Zalamegye, 1888 (7.évfolyam, 1-26. szám)

1888-01-15 / 3. szám

VII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1888. január 15. 3. szára. lil rrlr • 1 SS A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket esak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem kliliitink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Az élet és költészet. Nem szándékunk tudományos értekezést tartani; csupán arról a viszonyról óhajtunk egyetmást elmondani, melyben az élet és köl©. 1 ./ tészet állanak. Minden lépten nyomon halljuk, de igen sok esetbeu tapasztaljuk is, hogy az élet ellene mond a költészetnek. Pedig hát tulajdonképen akkor boldog az élet, ha megvan a maga költészete. Végig tekintve a nevezetesebb s világtörténeti szerepet játszott és játszó népek, nemzet . életén, a/e tapasztaljuk, hogy azoknak élete akkor volt legboldogabb, mikor megvolt annak költői zománca, inig életöket a költészet, az idealisinus télé való törekvés töltötte be. Amily mértékben csökkent egyes népek, nemzetek életében a költészet iránti érzék s meleg érdeklődés, oly mértékben vesztették azok nagyságukat. Különböző korokban különböző viszonyt észlelünk az élet és költészet között. Egyéb nemzetek életét nem tekintve, nálunk magyaroknál az élet és költészet legszorosabb viszonyban állottak egymással, illetőleg a költészet iránti mély hajlani legerősebben ki volt fejlődve a most már csak f'enmaradt regékből ismert — patriarchalis korban. Edeseu elandalog a lélek annak f'enmaradt emlékein, mintha éreznők, hogy az a kor letűnt örökre s annak költészete soha többé vissza nem jő Akkor nem mondott ellene az élet. a költészetnek, hanem ölelkezve járt vele mindenütt: a családi tűzhely körül, a házi szentélyben, búban, örömben, a vigalmnk termeiben és a ravatalok fölött; pihenés és munka közt. Ahol élet volt, ott volt költészet is, nielv édesbbé tette az örömet, könynyebbé a fájdalmat, vigabbá a munkát, elviselhetőbbé a terheket. Es beszélhet bárki akármit, azt lehetetlen elvitatni, hogy az a kor — éppen azért mert költőibb — jobb is volt. Mikor a sziveket a költői emelkedettség szelleme liatja át, erkölcsi hanyatlásról, mi több: sülyedésről szó sem lehet. Az idealismus, mely a költészetnek vólódi alapja, csak fölfelé ismer utat, lefelé nem. Abban a korban, mikor az élet és költészet mint édes-testvérek ölelkeztek. — a mai kor ördögei pihentek. Az érdek hajsza, a máibetevő falatja után való kapkodás ismeretlenek voltak. Ezzel nem akarjuk azt mondani, hogy azon kor teljesen szeplőtelen volt mindentől, ami a létküzdelemtnel járni szokott; de annvit minden habozás nélkül el merünk mondani, hogy az a küzdelem, ami akkor volt, nemesebb értelemben vett létküzdelem, vagy előharc volt. nem pedig aféle csete-patézás, minőbe a mai kor minden költőiség nélkül való emberei szoktak keveredni. Nem ok nélkül halljuk most lépten, nyomon, hogy a mai kornak nincs semmi költészete, hogy az ideált legyőzte az anyag. Valóban úgy van. Nemcsak a realismus, hanem a materiaiismus kerekedett felül; az van uralmon. Majdnem minden tettnek, minden egyéni vagy társadalmi törekvésnek főnigója: az anyag. Ezért kiizködünk, ezzel kiizdüi k. Ezzel biztos a diadal. Jaj annak, aki tetteit a közönséges, mindennapi élet kiizdelfuében valami magasabb célok tekintetbe vételével vagy azok érdekében küzd! Majdnem biztosra vehető bukása. Valami különös, szinte mosolyra gerjesztő ez a mai, minden költészet nélkül v.'r élet ! Ma a külszín, a látszat, a ragyogás a fő dolog. Mindenkinek vágya, hogy ragyoghasson, célja, hvgy gazdagodhassék, mérték nélkül, rohamosan, minden áron, semmit nem tekintve, nrndent félretéve. A rongyszedő az első pamut rongyon már palotákról álmodik. A kis-iparos, a kis-kereskedő