Zalamegye, 1884 (3.évfolyam, 27-52. szám)

1884-11-02 / 44. szám

ki marhát és disznót, részint egyesek által, leginkább vagyontalan, csupán egy pár rosz lóval biró proletár egyén által legeltetésre használtattak — aránylag igen csekély jövüdelmet hoztak. — A bizottság tehát tekintettel arra, hogy az alsóerdó' turnusokra felosztott és még ki nem vágott fái tühb mint 100 ezer forint értéket képviselnek, azt javasolja, miszerint a város a törvényhatósági bizottságengedélyének kieszközlése és lehető széles körű hirdetés előre bocsátása után a törvényben megállapított erdővágási szabályok megtartásának kikötése mellett bocsássa áruba az alsó-erdei kivágandó turnusokat; ami annál is inkább meg fog a felsőbb hatóság által engedtetni, mivel ezen alsó erdő annak idejében a püspöki urodalom által legelő gyanánt adatott úrbéri járandóság fejében Zala-Egerszeg úrbéres közönségének. Nehogy azomban az elárusítás tekintetében a vállalkozókkal szemben a város kényszer helyzetbe jöjjön — amennyiben az alsó erdei faállomány megfelelő áron elárusítása egyelőre nem sikerülne, vegyen fel a megyei törvényhatóság előleges engedélyével a nevére felvett összes ingatlanokra zálogjogilag biztosítandó egy 60 ezer forintos kölcsönt addig is, míg az alsó-erdei faállományt értéke szerint elárusíthatná. Határozza el a képviselő testület, miszerint a megyei törvényhatóság jóváhagyása mellett összes szántó földjeit, a téglaszint, rétjeit, valamint a legelőkből — különösen a pózvai határszélen levőkből 100 holdat, kellő előleges közhirré tétel mellett több évre haszonbérbe adja. Szabályozza a határbeli legeltetési ügyet olyképen, hogy a jogosulatlanok az ingyen legeltetéstől ehiltassanak. Ezen szabályzat elkészítése céljából küldjön ki egy szakértő bizottságot. Ezen módon azután nemcsak a jogosított birtokosok érdekei óvatnak meg a jogtalan bitorlások ellenében, hanem megállapíttatik a közvagyonra nézve a helyesebb gazdálkodás és a fenebb elősorolt ingatlanok bérbeadása és a legeltetési ügv szabályozása utján befolyandó és teljesen külön kezelendő, évenként legkisebb számítással 3000 forintot kitevő jövödelemből fedeztethetnének a 60 ezer forintos kölcsönnek kamatjai is. Midőn ezek után a fent körülirt helyi érdekű vasút kiépítésének fontosságát, sőt szükségességét városunk jövője érdekében isméi' Ive hangsúlyoznék, a fenebbiekben részletezett és indokolt javaslatunkat a t. képviselő testületnek elfogadásra annál is inkább ajánljuk, minthogy ezen javaslatunk szerint a kivánt cél elérésére a közös vagyon törzse nem, hanem annak csak is a helyesebb gazdálkodás utján fokozott jövödelme fog és pedig oly tőke megszerzésére felhasználtatni, amely eltekintve minden egyéb előnytől, annak idejében úgy az egyeseknek, valamint a községnek is, mint ilyennek, dúsan fogja a kamatokat meghozni." — A képviselő testület a kiküldött bizottságnak ezen, a kérdéses ügyet teljes megvilágításban feltüntető jelentését egész terjedelmében elfogadván, határ ozatilag kimondotta, hogy a zala-egerszeg-szent-iváni helyi érdekli vasút építési költségeinek fedezésére hatvanezer forint erejéig törzsrészvényt fog vásárolni, mely összeget a bizottság által javasolt módon fogja előteremteni. Egyúttal elfogadtatott a bizottság javaslata a város