Zalamegye, 1883 (2.évfolyam, 26-52. szám)

1883-07-08 / 27. szám

II. évfolyam. Zala-Egerszeg, 1883. julius 8. 07 Mii 26. szam. i, közművelődési és A „Zalamegyei gazdasági egyesület" és a „Zalaegerszegi ügyvédi kamara" hivatalos közlönye. Megjelenik minden vasárnap. Méhénzk edj ünk okszerűen. ) — Befejező közlemény. — A kezdő méhész, ha közönséges, szalma vagy gyékény kasokban vannak méhei, azokat ne dobja el, hanem engedje rajozni úgy, mint eddig s a rajokat fogja be az általa időközben beszerzett Dzierzon kaptárokba. A Dzierzon kaptárok közül legalkalmasabbak a Kíihne Ferenc által Budapesten készíteti álló kaptár, ugy szintén Grand Miklós, a délmagyarországi méhész-egylet titkára által készített álló kaptár, valamint a délmagyarországi méhész-egyletnek fekvő kaptára, úgy Göndöcs Benedek apát által készített lapozó kaptár. — Jók ezenkívül a Brózik Károly, Gabóczy Károly és Dömötör László, az országos méhészeti egylet titkára által készített és használt felülről kezelhető fekvő kaptárok, melyutóbbiak egyszerűségük és könnyen kezelhetőségük által tűnnek ki. A raj befogása következőleg történik: Ha a raj kijött és fára szállt, azt rázza bele a méhész egy közönséges kasba, melyet ott helyben a földre telített lepedőre helyezzen el úgy, hogy a kasszája a fa felé legyen fordítva, míg a kasnak röplyuka felőli széle alá egy darab tégla teendő, hogy a kas szélén mászkáló méheket össze ne nyomjuk, de meg hogy a még csapatosan kinlevő mélieknek nagyobb bejárójuk legyen. Ezután a kast a lepedő végeivel leterítvén, hagyjuk ott, míg a méhek teljesen lecsendesednek. Ekkor a Dzierzon kaptárt — ha az fekvő — úgy helyezzük el, hogy az ajtó nyílása fölfelé legyen s a kasból a méheket jó erős zökkentéssel üssük bele és ajtaját csukjuk be s a, kaptárt állítsuk fel a szalmakas helyére. Ha a méhek itt is lecsendesedtek, rakjunk a felső osztályba lépkezdetekkel ellátott kereteket, fedjük le azokat deszkácskákkal, hogy a méhek azokra rendesen építsenek. * j Dömötör László méhészeti vándortan árnak városunkban tartott előadása nyomán. Fekvő kaptárral a raj befogása még könvnyebben megy; mert annak egyik végét előre megrakhatjuk lépes keretekkel, a másik üres végére pedig a rajt bele üthetjük. A méhek mindenesetre a lépekre telepednek ; nagyon természetes, hogy a kaptár tetejét azonnal rá kell tennünk. Van azonban a raj beszedésének egy más módja is. Van t. i. e célra egy, a Dzierzon kaptárba épen beleillő kis ládika, melynek feneke az egész ládikán keresztül tolható. Raj befogáskor ezen feneket két oldalt négy csavar tartja, melyeket kicsavarván, a fenék a rajjal együtt keresztül tolható, illetve a ládikából a Dzierzon kaptárba helyezhető. — Ha a raj magas fára, vagy kerítésre avagy bokorba szállott, akkor veszünk egv farámát, melybe két keretet belehelyezhetünk. Ezen rámának négy szögletére madzagot erősítünk, melyeket összekötvén, azoknál fogva egv póznára illesztjük. Ezután egy Dzierzon kaptárból kiveszünk egy olyan keretet, melynél a lépbert fiasítás van, meg egy olyant, melyen a lép mézzel van telve. Ezen kereteket a póznára kötött rámába bele akasztjuk s a póznán a raj fölé nyujtjuk, majd a rajra bocsátjuk, hogy azt érintse, de rá ne nehezedjék. A méhek minid a