Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-07-03 / 146. szám
2 HagyMiet 1944 július '3. Fegyveres ellenség ellen csak fegyverrel védekezhetünk Beszélgetés a magyar vitézségi éremmel kitüntetett vitéz Rákosi Laios szakaszvezetővel ezredes neve továbbra is élni fog a büszke hegyicsapatok között és egybekapcsolódik a finn szövetségesekével. A Führer Died vezér- ezredesnek a tölgyfalombot adományozta a vaskereszt lovagkeresztjéhez a kardokkal. (MTI) A finn lapok kegyelettel emlékeznek meg az elhunyt Died tábornagyról, a finnországi német csapatok vezetőjéről. A lapok szerint a tábornagy közvetlen egyéniségével, nagy tudásával sok barátot szerzett magának Finnországban. (MTI) Az ifjutás hősi helytáiláta Vitéz Béldy Alajos vezérezredes, az ifjúság honvédelmi nevelésének és a testnevelésnek országos vezetője szemleuton járt az Alföldön Utjának első állomása Tápiőszentmárton volt, ahol a község 500 leventéje egymillió selyem- hernyót nevel. Béldy vezérezredes megszemlélte a selyemtenyészetet, majd buzdító szavakat intézett a leventékhez. Tápiószentmártonból Abonyba utazott a leventeotthon felavatására. A szép ünnepséget felhasználta arra, hogy más eseményekről is megemlékezzék. — Az utóbbi napokban mondotta — súlyos bombatámadások érték Budapestet. Minden egyes támadásnál rohamléptekben siettek oda a leventék és leventeleányok, ahol szükség volt a segítésre, vállvetett közös munkára. Ezekben a nehéz percekben és órákban a kilencedik levente halt hősi halált. Elétek idézem emlékét, mint a kötelességteljesités követendő példaképét. Ne gondoljátok, hogy Magyarország kényelmes állapotban fogja végignézni ezt a súlyos véráldozatot kívánó háborút. Mert jönnek még pillanatok, amikor sorompóba kell hívni a magyar ifjúságot és tudom, hogy a hivó szóra a magyar ifjúság meg fogja tenni kötelességét. Az élet sokat fog' még tőletek követelni. Elsősorban azt, hogy fegyelmezettek legyetek. S hogy azok lehessetek, ahhoz kell az Istenben hivő keresztény gondolkodás. — A magyar ifjúság eltökélt szándéka, hogy a családot minden tekintetben erősiti és visszahelyezi arra az erkölcsi magaslatra, ahonnan évszázadokon át a magyar nagyasszonyok vezették s amelyből a magyar hősök születtek. Ezért hívtuk életre a leventeleany intézményt. Ez semmi más, mint előkészítő iskola, hogy a magyar leány valamikor a családi élet vezetője legyen, de értsen is hozzá. Ezért tartom fontos nak a leventeleány intézményt. A leventeleányok nem fegyverrel és karddal, de szívvel és mosollyal fognak harcolni. (LHK) Budán találkoztam vele. Ott ült a Vérmező sarkán egy pádon s a koratavaszi napfényben sütkérezett. Mélyen ülő szeme az oroszoktól zsákmányolt fegyvereket vizsgálgatta szórakozottan s közben emlékeiben kutatott. Megszólítottam. Feszesen tisztelgett s kérdő pillantással nézett rám. Kérdezzek ? Szükségtelen, hiszen a sok kitüntetés mindennél szebben beszél. A legelején a magyar arany vitézségi érem s a többi szép sorjában szintén arról beszél, hogy ez a szakaszvezető talpig magyar katona. Gomblyukában két német kitüntetés is látható. Az ózdi vasgyártól — Lemesovkáig Vitéz Rákosi Lajosnak hívják a szakaszvezetőt. Ózdon született, most 29 éves, nős, egy gyermeke van. Mint az ózdi vasgyár munkása vonult be 1941. novemberében s azóta meg sem vált a katonazubbonytól. Előzőleg résztvett a felvidéki, a délvidéki és erdélyi bevonulásokon, meg is kapta az összes emlékérmeket. — Az emlékérmeknek köszönhetem, hogy sikerült kifüstölni teljesen a lemesovkai bandatábort — mondotta halkan, komolyan. Nem azt mondotta, hogy az emlékérmeknek köszönheti életét. Pedig igy kellett volna, mert ez az igazság. Hogy is történt tulajdonképpen ? 