Zalamegye, 1887 (6.évfolyam, 27-52. szám)

1887-11-13 / 46. szám

VI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1887. november 13 46. szám. Előfizetési díj: Egészévre 4 f't., Félévre 2 f't., Negyedévre 7 f't. Hirdetmények: 3 hasábos petitsor egyszer 9 kr., többszöri hirdetésnél 7 kr., Bélyegdij 30 kr. Nyilttér petitsora 12 kr. I A lap szellemi és anyagi részét illető közlemények a szerkesztőséghez küldendők. Bérmentetlen leveleket csak ismert kezektől fogadunk el. Kéziratokat nem ktildfink vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Rosz uton járnnk. A felvilágosultság századában élünk. Fitymálva és gúnynyal emlegetjük a csak egy emberöltővel ezelőtt létezett állapotokat is. Es mégis, ha vizsgáljuk a jelent, futó pillanatot vetünk a múltra, szomorúan kell tapasztalnunk a változást, melyet e kettő feltüntet! Apáink egyik legszebb jellemvonása volt az egyszerűség életmód-, ruházat- és szokásokban. Ma ennek ép ellenkezőjét tapasztaljuk. Fő törekvésünk a nagyzás, a feltűnni vágyás s lenézőleg -tekintünk azokra, akik az uralkodó áramlatnak nem hódolva, az ősi egyszerűséget követik. A régi korból maradt reánk egy, ama korban szigorú következetességgel megvalósitott közmondás: „addig nyújtózkodjunk, mig takarónk ér!" Más szavakkal: a régi kor emberei igyekeztek kiadásaikat mindenkor bevételeikkel arányositani s emellett szemük előtt lebegett, hogy az élet viszontagságai között érhetnek bennünket anyagi csapások is, melyek ellenében legcélirányosabban úgy védhetjük magunkat, ha évről évre megtakarításokat teszünk; ezek védenek meg bennünket a sors esetleges csapásaitól. Nézzünk szét ma napság társadalmunkban s elszomorító állapotokra találunk lent és fent egyaránt. Napjainkban nem ismerik már az emberek ezen, apáinktól reánk maradt közmondást, vagy teljesen elfelejtették; mert különben nem észlelnők minden felől azon őrült költekezést, melynek az emberiség mintegy rabjává vált. — Ma napság nem azt nézzük, menynyi a jövödelműnk s ehhez képest mennyire szabhatjuk kiadásainkat, hanem mint költekezik, minő háztartást visz, mint ruhászkodik X vagy Y, kinek talán két-háromszor nagyobb jövödelme van, mint nekünk s nagyzási hóbortunkban ezeket majmoljuk. S mi ennek a következménye? Hogy mig X vagy V magában gúnyosan neveti erőlködésünket, addig más részt, vagyoni állásunk egyensúlya csakhamar megzavarodik, tisztink az adósság tengerében, melyből nem egyszer sikkasztás vagy más tiltott cselekmény által igyekezünk menekülni s mikor azután bűnös üzelmünk napfényre derül, . . . egy golyóval menekülünk a szégyen s a földi igazságszolgáltatás sújtó keze elől! — Régi időben erős vallásos érzület uralkodott. Most a vallás is divat. A külszin megóvása tekintetéből s divatból néha-néha felkeressük az Isten házát is, szivünk azonban üres, hiányzik belőle a vallásos érzet. Szégyenpirral kell tapasztalnunk, mint ver mélyebb és mélyebb gyökeret a vallástalanság. Szánó mosolylyal nézzük a pelyhedző állu fiatal óriást, mikor tele torokkal dicsekszik, liogy neki nincs vallása, nem ismer Istent s kineveti, kiben a vallásosságnak 7 O egy szikrája még lappang. Mire visz e kóros állapot? Uton-utfélen tapasztalhatjuk romboló hatását. Vagy ha a vallásosság melege hevitené keblünket, fordulhatnának-e elő oly kebletrázó jelenetek, minők szüntelen ismétlődnek szemeink előtt ? ! A bősz harag s egyéb vad szenvedély elvakithatná-e az embert, hogy egyszerű boszujának kielégítése végett orvul gyilkolja meg embertársát anélkül, hogy csak lelki furdalást is érezne?! Csak a vallástalanság' adhatja kezünkbe a gyilkoló fegyvert, hogy vele ártatlan embertársunk életét kajánul kioltsuk. Rémes a gondolat is, hova siilyecl az emberiség, ha a vallástalanság tovább harapódzik ! — Mit szóljunk a családi életről? Hajdan az