börze-spekulációkba bocsátkozik s az egyik gyárról, a másik bankházról álmadik. A jószágbérlők négy-lovon járnak és libériás inast tartanak. Van sport, van feszengés, tulhajtús mindenben, a hol lehet láttatni. A lófuttatások és bálok nagy látogatottságnak örvendenek, kitűnően sikerülnek; száz-ezereket zsebre rak a totalisateur ; ezereket a di vatárus; a magyar szinházak pedig konganak az ürességtől; a szegény áldozatkész szinészdirectorok zsebjei pedig nagyokat ásítnak unalmokban. Színtársulataink sorra buknak; irodalmi vállalataink nem sikerülnek ; iróink hirlapi napszámosakká lesznek. Itt van egymással szemben O J az anyag és költészet. Ebben kulminál a mai kor. a mai élet összes költészete. Nem a pessimisnius szól belőlünk, hanem az elfogulatlan birálat. Vájjon nem igazolja-e szavainkat több eltagadhatatlan tény! A versenyparipáknak ma-napság szobrokat emenek; iróink egyike, másika pedig úgy szólván kegyeleni kenyéren teng vagy kenyértelenségében öngyilkossá lesz. Az anyagi jólétnek örvendő butaság portáltatik, fej- és derékhajtó tiszteletben részesül; hymnuszt zeng neki ajak és toll; mig a kopott ruhában járó tehetség, a valódi érdem, az emelkedett szellem koszorutlanul, legtöbbször tövisektől vérezetten jár. A föld rögeiből kiemelő költészétnek már úgy szólván: lejárt órája; minden hatalmát, minden befolyását legyőzte az anyag. Ennek hatalmában áll az is, ami még foszlányosan megmaradt, belőle. De meg is látszik a kerek ég alatt mindenen a költőietlenség. Hiába keressük a magasabb ideált. Hol van a példányképnek való egykori magyar barátság? Hol van az önzetlen vendégszeretet? Hol van a sz p, lélekemelő nyíltság? Hol az őszinte bizalom? A nyugalmat adó egyszerűség? Az erkölcsi fenség a háziéletben, a családi szentélyekben ? Es megannyi tényezője, alapja a magasabb emberi boldogságnak : hol vannak ? Sehol! Az élet minden lépten nyomon ellene mond a költészetnek. Nincs meg a mai életnek a valódi, az emberi szívek jóságában és emelkedettségében gyökerező költészete. És vájjon nincs-e meg igen sok esetben a lélektani alapja egy-egy szomorú ténynek, mikor az anyagtól, ezen uralkodó h italomtól, a mai kor bálványától megfosztott cg-'én a k«'t„Zalamegye" tárcája. A fekete angyal. (Beszély.) -- Irta: Horváth Gyula. — Klet, élet, mi vagy te? Egy nyomorult hólyag a sors tengerén, melyet egy önfeledt pillanatban könyörtelen vesszejével megsemmisít. Születni, szenvedni és meghalni. Hahaha! Ti bölcsek, ezt meritek életnek nevezni ! A tudomány megdönti az ezredéves élőitéleteket, felzavarja az egek titkait, merészen járkál a tüzes láván, és ez a tudomány, ez a nyomorult valami nem képes üsszetoltozni a tépett sziveket ... a lélek leszabott foszlányait. Ah! hogy zúg a szél, beszédét értem ; a vihar fékveszett danája az én lelkem viszhangja, s ez azt üvölti, nem messze már a lét határa. Ötven év viharzott el felettem, lehervasztotta arcom rózsáit a kín, nem hagyván hátra egyebet, az elszáradt kóróknál. Óh Istenem! mivé tett engem a szerelem démona? Szerelem! Fuss, fuss előlem gyilkos képzelet, menj, hagyj magamra! Hahaha! Hogy megijedt a gyáva. . . így dühöng magában az őrült Benedek, egy rongyos kunyhó nyirkos szobájában. * K. egyike Erdély legkisebb városkájának. A természet keze merész képekkel tarkázza a vidéket; a lakósok arcán a jámborság és hit lenyomata tükrözik, s többé-kevésbbé babonásak is. A főutca végén a többi házaktól elkülönítve egy komor, sötét épület emelkedik, a melyről azt tartja a nép, hogy szellemek lakják, s mióta a lakosa elhalt, nem volt benne, halandó. Ez a ház volt „a fekete angyal" lakása. Éjszaki felén egy nyomorult viskót lehet látni, melynek tetején egy póznára tűzött halott (ej a eégér. Elborzad az ember e vicsorgó csontváz