hasítást, mind a mézet nagy örömmel fogadják és. csakhamar az egész raj a lépekre telep'edik, mikor is leveszsziik és a Dzierzon kaptárba helyezzük. Ha a raj a kaptárban van, másnap a kereteket ki kell vennünk és átvizsgáljuk, majd rendezzük. Vizsgálódásunk célja, váljon a rajnak van-e szép, erőteljes anyja és nem építettek-e keresztbe? — Ha anya nincs, vagy az hibás, akkor az egész rajt egy más gyenge, de szép ariyáju törzszsel egyesítjük, vagy pedig adunk oda egy anyát a tartalékból. Az egyesítésnél következőleg járunk el : Azon törzset, melyet erősítni akarunk, befecskendezzük szagos vizzel, mely borsos menta olajnak vizbe cseppentése által készül. Majd befecskendezzük az anyátlan törzset, azonban ezt nem csak szagos vizzel, hanem mézes vízzel is. Ezen mézes, szagos vizet ugy készítjük, hogy a szagos vízhez annyi mézet keverünk, hogy az a vizet megédesítse. Most már mind a két törzsnek egyforma szaga lévén, ha összecsapjuk, nem tudják meg, mel\ ik az idegen és igy bátran egyesíthetők. E végből előszedjük az egyesítendő törzsnek lépeit egyenkint s azokról a méheket egy, a szagos vizbe mártott tollal a megerősítendő törsznek nvitott kaptárába söpörjük, hova azok örömzúgással vonulnak be és minthogy ezen besepert méhek a. mézes vizzel való befecskendezés folytán mézet hoznak, a másik törzs méheitől örömmel fogadtatnak. Ha pedig az anyátlan törzsnek egy tartalék anyát akarunk adni, akkor az anyát beteszsziik egy anya kalitkába és a törzsnek közepére helyezzük és egy mézes lépre a kalitkát oda nyomjuk; de ugyanekkor az egész törzset befecskendezzük szagos vizzel. 24 óra múlva az anyát kibocsátjuk, de nagyobb biztosság kedvéért az egészet, főkép pedig az anyát, újból befecskendezzük mézes, szagos vizzel, miáltal egyforma szaguk lesz és ugv hamar megbarátkoznak. Ha a törzsnek jó anyja van, de lépeit keresztbe építette, akkor ezen lépeket levágjuk annyira, hogy a kas oldalától elválaszthassuk s a keretben egyenesre irányozván, cérnával megkötözzük s a méhek a bekötözött lépeket a keretekbe fogják erősíteni. A an azonban a közönséges kasos méhészetről a Dzierzon-féle méhészetre való átmeneteinek más módja is. Tavaszszal ugyanis a közönséges kasban a lépeket vissza kell vágni egész a fiasitásig, ugy szintén a kas karimáját is. Ekkor a kasnak levágott karimájába — csúcsával lefelé tehát megfordítva beleállítjuk a megmaradt kis kast, a nyílt szájára pedig egv keretekkel ellátott négyszögletes fiókot helyezünk s azt hozzá erősítjük és letapasztjuk, mig a tete„Zalamegye" tárcája. Emlékezés. Sokszor, borongva csendes éjeken, Kínzott a gondolat, fajt végtelen Ködös, homályos őszi nap, . . . Mikor utolszor láttalak! . . . Fejed ölembe hajtva szelíden, Sírta'/ nagyon, nagyon keservesen. Csókoltam omló könnyedet. 1 igaszta/talak tégedet. Hoi/i/ az idő bút és keserveket . . . Ilagi/ az magával mindent eltemet, .lőhet idő még, s úgy leln't. — A lány szív óh könnyen felejt — •Jön más, ....->' majd a kinek hó' karjain . . . Feledve is lehetnek álmaink! . . . A falevél hullt csendesen. Zokogtunk mi keservesen . . . 