Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-23 / 216. szám
H 8 ÍIA^^ELET 1944 szeptember 23. Regény % Magyarra fordította Qaál Olga (106) A második veszély, . az éhség, talán még súlyosabb volt. Már a második nap délben megettük utolsó darabka kenyerünket, de azért tartottuk magunkat és küzdöttünk a csüggedés ellen. Harmadik és negyedik nap is szünet nélkül gyalogoltunk. Itt-ott ráakadtunk egy kevés erdei gyümölcsre és azt eszegettük. A negyedik nap este tört ki rajtunk először az éhezés miatti nagy ellankadás. Többnyire a szabadban éjtszakáztunk. Ruhánk csaknem állandóan nedves volt. Van ja lázt kapott. Arca égett, fogai vacogtak és rázta a hideg. Negyedik nap a koraesti órákban elhagyott erdei kunyhóra akadtunk. Először óvatosan kúsztunk a közelébe, de aztán annál boldogabbak voltunk, hogy semmi emberi nyomot nem találtunk. Már éppen fekvőhelyet akartunk készíteni magunknak, amikor kívülről zörejt hallottunk. Fegyverünkhöz kaptunk, de Aljosa, aki1 kívül maradt, halkan beszélt, hogy ne mozduljunk1. Lövés dördült és egy harkály zuhant alá a magasból. Aljosa eltalálta a harkályt. Tüzet raktunk. Sem főzőedényünk, sem sónk nem volt. Végül is egy eldobott konzervdobozban főztük meg a madarat. Vad éhséggel vetettük magunkat a madárhúslevesre ... Rettentő sok időt rabolt el tőlünk a számtalan kisebb-uagyobb folyón való átkelés. Néha órákba került, amíg gázlót találtunk, hogy ruháinkat és fegyvereinket szárazon átmenthessük. A hatodik nap délutánján elborult az ég. Egy óra hosszait szörnyű vihar tombolt és bőrig áztunk. Van ja, aki alig lábalt ki a lázból, nem tudott tovább jönni. — Mit csináljunk? — tanakodtunk. A karéliai erdők közepén voltunk. A legközelebbi emberi település talán negyvenötven kilométernyire volt tőlünk. És az emberek ott minden bizonnyal ellenségeink... Egy fenyőóriás alatti száraz fekvőhelyre tettük le Vanját. Mivel közben jól átmelegedett az idő, tüzet raktunk és megszárítgattuk ruháinkat. A beteg Vanját gallyakkal takargattuk be, majd Ádám-kosztümben elindultunk vadászni az erdő sűrűjébe. De az egész átkozott erdőben egyetlen vadat sem találtunk. Addig barangoltunk, míg végre egy nagy tisztáson lyukadtunk ki. A szemközti erdő szélén szénaszárítóra bukkantunk, négy oszlopra támasztott tetőre. Megbeszéltük, hogy itt ütjük fel sátorfánkat éjtsza- kára. Mindjárt vissza is fordultunk, hogy Vanját és a holmijainkat elhozzuk. Útközben egyik fa alatt oszladozó lóhullára bukkantunk. — Valamelyik paraszt agyonlőttef kiszol- ‘gált gebéjét — jegyezte meg Aljosa. — Vagy valami harc zajlott le ezen a helyen! — mondtam. Látom, hogy Aljosa éhségtől sóvárgó szemekkel vizsgálta a döglött lovat. — Aljosa, gondolod, hogy?...-— Miért ne, hiszen a lovat agyonlőtték! De amikor tovább vizsgáltuk, észrevettük, hogy egy helyen már rothadni kezdett a hús és vastagon lepték el a legyek. Nehéz szívvel bár, de otthagytuk ... A szénaszárító alatt némi kis szénát is találtunk és így elég jó fekvőhelyet készítettünk magunknak. — Ide nézzetek! — kiáltott felénk Aljosa, aki a fák között gyűjtögette a száraz gallyakat. Odarohantam és megnémultan néztem az elémtáruló látványt. Egy kosár húzódott meg az egyik fa tövében, amelyben két tányér, kanál és pohár volt, azonkívül egy papírban némi kis vajmaradék, a fa alatt pedig kenyérhajak hevertek szétdobálva. A kenyérhajakra rákentük a csekély kis vajmaradékot és a beteg Vanja mohón elfogyasztotta, majd befúrta magát a jó száraz szénába. Felhúztam a féligszáradt nadrágomat és szóltam Aljosának, hogy induljunk el még- egyszer az erdőbe, mert szereznünk kell valami élelmet. ’ — Nincs annak semmi értelme — válaszolta Aljosa lemondóan. A leghatalmasabb fenyőre felkapaszkodtam és a legtetejéről végigkémleltem a vidéket. Észrevettem, hogy az erdő túlsó szélén kicsinyke erdei kunyhó bújik meg. A keskeny ösvényen nemsokára odataláltunk Aljosával. Első pillantásra láttuk, hogy