Zalamegye, 1887 (6.évfolyam, 1-26. szám)

1887-04-10 / 15. szám

VI. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1887. április 10. 15. szám. i, közművclodcsi és A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. ,Pax vobis!" Isteni szózat, ember is érti. de önkényesen értelmezi. Az mondotta, aki magát az áldásos pax béke — érdekében föl is áldozta, a ki út, igazság- és élet, a ki ugy szerette az emberiséget, hogy fölséges égi trónjának dicsőségét egy közönséges lator sorsával cserélte fel, csakhogy kihirdethesse az egek békéjét a nyomorult földlakónak. „Béke veletek!" Ah, hogyha e mennyei kijelentés üdve honolna az egész emberiség egyetemén! Hogyha jézusi szelidség és szeretet hatná át az örökké háborgó sziveket! . . . Milyen is volna az emberiség sorsa, földi élete, ha szabad akaratát a hit, remény és szeretet isteni erényeinek gyakorlására irányozta volna attól a nagy időtől fogva, amikor ezt neki maga az Isten ajánlotta! — Nagy forradalom volt az, amit e fölséges eszmék fölidéztek. Társadalmi forradalom — a szeretet fegyvereivel. Forradalom, melyben csak öt seb ejtetett. Az is magán a szelidség eszményképén. L)e ez öt sebből patakzott vér elég lett volna arra, hogy az egyenetlenkedést és gyűlölséget kimossa az emberi szivekből. Es lehetne örökös „Pax vobis." Történeti tény, hogy azon társadalmi forradalom, mely Krisztus Urunk feltámadása által nyerte legmagasztosabb szentesítését, fényes di adalát ünnepié a szabadság, egyenlőség és testvériség háromegy eszméjének akkor, midőn az isteni vallástan társadalom-politikai kérdéseket is segitett megoldani. A megdicsőült Isten-ember ideiglenes sirboltjáról elhengerített' kő dübörgése annyira megrengette a földet, hogy a pogány istenségek oltárai és a zsarnokok trónjai részint megsemmisültek, részint helyrehozhatlanul megrongálódtak. Ezeken rémülve fogadták a Pax vobist. A gyalázat jelvénye, a kisázsizsai kereszt, dicsőség és megnyugtató remény szimbólumává „Zalamegye" tárcája. i. Karjaidba omlok, feleségem : bóléd hajtom fáradtai) fejem. Künn a zajgás, az emberi lárma Olyan kiitos, olyan végtelen. Azt hivém, hogy küzdésre születtem. Oh nem! oh nem! Csalfa volt a hit, Mely föl, föl a hírnév magasába Vitte egykor lelkem álmait. Lent e béke, e családi szent csend, Ez otthonom: több még : templomom ! Áldás van itt, szerelmünk áldása Eletemen, minden gondomon. Asszony! nőm! te édes mindenségem! derünk egybe, mint a madarak: Összebújni édes-melegen, mig Künn a bajok el nem zajlanak. S ti ártatlan, vészt nem sejtő lelkek, Jertek ti is drága magzatim : Megsimulva csüngni jó apátok Békült szivén, szótlan ajkain. Maradjunk így! Minden dicsőségnél Boldogítóbb itt e nyugalom. Igy, szivetek áldott melegénél Rezegjen el majdan vég-dalom. finomult; árnyékában az elcsigázott ember az örök béke áldásairól álmadozhatott! A feltámadás isteni csodájának hire üdvöt árasztott szét a népek milliói között Pax vobis ! — hangoztatá a Názáreti . . . Béke veletek! Béke, melynek varázsa alatt iidvöt harmatoz a pogány csataterek utolsó vérözöne ; a fegyverek vérrózsáiból a szeretet virágai faka(loznak ; a rabbilincsek testvéri szeretet kapcsaivá varázsoltatnak át; a véres tusák a mindeneket kibékítő egyenlőségre, szabadságra irányuló békés munkában engeszteltetnek ki. A megváltás munkája beteljesedett. Resurrexit. sicut dixit. Béke, béke! . . . Mily megnyugtató ennek ínég az elgondolása is. Béke! — óh, te égi ajándék, te örök feltétele a jólétnek, erős vára a munka áldásainak te ! . . . oh, miért nem vagy örök! — Hiszen maga az Örökkévaló hirdette ki velünk az örök békét, s örömittasan fogadta a bizalommal teli szív és ész; a Golgothán megtért a római harcos is. elvetette a zsoldos fegyvert; de akadt, a ki újra fölemelte a földről. Ilyen volt az ember akkor. Hosannát kiáltozott az örvendező tömeg, mikor szinről-szinre láthatta, ünnepelhette a béke Hirnökét. Feszísd meg! — zúgta ugyanazon tömeg egy-két nap múlva. Bizony ez az Isten Ha volt! erősité bűnbánó töredelmében, mikor már a próféták szavát is valóságban látta. Mily hamar megváltozik ez a nyomorúságos ember! . . . De az utolsó benyomás mégis a béke részén maradt. S ki volt az a vakmerő, a ki az isteni békét megzavarni megr nem tántorult ? Ki volt az, aki a háború iszonyait kéjforrásnak tekinteni nem átallotta? — Ember volt, ha ugyan beéri e profán címmel. ember, közönséges halandó, aki azonban hatalmát és akaratát az isteni törvények helyébe tolja. . . . Ilyen volt az ember azután is, hogy Arimatheai József új sírboltja már csak romlandó testet foglalt magában. Hát milyen az ember most? Sok. nagyon sok időnek kellett lefolynia, mig az Istenember tanai általánosan elfogadva s néha megtartva helyet foglalhattak a szivekben. Emberöltők tűntek le. új nemzedékek kerekedtek fölül s a kereszténység hatalmas arányokban áradott szét a föld kerekén. Nem is lehetett ez máskép. Hatalmas reformeszmék megoldása, keresztülvitele nem is érlelődhetik meg egyetlen nyár hevének kedvezésétől. Azonban a fokozatos érvényesülés jogos várakozása nem igen szokott tévedéseket eredményezni. — Lassan bár, de győzelemre törekszik az örök Igazság és Béke. Hol vagyunk ma e részben? Aligh a nagyon messze a kezdettől. — Közel két évezred temette el egymást a Feltámadás nagy napja óta, Krisztus tanai a számbavehető társadalomban hatalmasan elterjedtek s terjednek folyvást; és mégis hol a béke vigasztaló angy