szántóföldjeinek, téglaszinének. rétjeinek és a pózvai határ mellett levő legelőből 100 holdnak bérbeadása tárgyában. Kimondotta egyúttal a legelő szabályozásának égető szükségességét s az ez ügyben készítendő javaslat kidolgozására a vasutügyben kiküldött bizottságot kérte fel. A városi képviselő testület fenti határozatával a helyi érdekű v asút ügye vég-leg el van döntv.e! A törzsrészvényekkel biztosítandó 100 ezer forintból ugyanis a város 60 ezer forintot aláirván, fedezendő még 40 ezer forint. Mivel azomban biztosra vehetjük, hogy a megye törvényhatósága a vasút építkezési ügyekben eddig követett eljárásához képest a közmunka- és utépítészeti alapból 10 éven keresztül évenként vasutunkra bizonyos összeget remélhetőleg 1500 forintot adományoz, mely 30 ezer forintnak évi 5"-ós kamatja levén, ezen évi 1500 frt által 30 ezer forint törzsrészvény van újból biztosítva, úgy hogy most már csak is tiz ezer forintnyi törzsrészvény aláírásáról lehet szó, mely összeg úgy helyben, valamint J o J i! a vidéki érdekeltség körében minden kétséget kizárólag, fennakadás nélkül fedezve leszen. Nincs kétségünk aziránt, hogy a vasúti végrehajtó bizottság — ismert ügybuzgóságához képest mihelyt a város részéről történt ajánlat felől hivatalos uton értesítve lesz, a további teendők iránt rögtön intézkedik s így alapos a reményünk, hogy a jövő 1885. évben vasutunk ki lesz építve és a forgalomnak át lesz adva.— HALOTTAK NAPJÁN. Őszre válik a kikelet. Nem zengi dalát a mező csalogánya, hűli a fákról a sárguló levél, ide-oda dobja a szél, mint a sors a bánatos szívet s hullatja az ég is setét felhőből fájó könnyét utána. Haldoklik a természet. Miután hónapokon keresztül millió kézzel szórta pazarul a virágot, meleg éltető fényt, a szántóföldek és fák gyümölcseit, most az elégöltség mosolyával hajtja le fejét hosszú dermedt álomra s nemsokára fehér szemfedő borul a földre s a zúgó őszi szél idegfagyasztó halotti gyászdalát hallatja. Nem ragyog, nem euyelg már a lenge napsugár, dércsípte pázsitok, süvöltő szél, ködben úszó tájak, arcunkhoz csapódó, aprószemü eső hirdetik a halált. S a kedélyekre is mély hatással van a szomorú idő s az őszi szél komor zúgásába belevegyül egy-egy fájdalmas sóhaj . . . Szomorú, fenséges ünnepe van a temetőnek is, melyhez oly jól illik a természet gyásza. Halottak napja! A világ minden évben megmutatja legalább egyszer, liogy nem feledékeny s a halottak csöndes hónát zajjal tölti meg, egyszerű hantjaiikat feldíszíti égő lámpákkal, gyertyácskákkal, virágokkal, koszorúkkal. A megdöbbentő némaság hazája egyszerre világvárossá, divatos találkozási helylyé lesz. Kiki siet ki a sirok felé; minden kézben egy gyopár koszorú, örökzöld füzér, egy viaszgyertya, imakönyv s némely szemben egy-egy könny is . . . Kivándorlunk hallottaiukhoz, kik évről-évre szaporodnak oda künn. Soknak talán több a jó is merőse ott, mint itt benn. A kikkel ifjúságunk álmait szőttük, tán most már a néma hon lakói. A költők, kik lelkesítettek, a művészek, kik elragadtak, mesterek, kiktől tanultunk, első ábrándjaink szép tárgyai, majd mind e szomorú hantok alatt nyugosznak. Évről-évre több kapocs köt e csendes hazához. Elő szív, mely forrón szeretve, talán nem marad felényi se. S egy napon csak arra ébredünk, hogy a sötét kapun túl, mely