0, ezeket te mind felejtheted! . . . I>e azt az édes szép ígéretet, Soha ! . . . Te sem felejtheted, . . . Mikor azt súgtad, eskü véd: Fehdni soha, soha nem fogok! A szél ottkinn sikongott, kaczagott . . . El-elborongva csendes éjeken, Kínzó a gondolat most is nekem, Ködös, homályos őszi nap. Mikor utolszor láttalak ! . . . Fejem lehajtom, könnyezik szemem Sírok nagyon, nagyon keservesen, . . . Vigasztalást, reményt nekem, Nem nyújthat immár semmisem ! . . . Fülembe cseng a megtört esküszó, Előttem egy kép . . . oly iszonytató! . . . . . . Gaz csábítód — szívért eseng . . . — A lám/ szív, óh könnyen felejt Hizelgetiek a csábos szép szavak. Egy édes perc . . . s örökre veszve vagy! . . . . 1 falevél hull csendesen, Sírok naggon, nagyon keservesen . . . Megszállja lelkem fájó sejtelem . . . Megreszketek, feljajdul a szírem, ítéletként csendül felém, Megtört eskiiszavad. hogy én Feledni soha, soha nem fogol. ! A szél felém kacag, s tovább sikong . . . Tonika (í. Hervadt levelek. — Zalai K. Somától. — Ha az a hervadt, fakó levélke elfeledné egy pillanatra némaságát. be sok mindenről tudna bűvölő regét mondani! Bódító illat volna minden szava, telve ábrándos költészettel, titokzatos mély fájdalommal, örök szerelemmel, a miről csak költők áhnadoznak . . . Hanem az a levél hallgat. Hallgat még akkor is. mikor az a fehér hajú aszszony reszkető kezével halovány ajakához emeli. Minek is beszélne? Ok értik egymást: a fakó levél és a feliéihajú asszony. Hiszen innen-onnan negyven esztendeje, hogy összekerültek. Híres szép leány volt még akkor Ilka néni. Mintha csak néki csinálták volna azt a gyönyörű nótát, hogy : ..Nem anyától lettél, - Rózsafán termettéi," ugv illett az rája. Csókot is kínált minden lepke az ajakára. I)e hiába kinált. Mert hát szúró tövisekkel vette körül az a híres szép leány; tövisekkel, a mit prózában úgy neveznek az emberek, hogy hiúság, kevélység, nagyravágyás. Jaj volt annak, a ki közelített hozzá; mert a kit e tövisek megsebeztek, nem volt annak gyógyulása, nyugton maradása; azt csak a rózsa maga gyógyíthatta volna meg. Hanem 'iszen olyan valaki nem igen termett a föld hátán, kinek a kedvéért az a szép leány megvált volna töviseitől. Mert hát régi dolog az már, hogy a virágok nem igen szeretnek a jövőbe nézni. Azt hiszik, örökös a tavasz . . . Pedig-pedig az idő változandó, forgandó. A szellőből, mely körülöttük reménykedik, eped, sóhajt, suttog —, egykor még vihar támadhat, a mint hogy támad is. Ks a vihar bosszútálló! Jól esik hallania azoknak panaszát, kiknek egy mosolyáért valaha hiába sóhajtott, hiába esengett. Erezte, fájón érezte azt most már Ilka néni is. Hiszen az a hervadt, fakó levélke- mindennap eszébe juttatja azokat az eltemetett régi szép időket, melyeknek most már csak emlékei járnak vissza sírjaikból kisérteni. Úgy rémlik előtte, mintha valahonnan messziről, miként elhaló éjjeli zenének utolsó akkordjai, most is a fülébe csengne még a Torna Klek szomorú nótája: „Rád se merem a szememet vetni. Szegény vagyok, nem szabad szeretni!..." Pedig mikor hallotta azt! A szegény Torna Klek azóta rég boldog családapa. Talán főispán is valahol. Ki tudja, gondol-e még reá?! A néma levél azt mondja: Nem! Ez a híres szép leányok átka: elfelejtik őket időnek előtte. Az átok fogott' rajtad is, s néked még csak panaszkodni sincs jogod. Te nem szerettél soha! ... A mi hiú kebledet