vadászkunyhó. Lassan, óvatosan, minden irányban vizsgálódva jutottunk el a kunyhó ajtajáig. Megálltunk és figyeltünk. Semmi nesz. Köszörültem egyet a torkomon, majd nagyot kiáltottam. Semmi válasz. Mégegyszer, majd harmadszor egyre erősebbet kiáltottam. Semmi visszhang. Ekkor benyomtam az ajtót. Aljosa kiint maradt, míg m^gam átkutattam a kunyhó belsejét. Kétségtelen, hogy vadásziakban voltunk. Kenyeret, tejet és szárított halat találtam az asztalon, A három kenyeret, egy köcsög tejet és néhány halat magunkkal vittünk. Nem fért össze a lelkiismeretünkkel, hogy teljesen kifosszuk a vadászlakot. — Ha már lopunk, — mondta Aljosa — ne legyünk legalább egészen Idkiismeretleinek. Ez a zsákmány ismét talpraállított bennünket. Egy napot és egy éjtszakát töltöttünk el a vadászkunyhó közelében, habár itt minden percben, az a veszély fenyegetett, hogy megláthatnak bennünket. Közben Vauja is új életerőre kapott a tápláléktól és a pihenéstől. A következő reggel meleg, napsütéses időre ébredtünk. Aljosa annyira felvidult, hogy egy kedves ukrán dalt énekelt nekünk. Ismét telve voltunk életkedvvel és bizalommal tekintettünk a jövőbe. Élelmiszerünket szigorúan beosztottuk. A napok rohamosan teltek. Már több mint' egy hete, hogy a vadászkunyhót fölfedeztük. Megettük az utolsó darabka kenyeret. Aztán ismét éheztünk... Azon a napon jól gondozott, széles országúihoz érkeztünk, amelynek mentén telefon- és távíróvezetékek húzódtak. Biztosak voltunk benne, hogy a határhoz érkeztünk. Szinte magunkon kívül voltunk az örömtől, Vanja azt javasolta, hogy aludjunk jó nagyot és utána fürödjünk meg alaposan a legközelebbi tóban, mert így, ahogy vagyunk, elrémítenénk az embereket. Két hét óta nem borotválkoztunk és mindhárman tekintélyes szakállt viseltünk. Ruhánk nedves volt és szakadozott. A megerőltető menetelésektől és sok éhezéstől csontig lesoványodtunk. Nemsokára egy házikó tűnt szemünkbe. Azt hittük, hogy az már Finnországhoz tartozik. Hosszasan tanácskoztunk, hogy bekopogtassunk-e. Végül is az óvatosság győzött bennünk és halkan körülkémleltük a házat, majd benyitottunk. Az volt a benyomásunk, hogy ide hosszú idő óta nem tette be ember a lábát. A padlón régi moszkvai újságot találtunk, amelybe halszálkákat és csontokat göngyölt be valaki. Az ajtófélfán a következő orosz írást fedeztük föl: »Ez a ház Iván Morosov tulajdona«. A korábbi nagy öröm teljesen kihűlt bennünk és helyette nagy levertséget éreztünk. A tizenötödik napon dombok láncolatához értünk és már úgy éreztük, hogy mögötte tényleg finn terület húzódik végig. Az utóbbi napokban kizárólag erdei gyümölcsökön éltünk és erőink végképp fogytán volt. 'Aljosa már alig állt a lábán és mindig meg kellett állnunk a kedvéért. Már csak a reménység adott annyi lelkierőt, hogy megkeményítsük akaratunkat és össze ne roskadjunk. Amikor a dombok tetejére érkeztünk, láttuk,, hogy még magasabb hegyláncokat kell megmásznunk. A két szelíd hegyvonulat között tiszta tiikrű tó csillogott. Késő délután volt. A nap leáldozóban és így gyenge meleget árasztott. Rátelepedtünk egy nagy sziklakőre és félórányi pihenőt tartottunk. Tanakodtunk, hogy mitévők legyünk. A végkimerülésben szenvedő Aljosa arra kért, hogy hagyjuk őt itt és csak ketten menjünk tovább. Vanja goromba választ adott. — Eddig — mondta szemrehányóan — jó bajtársaid voltunk és most azt hiszed, hogy hóhérok vagyunk!? Vagy mind a hárman megmenekülünk, vagy veled pusztulunk el! Aljosa még egy darabig ülve maradt, hogy erőt gyűjtsön, mi pedig szétnéztünk a tó vidékén. Ismét halászkunyhóra bukkantunk. (Folytatjuk.) Laptulajdonos: Zalai Magyar Elet lapkiadó kft. Felelős kiadó: Dr. Pesthy Pál. Kakas Ágoston nyomdája, Zalaegerszeg. Telefon 131. Minden alkalomra ssköwyv/ !, kegytárgyakat, hanglemezeket, lemezjátszó gépeket előnyős árban, nagy választékban talál a Kakas-nyom da könyv, papír, írószer és zeneműkereskedésében Zalaegerszeg, Kossuth Laios-u. 8. Telefon 131.