egykor borzalmunk tárgya volt, — igenigen sokan várnak reánk. E perctől kezdve megszépül előttünk a temető s a néma hajós, ki átszállít a feneketlen mélységű vízen, nem rémkép többé előttünk, hanem jótevő szellem. elvonulva a világ fürkésző szemei elől, egymásnak élünk." A báró ezután búcsút véve Aguestől, szobájába távozott, mig a szép liölgy gondolatokba merülve ült le a könnyti kerevetre, s az arcán olykor átvonuló mosoly elárulá, hogy gondolatai jövő boldogságán kalandoztak. — * * * Igénytelen, egyszerű szobácskában vagyunk, melynél csak a benne levő ócska bútorzat szegényesebb. Néhány kopott szék, egy ódon kerek asztal, egy ágy, s a falon függő már-már elmosódott Madonna-kép képezik a szoba egész bútorzatát. Az ágyban egy sápadt, összeaszott nő fekszik. — Kibontott ősz fűrtei rendetlenül hullámzanak vánkosaira, s viasz-sáiga kezei görcsösen kulcsolódnak össze, bágyadt pillái fáradtan nehezülnek fénytelen szemeire. A beteg nő szaggatott nyögése, s az ágy mellett ülő leányka fájdalmas zokogása töri meg a kis szoba csendjét. — Az ajtó halk kopogtatás után megnyílik, s azon Ágnes és az ifjú Tarnóczay léptek be.— A szegény leány megtörülve könyes szemeit, az érkezettek elé sietett, s reszkető hangon üdvözölte őket. Ágnes azon kérdésére, hogy miért oly bánatos, az ágyra mutatott, hol a beteg nő kínos vergődések közt küzdött a halállal. „Nevelő anyám haldoklik!" mondá a fájdalomnak szívig ható hangján, s fuldokló zokogásban tört ki. Ágnes és a báró közelebb léptek az ágyhoz, a haldokló nő e pillanatban folveté már-már megtört fényű szemeit, s mereven függeszté az ágya körül állókon. „Anyám . . ! " Sikolta fel Ágnes e pillanatban a kétségbeesés velőtrázó hangján, s aléltan rogyott össze. Az ifjú báró karjaival fogta fel őt, s igy tartá mig magához tért. A fájdalmas felkiáltás látható változást idézett elő a beteg arcán, s mintha egy pillanatra némi nyugalom szállt volna eltorzult vonásaira. Ágnes oda borult a beteg ágyára, s a fájdalom keserű hangján igy kezdett beszélni: „Anyám! kedves jó anyám igy kell e téged látnom?" A beteg sápadt ajkai mozogni látszottak, de hangot nem adhattak. „Anyám! bocsáss meg bűnbánó leányodnak" folytatá Ágnes „nem kísér már szégyen miatta sírodba, mert a szégyent lemosta homlokodról. O boldog nő lesz nemsokára. íme ő az — a báróra mutatva — ki leányodnak nevet ad, s a világ téves véleményét, melyet leányod felől táplált, eloszlatja . . " Többi szavait azonban elfojtá hangos zokogása. Az ifjú Tarnóezayt is annyira megindító e nem várt jelenet, hogy- könyek peregtek alá férfias vonásain. A bete nő arca bizonyos szelíd, könnyebbült kifejezést ülte magára; száraz kezeit áldásra emelé leánya tülé, ajkai szólni akartak, de némán remegtek; leánya azomban megérté anyja akaratát, oda hajolt föléje, s megcsókolá már-már hidegülő ajkait. — A beteg nő keze erőtlenül hanyatlott vissza, s egv mély sóhajban a szenvedőnek lelke elszállt. — Ágnes összecsókolá á megmerevedett kezeket és jéghidek ajkakat, s igy fohászkodott: „Istenem! meghallgattad kérésemet, mert anyám niegbocsájtott!" Az ágy mellett álló szegény leány előtt csak most lett világos azon titok, melyet nevelő anyja oly gondosan rejtett előtte, s mely miatt annyit sírt, kesergett. Hogy kit siratott nem volt más, mint a szerinte