Zalamegye, 1884 (3.évfolyam, 27-52. szám)

1884-07-20 / 29. szám

SII. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1884. julius 20. 29. szám l m ii > r i es A lap szellemi es anyagi részét illi tő közlemények a szerle - 'Z tőséghez küldendők. 1 •nnontetl<a leveleket e-"k ismert kezektől fogadunk el. kéziratokat nem küldünk vissza. A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Vasárnapi m mi k asz iiu et Aki társadalmi viszonyaink jelen állapotát többé kevésbbé ismeri, s kinek keblében a vallásos érzületnek csak egy szikrája is honol: szomorúan kell tapasztalnia, hogy az erkölcstelenség, a vallástalanság mint burjánzik fel lépten nyomon. — Odáig jutottunk napjainkban, hogy e veszedelmes kór, mint a fertőző betegség baeillusai, behatol mindenhova, nemcsak a gazdagok palotáiba, hanem az iparos műhelyébe, a földmives viskójába annyira, hogy ma már az alig pélyhedző állit uracs mintegy dicsőségnek tartja a vallási dolgokról gúnyosan sőt megvetőkig szólani, s a nemzet testét képező iparos és földmives osztálynál, melyet ez ideig e kór érintetlenül hagyott, mert a vallásosság pajzsával volt erősen vértezve, ma már akárhányra akadhatunk, akik a vallásos dolgokból gúnyt csinálnak. Es ez a legveszedelmesebb epidemia. mely ha hova tovább lopódzik, a társadalmi rend teljes felforgatásától kell okvetlen tartanunk. Beszéljenek ugyanis bár mint a felvilágosult szellemű tudósok, egyet nem szabad soha felejtenünk^, hogy a vallás az ember vigasza az élet viszontagságai közepette, ez nyújt erőt megküzdeni az élet ezer bajaival, aki a vallástól akarná az emberiséget megfosztani, annyit tenne, mint ha naptól fosztaná meg földünket. Valamint a nap éltető melege nélkül földünkön tenyészélet nem létezhetik: ágy viszont vallás nélkül igazi társadalmi rend, való boldogság az emberek közt nem képzelhető. — Meggyőződvén e veszedelmes baj létéről, annak eltávolításáról kell gondoskodnunk. Tudjuk, hogy sokkal is mélyebb gyökeret vert e baj, semhogy egyszerre kiirtható volna, de erősen hiszszük, hogy lassan és folytonos működéssel a nemes cél elérhető. Részünkről igen sokat reméllünk e baj megszüntetésére nézve a vasárnapi munkaszünet behozatalától. Szomorú ugyanis, amit e téren tapasztalunk. Mert míg csak pár évtizeddel ezelőtt a vasárnapi munka mintegy profanálása volt eme napnak, s ritkaság volt látni és találni ez ellen vétőket: addig napjainkban oda jutottunk, hogy a vasárnap ép oly munkanapnak vétetik, mint akármely más nap. Hogy ez nincs helyesen, felesleges felette hosszasan vitatkoznunk. Nem akarunk hivatkozni a bibliára, mely szerint a teremtő a hetedik napon megnyugodott s elrendelte, hogy e napon pihenjük s a dologtól tartózkodjunk; a józan ész követeli, hogy ki hat napon keresztül dolgozott, nyerjen egy napot, melyen a hat nap fáradalmait kipihenhesse s egy újabb hét küzdelmeinek elviselésére erőt gyűjtsön. Ez elv szigorú keresztülvitele által nemcsak nem veszítenénk, de sőt nyernénk. Mert kétségen kívüli, hogy az egy napi pihenés után sokkal jobb s vidámabb kedvvel, újult erővel látunk napi munkánk után, mint ha folytonosan azon fájó gondolat kínoz bennünket, hogy nincs egy pihenési napunk sem. minek folytán erőnk is jobban hanyatlik s nincs meg a léleknek ama rugékonysága, mely nélkül bármely téren a felmutatott eredmény mindenkor csekélyebb. Azon kérdés merül már most fel, váljon e vasárnapi munkaszünet általánosítva létesíthető- e ? Részünkről érett megfontolás mellett minden habozás nélkül kimondjuk azon, talán első pillanatra merésznek látszó