezetők erkölcsi oktatásáról remem li talán egvetlen gyermeke kiképeztetését, s mennyire csalódik, midőn az óhajtott célt megsemmisitve látja, hivő helyett hitetlent talál. Méltán tör ki ilyenkor a legszentebb érzelem azok ellen, kik a szülő bizalmával oly rutul visszaéltek. Szomorú tapasztalás bizony ez, melyet, a mindennap elő forduló esetek mindinkább bizonyítanak. Ne akarjon a hitetlen fölfuvalkodott elme egy uj „tanrendszert" teremteni, vagyha még ő kü\eti, ne vonja körébe a tapasztalatlan ifjút, a szülők egyetlen reményét és támaszát. A mindennapi öngyilkosságok hatalmas szózat a mellett, mire képes az emberi ész, ha a vallás és erkölcs korlátain magát túlhelyezve, saját önkényének hódol. Lépjen életbe a szigorú fegyelem, párosulva vallás- és erkölcscsel és akkor természetszerűleg maradnak el az öngvilkosságok is. Mig ez irány elvül kitüzetni nem fog, a megdöbbentő esetek hosszú láncolatát fogjuk megélni. Az erkölcsöknek kell átalakulni" ok és akkor jobb nemzedéket v á r h at u 11 k. *) Fülöpp Albert. *) Osztozunk cikkíró ür nézetével, midőn hangsúlyozza a vallás erkölcsös nevelés fontosságát és szükségét. Az emberiség történelmében nem. esry lapra találui k, mely eiésísué igazolja, n ire képi s a teremtés romeke, az ember, ha kihalt kebléből a vallás és erkölcs érzete. De nem Írhatjuk alá amaz állítását, meh'lyel az életben felmerül ; siomorjl tünetekért az iskolát teszi felelőssé. Néztiünk szerint mindezen bajoknak igazi oka magaban a társadalomban keresendő és ott is van. amiről cikkíró úr is könnyen szemé yes tapasztalat utján meggyőződhetik, ha meghallgatja a még iskolába nem járó gyermekek beszédét, figyelemmel kiséri azok cselekedeteit, akik tehát nem az iskola, hanem a társadalom í evcltjei A társadalom légkörébe ugvanís a gyermek legtöbb u ire olyat lát es hall, ami később az iskola vallás- és erkölcsnouiesitő hatását nemcsak hogy ellensúlyozza, h mem sok esetben le is rontja. Szerk. „Zalamegye" tárcája. Az élő halottak. Rajz a müvészéletböl Irta : Horváth Gyula. Éjbe hulltak ők, a multak ragyogó üstökösei, szétpattanva ezer és ezer darabra, hogy dicsőségük az óriási világ legkisebb zugába is fénysugárt hintsen. Eltemették őket a sir örök éjeiébe, de ím csodálat! a kere-zt tövéből fényszalng húzódik a messze jövőbe, hirdetve, hogy a halott él, hogy dicső tetteinek fénysugara áttör minden időn és enyészeten. A fényszalag irányt jelöl az ifjabb uemzedéknek, hogy buzduljon, lelkesüljön, okuljon. Ott vannak a drága koszorúk, a fényes emlékkövek, melyekkel dúsan fizet a fukar világ a halál után; gyönyörű legendák szállnak bolygó tűzként az alvók sírjai fölött, elregélve sokszor, számtalanszor a porladt sziv boldogságát.., Igen! hisz egy művésznek, kit bámul a világ, lehetetlen boldognak nem lenni. Mikor mennydörgő tapssal, tündöklő virág esővel fogadjátok, ugy-e azt hiszitek, hogy a művész igazán boldog . . . Könnyű ezt hinni, mert ki tanuja az álmatlan éjszakákon patakzó könnyeknek ? ki tudja, vájjon nem-e akkor tépi legjobban a szívet a fájdalom, mikor az ajkon a legédesebb mosoly játszik . . ? Nem egyszer történik meg, mikor koszorúkkal halmozzátok el a művészt, ez azt szeretné, „ha a mosolygó virágtüzér halotti koszorúvá, ha a tetszészaj szomorú halotti énekké változnék." De a sors nagyon kiszámított adagokban fizet, s azoknak, a kik annyira szeretnének menekülni az élet terhétől, nem adja kegyből a halált, csak büntetésből. Meggyújtom az alvók sírja fölött emlékezetem világát, s hallgassuk, a mit a zokogó tündér beszél. I. Gracia Felicitás Mária. 1808-ban Párisban egy spanyolmüvész lakában látott napvilágot. Apja Grácia Manó a császári színháznak első tenor-énekese vult, a ki kitartó türelemmel fogott leánya kiképezéséhez. Mária hangja még hosszabb gyakorlat után is fátyolozott vala, de apja nem esett kétségbe. ,Leánykám hangja nyors gyémánt — mondá — melyet csak köszörülni kell." A türelem végre Európát megigéző rózsát termett. Nyolc éves korában egész az elragadtatásig játszotta a gyermekszerepeket; nemsokára ezután a londoni színházban ünnepié legelső diadalát, mely után egyik dicsőség a másikat érte. Apjának egyszerre különös fogalmai támadtak a színházról, miért is leányát onnan elvéve, egy koros kereskedő: Malibránhoz adá nőül. E házasság azonban szerencsétlen vala, mert Malibrán tönkre jutott; de nem lett szerencsétlen Mária, ki férjétől elvállva, örökké virágzó boldogságot talált a színpadon. „1828. január 12-én Gracia Malibran az Akadémia royale nagy termében az olasz énekesek által Galli javára rendezett jótékony előadáson lépett fel. „Serairamit", „Romeo és Júlia" és a „Sevillai borbély" néhány jelenete képezte az előadás tárgyait. Ugyanezen esten S m i t h s o n és S o n n t a g is énekeltek, tehát egy égen három nap tündökölt. S mind e három nap barát ságosan megfért egymás mellett, az egyik fényesebb, a másik forróbb, a harmadik kedvesebb volt, mindegyik bírt valami tulajdonnal, mi által kitűnt és vonzott." E föllépte után az olasz színházhoz szerződött, s itt lett a világ első lyrikai színházának primadonnája. Ezzel a művész hírneve örökre meg volt alapítva. A színigazgatók boldogok voltak, ha mesés pénzen megfizethették Mária felléptét. Így Triesztben egyszeri felléptét 4000 (négyezer) frankkal jutalmazták, de ezen előadásból oly nagy volt az igazgató haszna, hogy előadás után gyémánt éks erekkel lepte meg őt, „ r ,ert — úgymond — kötelességének tartja, hogy a roppant nyereségben osztozzanak." Utóbb Párisban, Brűsselben és Londonban lépett fel. Ez utolsó helyen igen zajos életet élt. A magányt kerülte, s örökösen a zajos körük látogatója volt, s rendkívüli kedveltségénél fogva nagyon szerették. Az öreg Lafayette sokszor mondá tréfásan Máriának: „Mária ! vous serez certainement ma derniere passión 1" (Mária! ön leend bizonyosan utolsó szenvedélyein!") Ki ne hitte volna őt boldognak . . ? Ki sejtette volna, hogy a mosoly ajakán épen olyan, mint a tűzhányó kráterében felfeslett virág..? Senki sem tudta, de sokan gyanították, hogy a szerelem fájdalmai kínozzák lelkét. Ő, kinek nyomdokain a dicsőség babérja kelt, kit egv világ ringatott kebelén, kinek nevét áhítattal emlegették — boldogtalan volt. Életének tragikus részét a következő fejezet tünteti fel: Jelen számunkhoz 'A iv meilé.clet van csatolva.