1941. november 18 án indult el a felvirágozott katonavonat Oroszország felé és vitte a magyar fiukat oda, ahol férfiak vívják élethalál harcukat a határainkat fenyegető ellenséggel. Kurszk, Ligov, Lemesovka ... Az orosz partizánokkal vették fei a harcot, az orvlövé székkel, akik sárbatipornak minden emberi érzést, minden nemzetközi megállapodást. — Sztálin elvadult legényei igen sok munkát adtak — mondotta a szakaszvezető —, bár megérkezésem után is tapasztaltam, hogy kíméletlen kegyetlenséggel végzik ki a véletlenül fogságba esett bajtársakat. Ha nem lettem volna ott s nem latok mindent a saját szememmel, el sem hinném azt a gyalázatos harcmodort. Lőszerutánpótlás — golyózáporban Szinte szikrázik a szeme, amikor az emlékeket idézi. Csak azok tudnak ennyi meggyőző déssel beszélni, akik megjárták már a halálmezőket. — A múlt év márciusában járőr indult a hatalmas sinei bandafészek felderítésére — folytatta vitéz Rákosi Lajos szakaszvezető. — Óvatosan haladtunk az erdőben. A harminc fokos hidegben és a nagy hóviharban bizony csak lassan mehettünk. Amikor a sűrűbe érkeztünk, még jobban figyeltünk, de semmi gyanúsat nem vettünk észre. Délfelé azonban eldördült az ellenség fegyvere. Tőrbe csaltak. Előre engedtek bennünket, majdnem a bandatáborig, majd bekerítettek. Minden oldalról gyilkos tüzet kaptunk. Két óra hosszat tartott már a harc, lőszerünk fogytán volt. A főhadnagy ur megsebesült s amikor melléje kúsztam, hogy bekötözzem a sebét, azt mondotta: „Ha nem kapunk segítséget, baj lesz!“ Engedélyt kértem, hogy átvágjam magam az ellenség gyűrűjén s hogy az ütközetben elakadt szánról lőszert hozzak. Golyózáporban mentem vissza, bokortól-bokorig kúsztam, csak hogy sikerüljön a vállalkozásom. Másodmagammal vontattam a lőszeres szánkót, de bárhogy siettem, mégis hét óra volt már, amikor visszaérkeztem. Huszonnégy bajtársam közül már a legtöbben harcképtelenek voltak. A golyószórót vettem kezelésbe s már-már úgy látszott, hogy sikerül a szüntelen rohamozó banditákat visszaszorítani, amikor én is kaptam egy robbanó lövedéket . . . Mert a partizánok csak ezzel lőttek ... Néztem a felkötött béna bal karját. Tudom, hogy mit jelent robbanó lövedéket kapni. Volt alkalmam bőven látni pusztítását Oroszországban Akkor, amikor nemzetközi megállapodások vannak érvényben, amelyek tiltják a robbanó lövedékek használatát s amikor ezeket a megállapodásokat minden hadviselő fél meg is tartja, egyedül a bolsevisták járnak külön utakon. „Életmentő" magyar emlékérmek... — Elvesztettem az eszméletemet — folytatta a szakaszvezető. — Amikor magamhoz tértem, a banditák zseblámpafény mellett vizsgálgatták zubbonyomon az emlékérmeimet. Levetkőztettek ugyanis s alsóruhában feküdtem a hótakarón. Balkatomat nem tudtam mozgatni, de fájni nem Regény j|c Magyarra fordította G a á I Olga (37) A főnök észrevette zavaromat és arcomba fürkészve kérdezte: — Na, miért hallgatsz? Mondd meg csak, ifjú úr, miben töröd a fejed? Talán kereskedsz a vasúti jeggyel? Látni akarom