láttára, ami a kérlelhetlen halált juttatja eszünkbe, s ki hinné, hogy e háznak még lakosa is lenne? Pedig itt lakik Bánat Ferkó, a sirásó. Alacsony zömök emberke, ba rázdás arccal, hosszú ősz fürtökkel, kit sem nevetni, sem sírni nem látott még senki, pedig 40 éve már, hogy e „mesterséget" iizi. — Szobájában sok lim lom van. Sirásó kapa, ásó, korhadt sírkeresztek, koporsó darabok, halál fejek. Egész napon át dolgozik, s csak akkor megy a városba, ha mértéket kell venni a megásandó sírhoz. Egész életében egyedül volt, a nőket gyűlölte. Szinte mosolyog az arca, ha asszony íhalott van. Most azonban még sincs egyedül, egy őrült szegődött hozzá, s amint látszik, nemcsak hogy megtűri maga mellett, hanem még szereti is, és nem bántaná meg, ha minden koponyáját szétzúzná is. Ez a rejtélyes ember az örült Benedek. És most térjünk néhány évvel vissza a múltba, azon időbe, midőn abban a sötét épületben öröm tanyázott, midőn a mostani fagyasztó csend helyett tivornya és muzsikaszó hangzott a termekben, midőn libériás szolgák hordták fel a drága étkeket, szikráztak az élcek, s a kitűnő aszúborok kacagást, mosolyt csaltak az ajkakra. A termek most is ugy vannak, mint akkor, midőn a halottat kivitték a nyugalom helyére. A menyezetes ágyból mintha csak most kelt volna fel az álmodozó, s a kilincset akár csak e percben érintette volna halandó keze. Gyönyörű májusi est volt. A hold nem ragyogott ugyan az égen, de a csillagok fénye és az enyhe esti lég kedves élvezetet nyújtott. A kastély előtt nagy tömeg hullámzik. Az étteremből vidám zeneszó, hangos nevetés és gyakori pohárcsengés hallatszik. A nagy asztalt magas rangú vendégek ülik körül, csupa méltóságok, tarkáivá bájos szépségű amazonoktól. A házi ur, Antal gróf, élte legszebb korában levő, rózsás kedvű férfiú. Éppen most emeli fel a nehéz, arany billikomot, hogy ékes szavakkal köszöntse fel Ödön bárót, akinek — mint mondja — megengedte ' érni az Isten, hogy hetedszer nősült meg, és ismét öz vegy. Szavai nagy tetszést keltettek. > a hallgatók majd megpukkadtak nevettökben. Antal gróf agit adott, mire Ödön báró is kész volt a revanches-sal. Lefőzte a grófot, e<ak úgy irult pirult bele. Hogy is ne? mikor annyi szépség előtt kinyilatkoztatta, hogy nem kap feleséget, sőt mi több, fél az asszonyoktól. — Mit én? kiáltott fel tűzzel a gróf. No azért is megmutatom, hogy nem marad ik agg legény, hanem — s erre esküt fogadok — két hét alatt ősi fészkembe olyan feleséget hozok, kinek szépségétől káprázni fog szemetek. Brávó! Éljen! kiáltának valamennyien. Húzd rá cigány, kiáltott Antal gróf. búcsúztató nótát húzz, mert ebben az órában örökre elbúcsúzom a legény élettől. * Két hétig csendes volt a kastél}'. Még a cselédség sem tudta, hova tűnt el a gróf. Pedig leánynézőbe ment s két hét elteltével gyönyörű s/.ép hölgy tekintett ki a kastély ablakából. Antal gróf beváltotta esküjét, nős volt. Hogy nejét honnan hozta, az titok veit legmeghittebb barátai előtt is. Fiatal volt és angyali szépség. Márvány homloka, uagy selymes szempillákkal árnyalt kék szemei, a két tejszín arcon egy egy feslő rózsa, pici szája, behízelgő hangja . - . nehéz volna hiven lefesteni. Lassankint hirek szivárogtak ki a kastélyból; a cselédség és a koldusok kezdték meg. A „bejövök" kihordták a napi eseményeket, elmondták otthon, ismerőseiknél, s egyszerre tele lett a város, hogy a fiatal gróf menyecske szörnyű rátartós, szigorú, de jószívű; aztán, hogy örökösen fekete ruhában jár, drágakövei, nyakékei is feketék, hogy a gróf ur rettenetesen szereti és — mód nélkül félti. Ilyen hirek keringtek a grófnő felől, sőt még azt is rebesgették, hogy szegény leány volt, azért ment nőül a grófhoz. Nevét senki sem Jelen számunkhoz 1 4 iv melléklet van csatolva.