rala ? . . . Még most is mindannyiszor elrezzentik őt, valahányszor megkísérti, hogy állandó tanyát foglaljon e földön. Elűzi őt a szeretetlenség. E részben tehát ma is csak az ősi emberek vagyunk. Ha ugyan a béke fogalmát nem a frázeologiában keressük ! . . . Száraz históriai tény gyanánt konstatálhatni, miszerint a 19. század csak olyan háborús történetek korszaka, mint a megelőzők voltak. S van-e ebben valami szükségszerű ? Boldogabb-e az emberiség, ha békétlen napokat él ? Vagy tán csupán a lelkiekre céloz a Pax vobis? — Krisztus a halandó emberiséget kivánta boldogítani, mikor meghalt és feltámadott. Pax vobis ! Így! igy! ... De nem! ... El: verejtékezni! „Tovább! tovább !

u — int a szeretet. Nézd: Jolánkánk — kis kezét kinyújtva — Kenyeret kér szegény! . . . kenyeret! -yA modern Lázár! Szegény Matyi cigány! ő sem hitte ám, liogy valamikor ilyen címen kerüljön az újságba. Ugy másképen elégszer ott díszelgett neve a hírrovatban, hogy „Vörös Matyi jeles zenekarának gyújtó nótái mellett járta a tánc kivilágos viradtig." Rettentően büszke volt erre szegény Matyi. Nem is akadt hamarjában nálánál nagyobb respektálója az újságíró teensuraknak. Azoknak kijárt az ingyen muzsika. Hiába kínáltak neki ropogós bankót olyankor, mikor újságírót látott; akkor annak és „dicsőségért, hírért" muzsikált; ahogy mondani szokta. Különben is az volt a nézete, hogy szépen, „noblisan" mulatni, esak a/, újságíró teesurak tudnak. Es tagadhatatlan is, hogy mikor nekünk muzsikált, meglátszott rajta, hogy egész lelkét, szive teljességét átönti, átleheli a dalba, melylyel majd szelid ábrándokba ringatott bennünket, majd lángot vetett szivünkbe s mi is lángra gyúltunk, melegedtünk, lelkesültünk zengó' hegedűje mellett. Egészen másként szólt olyankor az, mint mikor csak robotban muzsikált rajta Matyi. Ez a mi jó „udvari cigányunk" (így neveztük őt a redaktiolian) szerette a nótát, az asszonyt és (hogy Gröthének igaza legyen) a bort is. Az emberi tapasztalatok alapján, azt lehetne (sőt lehet is) hinni, hogy ebből a háromságból legtöbb bajt okoz az asszony. Matyi megmutatta, hogy nem. Cigány volt: kijátszotta az örök-igazságot is. Neki a bor lett fátuma. Most a nyár folytában érte el a fátum, mikor a borzalmas kolera-hírek borzongatták a nyugalomhoz szokott csendes emberiség idegzetét. Matyi valamelyik kisebb vidéki városba rándult zenekarával vendégszereplésre; ami az ő szótáruk szerint annyit jelent, hogy a kenyér nem jővén az ő helyekbe, hát nekik kell kenyér után menni. Cigány felfogás szerint ezek a „komisz napok"; a kereskedők „holt-saison "-nak hívják ; mi újságírók szintén ismerjük keserveit és uborka-saisonnak hívjuk. Matyi is elment hát komisz-napolni valami olyan csendesebb helyre, hol a lakóknak újság a muzsika, mert ritkán van benne módjok. De bizony ott is keservesen ment Matyinak és „jeles" zenekarának, mert a kolera teljesen tünkre tette az emberek jókedvét. Egy-két halá-leset is fordult elő s e miatt a lakosok irgalmatlan rémületbe eetek. A korcsmai zárórákat .szigorúan be kellett tartani minden nyilvános mulató helyen s igy a cigányok elvoltak ütve attól a boldog éjféli időszaktól, mikor a nagyérdemű mulató közönség méltóztatni szokott az estét (s igy az erszény fölötti józan uralmat) elveszíteni. Sovány volt Matyiéknak az élete; sovány a kilátás; fázott, didergett az egész „jeles" zenekar: a Ilik prímástól a nagybőgősig. Csak a prímás : Vörös Matyi nem fázott; mert ivott szakadatlanul . . . bujában, elkeseredésében. No meg talán a kolerától is tartott valamelyest. Egyszer azután akkorát ivott Matyi, hogy maga is szükséges dolognak tartotta a hazamenetelt. Haza ! Könnyű ezt az olyan embernek mondani, aki rideg, költőietlen józanságával szemt'ogó sötétben vagy bekötött szemekkel is hazatalál. De tessék csak megpróbálni akárkinek a hazamenetelt olyankor, mikor a súlypont, ész, iránytű mind oda van, mikor az élőlényeket is abból bírja csak megismerni, hogy okosabban mozognak, mint azok a bolondos háztüuiegek, amik