emberiségnek mintegy szentély volt a családi tűzhely s csak ott érezé magát boldognak. Férj és feleség gyengéd szeretettel csüngtek egymáson és gyermekeiken ; édes öröm tölté el keblüket, látva gyermekeik folytonos fejlődését. Ma napság ninc-t családi szentély. A férjnek teher, ha családja körében kell időznie s más, nem egyszer tiltott uton keresi fel azon örömeket, melyeket a család van hivatva nyújtani. S az ily férfiak még emelt fővel, gőgösen járnak az emberek között s bár mindenki ujjal mutathat reájuk, nem meri senki őket pelenÍTérre áll itani : mert felvilág-osult korunk okoskodása szerint csak az bűnös és méltó a büntetésre, aki lop, rabol, vagy gyilkol. S ha véletlenül családi otthonában keresnéd fel az ilyet, látnád, mily édes szavakkal rajongja körül megcsalt nejét, egyetértést veszesz észre s mernéd-e hűtlennek nevezni? Megmenti a látszat. Hány esetben kell tapasztalnunk, hogy a férj ideje legnagyobb részét a korcsmában és más mulató helyeken tölti s mig ott jövödelmének legnagyobb részét elprédálja; mig vig czimborák társaságában cseng a pohár, járja a trágár tréfa: addig otthon dideregnek a ruhátlan gyermekek, gyötri őket az éhség s a sorstól üldözött nőnek keserű könnyek között kell folyton szemlélnie e szivetrázó jelenetet. Oh nem, nem lehetett ily lesújtó képet találni a múltban ; mert akkor még nem halt ki az emberek kebléből a kötelesség érzete, mely őket családjukhoz fűzé. Erezte ki ki a felelősség súlyát, de nem is tekintették — mint napjainkban— a családi életet igának, mely alól kiki siet menekülni. De ne folytassuk tovább. A felhozottak talán eléggé meggyőzhettek bennünket arról, hogy rosz uton járunk. Itt az ideje, szakítani e kóros állapottal és visszatérni az ősi, jó szokásokhoz ! Allitsuk vissza az egyszerűséget ; óvakodjunk a nagyzástól! Ne csak máról holnapra éljünk, hanem lebegjen szemünk előtt a jövő is! Hozzuk helyre háztartásunkban az egyensulyt! Bevételünk legyen mindenkor zsinórmértéke kiadásainknak! Ápoljuk keblünkben a vallásos érzést, adjuk meg Istennek, ami az Istené! Melegedjünk minél többet a családi tűzhelynél! Keressük fel boldogságunkat e szentélyben ! Igazi, való és tartós boldog-sá^ot csak is itt találO O hatunk. 'Férjünk vissza a régi kor által kijelelt és követett, jó útra! — „Zaíamegye" tárcája. A szép í'évészlegény. (Eredeti beszély ) I. Ha valaki ez előtt néhány esztendővel a ringó Balaton hullámain Szántódnál átkelt Tihanyba, annak bizonyosan szemébe ötlött az a szép gyönyörűséges révész-legéuy, aki a lassan uszó kompot igazgatta. Megakadt biz azon nemcsak az asszonyfélének, hanem még a tértiembernek is a szeme. Sudár volt és izmosan karcsú, mint a leopárd. Es mikor levett kalappal ott állott a kormány lapátot tartva és göndör fekete fürtjeivel szerelmesen játszadozott a Balaton álomba ringató fuvaliua és ő révetegen feledte mandula metszésű, fénylő kék szemeit a tihanyi partokon : bizony-bizony a jó Istennek is volt gyönyörködni valója remek alkotásában. Ilyen gyerek volt Révész Pista. Mert a foglalatossága után csak igy híták. Nem volt neki se anyja, se apja ; azt se igen tudták : honnan került oda révésznek. Nőtt, termett, mint a vadvirág és megtűrték, meg is szerették, dédelgették is, mint a vadvirágot szokás, ha szép. Volt is aztán benne gyönyörűsége sok embernek ; de legfőképpen Rózsa Rózsikának, akinek az édes apja tihanyi halász volt; ott lakott a révpart közelében ; a jóságos édesanyja pedig kiint nyugodott a csendes temetőben. Félig árva volt szegény ő is. Mikor szép csendes délutánoukint a kompot kikötötték a tihanyi révparton s az utasok továbbmentek, — az öreg Rózsa halász kunyhója felől piros, ragyogó képű, villámló fekete szemű nőalak lépdegélt a partszél felé, ahol a komp pihent. Ez volt a szép Rózsa Rózsi ka. A kompnál már édes