elbukott leánya, az ő jótevőjük. Óda borult a leány Ágnes lábaihoz és keservesen sírt. Ágnes szeretettel emelé fel, s igy szólt hozzá: „Jó leány, ne aggódjék jövője miatt, nálunk barátságos otthonra talál!" Ágnes édes anyját Tarnóczay báró lakásából kisérték nagy részvét közt örök nyugalomra. — Pár hónap múlva Ágnes Tarnóczay báró neje lett. Egy napon fényes fogat állt meg az M . . . városi „Orsolya szüzek" kolostora előtt. Egy ifjú hölgy szállt ki belőle, ki nem volt más, mint Tarnóczay báróné. Egy ifjú apáca fogadta őt, s vezette szobájába. Mikor beléptek, Tarnóczayné igy szólt az apácához: „Kedves Saroltám, liogy van megelégedve uj helyzetével ?" Az apáca igy válaszolt: „Asszonyom! teljesen elégedett, sőt tul boldog vagyok, mert Isten betöltütte legfőbb vágyamat!" Sokáig beszélgettek még együtt, s mikor elváltak, a báróné megcsókolta az ifjú apácát, ki nem volt más, mint boldogult édes anyjának uevelt leánya. — Mi ia hát az élet ? Sok usvényű járatlan út, örök remény, tűnő délibáb, muló álom. Hiúság! A/, emberbarátok sokszor sokat adnak értté, de csak azért, hogy neveiket, tettöket kürtöltessék a világnak. Rövid az élet a gondtalan gazdagoknak a fényes palotákban, hosszú az sokszor a kunyhókban a rongyok között tengődő szegényeknek, betegeknek. Hányszor mennek ki a sírok közé, hol a sokaság úgy zajong, mint népünnepen. De az ily kedélyekben nem is e napra esik a halottak estéje ! Csöndesebb napot választanak, mely nem a naptárba, hanem szívükbe van feljegyezve, mint régi emlék, mely mindig feltámad, életet kér. Már messziről megható nézui, mily fény tengerbe: viszik az a hely, mely máskor a szomorúság tanyája. Olyan mint egy világváros, mely milliárd gyertya s fáklya fényében tündököl. Fény, pompa, hallgatás. Néma minden, csak néha töri félbe a csendet egy szívből jövő zokogás, vagy a halottért imádkozó mormolása. Mindszentek estéjén a kíváncsiság és kegyelet, a fájdalom és időtöJ.és, a bánatos könny és a vidor nevetés úgyszólván egymás karján jönnek ki a kivilágított szent mezőre. Sokan borulnak fájdalommal le a keresztelnie, fejfákra, vagy a jeltelen halomra, de mé ; többen vannak, kik kijöttek annak örülni, hogy még é:iiek. De mind e zaj, fény, tolongás fölött egy magas eszme lebeg. A mulandóság sötét lehangoló érzete ragadja meg lelkünket. Elgondoljuk, hogy azok kik itt némán nyugosznak, évek előtt szintén ily vidoran jöttek ki ide s azok, kik itt tolonganak, nemsokára mind itt fognak porladozni s poraik fölött egy más nemzedék fog enyelegve sétálni. Az, aki irigyelt s az akit irigyeltek, a szépség hódító bája, ki mint hajnali rózsabimbó nyílt, kinek keblén ragyogott, mint harmatcsepp a kellem és ártatlanság, ki, mint a virág illatával elbódított és a nyomorék szánalomra méltósága, a gazdagság suhogó selyme, a szegénység tépett rongya, a dicsőség fölkentje és a köznapi élet elveszett ismeretlenje mind ide jutnak, sorban egymás mellé. Az örök kéz összekeveri hamvaikat a halálban. S mintha e megrázó hangot hallanánk: „Kevély ember miben kevélykedel?" Oh! ha összeszednénk a csontokat, melyeket az enyészet angyala ott hagyott, megdöbbene szívünk. Nem tudnánk megkülönböztetni, melyik a hatalmasnak, melyik a szegénynek a csontja? A sír az egyenlőség, nyugalom, csend, a béke országa. Az