szót, hogy igenis létesíthető. — Létesítheti pedig majdnem egyedül s kizárólag maga a társadalom, befolyván erre maga az állam is, amennyiben hivatalaiban mindenütt szintén behozná a vasárnapi munkaszünetet s igy maga menne elő jó és követendő példával az újítás behozatalával. Hagyjunk el egy keveset abból a lázas tevékenységi) )1, melylyel minden áron és mielőbb meggazdagodni vá yyunk és törekszünk s fontoljuk meg jól, hogy az a hetenkénti egy napi pihenés jót fog tenni magának a munkaadónak is, emellett sokat használ vele munkásainak, akik hat napi szolgalmas munkálkodással a vasárnapi, úgy is kedvtelenül tett s nem valami nagy eredményt feltüntető munka eredményét könnyen és szívesen helyre pótolják. Mit fog ehhez szólani a közönség? — fogja talán a szives olvasó kérdezni, ha vasárnap nem találja az üzleteket nyitva és esetleges szükségleteit nem fedezheti? Azt hiszszük, igen hamar meg fogja ezt szokni, iparkodván előtte való napon a szükségeseket beszerezni. Ezen, nem annyira kényelem, mint inkább elkényeztetéshez amily könnyen hozzászokott a múltban : ép oly könnyen s fennakadas nélkül leszokik róla, főkép mikor azon tudatban van, hogy az embertársának javára van. Rajta tehát, ne késsünk soká a. keresztül vitellel! Szűnjék meg műhelyeinkben vasárnap és ünnepnap a zakatolás, legyenek e napokon zárva boltjaink, hogy azoknak, kik fárasztó munkával töltik egyik napot a másik után, akik folytonos tevékenységben vannak egy hosszú héten keresztül, legyen egy napjuk, melynek megjelenését mindig úgy üdvözölhessék, mint becsülettel bevégzett egy heti fárasztó munkájuknak megérdemlett jutalmát. S higyjük meg, hogy ily berendezés mellett sokan fognak lenni, akik a nyugalom eme napján felkeresik majd I <ten házát. A felburjánzott vallástalanság lassanként eltűnik s a vallás üdítő melege fogja éltetni az emberek sziveit. Tudjuk, hogy ha valahol, úgy főkép e téren legnehezebb a kezdés, de szilárd akarattal, példás összetartással a kezdet nehézségét elháríthatjuk s a nemes ügyet mielőbb győzelemre juttathatjuk. — „Zalamegye" tárcája. A megcsalt kedves. — Beszély — Irta: Nóvák Mihály. I. Fölébredt. Köriilhordozá bájos tekintetét a szobában. de nem látott, nem talált senkit. Csak kedves kis kanárija borzolta tollait kalitkájában, s szomorúan tekingetett feléje, mintha ő is osztoznék úrnője fájdalmában. Nem, nem fájdalmában osztozik ez sem, gúnyolja hallgatásával az ágyban fekvőt, s mikor feléje tekint, ezt látszik mondani: ,te elhagyott!" - Az ablakban álló tukszia a beosonó szellő érintésére megmozdul, mire lecsüngő virágai egymáshoz érve összesúgnak : „ime az elhagyott!" s bólintva adják egymásnak tovább, tovább. Az ablakredők között beszökő, felkelő nap játszi sugarai végig rezegnek a szobán, s az ágyhoz érve, a benne fekvő hölgy arcát csókdossák, és mintha ezt Súgnák fülébe: „te elhagyott!" Minden-minden csak őt gúnyolja, nincs senki, aki részvéttel közelednék feléje. Fölkel. Öltözőjébe siet, s az ott álló tükörbe pillantva. i jedten hátra lép. Ez nem ő! Nem. nem! Lehetetlen, hogy egy éjen át ennyi változáson ment volna keresztül: igen, ez a tükör hazudik. S ujjait ökölbe szorítva, mérgesen a tükör sima lapjára csap, mire az csörömpölve hull a padolatra: s ime, mintha a csörömpölő, esengő zörejből is e szavakat hallaná : „a megcsalt, az elhagyott!" Magára hányja ruháit és siet, hogy a szabadban nyerjen enyhet, vigasztalást. Siet, rohan, és ruhájának suhogása is mintha ezt mondaná: megcsalt, megcsalt! A népes utcákra érve, az emberek szemei mind rá