ölelésre várta mindig Révész Pista. Megölelték, meg is csókolták egymást ott az Isten szabad, nyílt ege alatt, akár az emberek láttára is. Az öreg Rózsa nem egyszer éppen ott halászgatott a komp közelében; az előtt is nyíltan borultak egymás karjába; mert ölelésük szent, mennyei, ártatlan volt. A csókot nem lopták titokban, mint ahogy a sálon-világban szokás, hanem adták egymásnak és vették egymástól az ártatlan, tiszta szerelem gyermekded nyíltságával. A salon-világ emberei részben megbotránkoztak voloa, részben pedig kaezagtak volna az ő paradicsomi ártatlanságukon, mikor az olyan igen ,nem illik." Az „urak" könyvbe foglalt erkölcsi szabályai négyfal közé szorítják s „titok" leplével tödik a szerelem világát ; talán nem annyira azért, bog)- nimbusza, hanem hogy bódító mámora nőjjön és megmaradjon. Sok boldog órát töltött a két szerető lélek ott a tihanyi parton, édes merengéssel hallgatva a Balaton hullámainak titkosan beszélő csobbanásait. Ott álmodtak édes b ddogságról, mikor majdan egymáséi lesznek, ínegáldottau az Isten oltára előtt. Mennyi boldogság szegődik akkor abba a kicsinyke révész-lakba, hol Pista lakik most egyedül. Milyen királyi lakká szenteli, avatja azt a piczinyke kunyhót két egymásért dobogó szív. Az lesz nekik az egész, a mindent magába ölelő világ, melynek egyetlen palányi zugában több lesz a boldogság, mint a föld-óriás bármelyik hatalmas területén. Majd szép csendes, holdvilágos estéken kiülnek az ablak alatti padkára és szépen elhallgatják akkor is a habok szerelmes beszédét, azt a bűvös-bájos csevegést, miközben azok egymást ölelve, egymásra borulva adják veszik a kéjes csókokat, kaczérkodva a fölöttük epedőn merengő hold ezüstfényü sugaraival. Megvárják azt szépen, mig elszenderednek a szerelmes habok és keblet tárnak az ég minárdnyi csillagtáborának ; akkor kis esónakba ülnek : átölelik egymást a mindent feledő és mindent pótoló szerelem üdvösséget sugárzó kéjes melegével és szivják egymás lelkét reszkető ajkakkal, mintha két földöntúli üdvözitő világ omolna egymásba ott a nyugvó, szendergő hullámok fölött .... Milyen szívdobogást megakasztó, ajkat megnémító üdvözülés lesz az ! Olyan égbeemelő volt ez csak ugy elgondolva is, hátha még valóvá leszen. Igen, de a dolgok egy napon nagyot változtak. Ahogy Révész Pista egy délutánon kikötötte a kompot s elnézett a halászlak felé, úgy tetszett neki, mintha Rózsikát látná a nyitott ablaknál, habfehér kötényébe temetve arczát. Mi az ? Talán csak sir ? Szemei fölé tette kezét s ugy nézett, hogy való-e, amit lát vagy csak a képzelet játszik vele? Kkkor is úgy látta, hogy az ablakban Rózsi sírdogál. Mintha valami óriás- kéz markolt volna szivébe, ugy összeszorította azt a fájdalom. •laj lesz annak, aki azokból az áldott jó szemekből könyet facsart.' Egyenesen a halászlak felé tartott, hogy megtudja magától Rózsikától : ki ütött forrást azoknak a szivmarczangoló könyeknek? Mikor a mély bánatba merült leányt megszólította, megrettenve emelte az föl fejét, mintha kinos álomból ébredne, mintha poklot álmodva, a mennyország küszöbén ébredett volna föl. Tündöklő fekete szemeit még ragyogóbbá tették a forró könyek, de arczát halványnyá tette a lelki kin, mely rajta eltagadhatatlan fájdalmas vonásokkal ült. Pista, a mindenben osztozó sziv balzsamos odaadásával fogta meg a bánatos leány kezét; belenézett szemeibe a mélységesen szerető lelkek bűbájos, esdő tekintetével. — Rózsika, édes szép világom! mondd meg: mi feküdte meg szivedet. Ha Isten adta a bút, imádkozom érted ; ha pedig embertől van, számolok az okozójával, de rettenetesen. Rózsi nagyot sóhajtva felelt: — Nem olyan a te lelked, hogy bánatom okozójával számolni birnál. — Ne hidd, Rózsikám ! Isten látja a lelkemet: a légynek se aétettem még világ-életemben ; de ha valaki