önzés, fényűzés különben már jó ideje ide i.s belopódzott. Hull a könnyek zápora, de kevés az igazi gyöngy. Az a gyermek, ki kopott ruhájában, utolsó fillérén vett gyertyája mellett keblet reszkető hangon zokog, nem színlelhet hamis fájdalmat anyja sírján. Ott a temető szélén, egy kis sírhalmon fekete ruhájában egv nő borul a jeltelen homokra s míg ott zokog (•< soká soká, nem érezve hideget, nem hallva semmit: két árva gyermeke ruhájába kapaszkodik, kik kenyérért kiáltanak. A nő hallgat s tovább zokog, keblére ölelve éhező gyermekeit. Arra megy egy tisztes öreg úr s pénzt csúsztat a kis lányka kötényébe. Mi élteti itt a sziveket? A szánalom és szenvedés. Ott a színes, játszi fényű, lampionos sír égbe meredő fehér márvány kő mellett egy szép gyászruhái hölgy látható arcát még érdekesebbé teszi a lámpák színes lángfénye. Öreg férje csak pár hóval élte túl az esküvőt. Elő-előveszi hímzett kendőjét, könnyeit letörlendő, ha ugyan csillognak a fekete pillákon. Milyen érdekes ! — Szegény nő! — kiált fel valaki. - Mily fiatal s már özvegy! Boldogtalan talán, hogy oly nagy a fájdalma. Egy csinos fiatal ember tart feléje, némán köszönti, karon fogja s a fiatal özvegy nő sírt, férjét, temetőt, emléket felejtve, kocsiba iil udvarlójával s elrobogva mennek egy vidám találkára. Mi halt ki e nőből? A kegyelet: a szív, a szerelem. Ne menjünk tovább! Ott a temető árkában vannak jeltelenül a gyilkosok tetemei. Ott nem ég gyertya, nem zokog, nem imádkozik senki . . . senki, koszorútlan, sötét ott minden halom. Lassanként elsötétül a temető. Elhallgat minden a nyugalom e szomorú honában ... A fűz szomorú ága ide-oda hajlik s bánatosan integet. Csend, nyugalom, béke. Olyan jó ott megpihenni. Odalennt már rem fáj semmi. Nem fáj semmi, hol lecsendesednek a földi zajos élet szélvészei s vihar által roncsolt hajóján ki-ki bejut ama kikötőbe, mely sok fáradtságának, fájdalmának, szenvedéseinek pihenőt ad. Kialusznak a gyertyák, ismét kihalt lesz a sírkert, kilépünk a temető „F e 1 t ám adu n k!

u feliratú kapuján s hátunk mögött bezárja az ajtókat a temető őr. Visszatérünk a mindennapi élet gondjai közé, a nyűzgő nagy városba s az egész látomány úgy tűnik fel előttünk, mintha egyéb se lett volna egy nagy illusztrációnál a „hiúságok hiúság a" szomorú tanához. Legalább úgy tűnik tel az üres szív előtt. De a kik igazán szeretnek, kik nemes eszmékért lelkesülnek, munkálkodnak, kik életüknek áldott nyomát iparkodnak hátra hagyni, kik egy családi kör boldogságán örömmel érezik, hogy az életnek van folytatása s hogy a remény a síron túl is élhet, azok nem fogják soha elfeledni, hogy a küzdelem, mely őket lelkesíti, nem szűnik meg a koporsónál, átszáll másokra, kik nyomaikon haladnak tovább . . . Halottak napján hangozzék fel minden ajakról, lakozzék minden szívben a megrázó mondat: „M e mentő móri!" _ Ács Géza. A balatoni halászat. Keszthely, 1884. okt. hó. A balatoni halászat rendezése tehát végre mégis napi rendre került, ami nagyrészben Széchenyi Imre gróf fáradozásának köszönhető. Az ő felhívása-' hozta létre a folyó évi augusztus hó 20-án Balaton-Füreden tartott értekezletet, az ő buzgólkodása folytán tartatott meg e hó 26-án Keszthelyen is azon értekezlet, melv a „Balatoni halászati szövetkezet" megalakítását kimondotta.