azt az ismerősöd! Hála Istennek, — könnyebbültem meg — hiszen ez egészen másra gondol. Hirtelen! eszembe jutott egyik falubeli gazda neve^ — Ivanovnak kell a másik jegy, — mondtam — együtt vártunk a vonatra. — Ivanov? Tényleg Ivanov lenne az, — firtatja tovább a főnök, — de miért nem jön Ivanov személyesen jegyet váltani? Nem, fiacskám, nem adok jegyet. Mondd meg csak szépen Ivanovnak, hogy kegyeskedjék személyesen elfáradni a pénztárhoz. Te pedig csak egy menetjegyet kapsz! Átnyújtotta a jegyet, nekem pedig az volt az érzésem, hogy mindent elrontottam. Amikor hitelé indultam, éreztem, hogy az iállomásfőnök utánam lopakodik. De csak a váróterem ajtajáig követett, ott állva maradt és már csak a szemével kísért, amikor eltűntem az erdőben. Grisa egy nagy fa mögé rejtőzött, mert észrevette a főnököt. Nevetve jegyezte meg, amikor elmondtam a történteket: — Nem teszem meg neki azt a szívességet, hogy a menetjegyemet személyesen vásároljam meg. Tudok én jegy nélkül is utazni! Mondd neki, hogy Ivanov nem győzte kivárni a vonatot és közben hazament. Megfogadtam Grisa tanácsát és hangosan kiáltozva Ivanov nevét, úgy tettem, mintha tényleg ő lenne az utitársam. Aztán visszaindultam az állomásépület felé és a még mindig ott álldogáló főnök felé olyan moz’dulatot tettem a kezeimmel, mint aki hasztalan kereste utitársát. — Látod, öcskös, — kiáltotta felém kedélyesen — most megtakarítottam neked egy vasúti jegy árát. Mert ugyan mikor kaptad volna azt meg Ivanovtól? Majd ha a lyukas hidon pénzt talált volna! * Amikor az érkező vonat dübörögve be-* gördült az állomásra, Grisa előbújt az erdőből és az állomásépületnek arra az oldalára állt, amerről a vonat jött. Ha a vonat megáll, —• gondolta — akkor a főnök előre megy a mozdonyhoz, hogy átvegye a postát, ezt a pillanatot használja ki arra, hogy felugorjék a vo^- natra. Amikor láttam, hogy Grisa mar a síneken áthaladt, én is utána siettem. A vonatban szörnyű nagy zsúfoltság volt, úgy hogy még a folyosókon is alig lehetett megmozdulni. Az emberek pipáztak, mások napraforgómagot rágcsáltak és köpködtek szerte-széjjel. Némely asszony három-négy apró gyermekkel utazott s amellett csecsemőjét szoptatta. A levegő büdös és fojtogató volt, a szenny és piszok leírhatatlan. — Régebben, amikor Oroszországban még adtak valamit a tisztaságra, — magyarázta Grisa — rendszeresen tisztították a kocsikat s az utazóközönséget is rendhez szoktatták. Tíz esztendeje már annak, hogy állítólag ismét békében él az ország és még egyetlen sínt sem javítottak ki, egyetlen új kocsit, vagy mozdonyt sem gyártottak. Pedig ma'az emberek sokkal többet utaznak, mint ‘régebben. — Te Grisa, — kérdeztem — mondd meg nekem, miért utaznak ma annyit az emberek egyik helyről >a másikra? Egész ’családok és munkáscsoportok szállnak fel a vonatra. Hiszen az utazás valóságos gyötrelem és a magunkfajta ember csak akkor száll vonatra* ha az elkerülhetetlenül szükséges. — Na és azt hiszed, hogy ezeknek a szerencsétleneknek nem kell utazniok? — válaszolta Grisa. — A vonatra ülő családok többnyire földmíves falusiak, akiknek lába alól kihúzták a talajt és most 'elindulnak szerencsét próbálni. Azt hiszem, ők maguk sem tudják, hogy hová. Talán rokonokhoz, ismerősökhöz, vagy csak úgy vaktában, a messze idegenbe, ahol úgy remélik, hogy könnyebben megélnek majd. (Folytatjuk.)