irányzódnak, legalább ő úgy véli. s köszöntésük is csupa gunynyal van tele. Csak ki! Ki a szabadba, a mezőre, erdőre, el az emberek ölő tekintete elől! De még az erdők fáin, a lombok között csicsergő madarak is mintha csak őt gúnyolnák. Oh a kis gonoszak! Nincsen maradása, nincs nyugalma sehol. El, el a nagy világba, el az emberek gunykacaja s a madarak kárörvendő csicsergései elől messze, messze! Sietve űzték mardosó gondolatai erdőn, mezőn, réteken keresztül a boldogtalant. A megcsalt, az elhagyott fájdalma kezd elviselhetlenné lenni; szivében furdalást érez, s bensőjéből szózatot vél hallani: ime a kölcsönt visszakaptad kamatostul, megcsaltak téged is, a mint te is megcsaltál egyet. Végre kimerülve dől a hosszú ut fáradalmai után egy a domb oldalon csergedező patak mentén árnyékát messzeterjesztő fa tövében a gyepre. Kevés pihenés után felkönyököl, s a táj szépségén tévedez tekintete. Ugy tetszett neki. mintha e vidék, a hol van, a patak, a mely mellette a bokrok közt kigyódzik, s a fa, a mely alatt pihen, nem ismeretlenek előtte. Lelke elmerengett múltján, jelenén és jövőjén. Jövőjén ? Váj jon van-e neki, a megcsaltnak, az elhagyottnak jövője? Hiszen nincs senkije: nincs, a kinek vállára hajthatná fürtös fejecskéjét s azután keblére omolva rebeghetné neki: szeretlek édes kedvesem, mennyei üdvöm, s eme szavait csókjaival megpecsételhetné! Arcát tenyerébe rejti s zokogásba tör ki, mig végre az álom megkönyörül rajta, jótékony ftivalmával a lengedező szellő' elaltatja, s a boldogtalan álmodik, a jó ég tudja mit. II. Erdőslaky báró fényes termeinek egyikében keresztbe fektetett lábakkal hanyagul hever pamlagán, közben-közben egy-egy fustgomolyt eresztve a levegőbe cigarcttéjéből. Egyszerre, mint a kit őrülési roham kap meg, türelmetlenül dobbantva lábával, felugrott s fekete bársonymellénye zsebéből kiráneigálá aranyóráját. Ördög és pokol! (utána pedig sorba hívta segítségül a kalendárium minden szentjeit), — épen tizenegy óra; hol a manóban késhetik Tihamér? — monologizált magában. Alig végzé szavait, erős kopogást hall az ajtón. — Szabad! Búj' be! — szól a báró, örömmel ugorva az ajtó elé, hogy Tihamér barátját karjai közé szorítsa. Azonban Tihamér helyett csinosan öltözve saját juhászának bojtárja lépett b mereven megállva, s- kalapját mutatóujjával megbökve, jó napot kivánt a bárónak. — - Nos? Mi jót hoztál Andris? — Megtisztelem alázatosan a báró urat: hozn épenséggel nem hoztam biz' n semmi jót; csak azt akarom tisztelettel mondani, hogy ha már azt a Mariska leányt a báró urnák el tetszett csábítani, hát viselje is gondját, ne ereszsze szélnek: mert ha nem, hát majd teszek róla. I < n is, ott feleszik a „Halom" alatt az „Erdőslaky-hársfa" tövében megtépett ruhában. Sokkal szebb, igen is, mint mikor iz enyém volt. Jó egészséget báró úr! Azt kívánom, hogy többé ne legyen szerencsétlenségünk egymáshoz, igen is. Evvel a bojtár sarkon fordult, miközben vállravetett cifra szűrén emelintve, baltáját karjára akasztá, s kalapját szemére húzva, elhagyta a bárói kastélyt. A báró e jelenet után egy ideig hallgatva állt, csak akkor kacagott fel, mikor már Andris jól kívül volt az ajtón. Azután a bojtár megmagyarázhatlan viseletén töprenkedett, főkép dejtett szavain s azokon a villámot szóró gyanús szemeken, melyeket beszéd közben ő rá vetett. De ismét csak kacagott, evvel akartai a rajta erőt vett félelmet elnyomni. — Hahaha! hát az ő kedvese volt? Jó, most gondoskodhatik róla. Tehát az ő virágját én szakaszJelen számunkhoz fél iv melléklet van csatolva.