Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-23 / 216. szám
1944 szeptember 23. Barangolás a Kárpátokban, MWB——WMBMMiaBBMB—II—II IHM HII’H IW I llllWBailBMgaMrMIJ'lUlUWMIMMtailiauaiagaaMMn'nWBIMIIW BHKanSHDBBma ahol most mindnyájunk gondolata jár Gyopárt szedtem az öcsémén ... Korán reggel van még, alig szürkül. De frissen, jókedvűen kelünk, sebtiben felcihelő- dünk és csak úgy kutyafuttában mosdunk, hogy minél előbb indulhassunk a nagy ostromra, az Öcsém híres gyopárlelőhelyei ellen. Minden teher nélkül, csak a jó hosszú, száraz manilakötéllel indulunk. Nehéz terepen visz az ösvény a sziklák komor birodalmába. Erős kapaszkodókon küzdjük fel magunkat, vén fenyőszálak sűrű, törmelékes bpzótja között, ahol még minden hűvös és nedves az éjtsza- kai páráktól és a hajnal harmatától. Még jó hideg van a sötét erdőrejtekekben, de máris alaposan megizzadunk, olyan veszekedetten nehéz az út. Gyakran meg kell állni, hogy megpihentessük a szilajul, hangos kalapálással dobogó szívet és nehezen lélekző tüdőt. Ilyenkor a hűvösség ellenére is egész verejtékpatakokat törlünk le a ’homlokunkról s a zsebkendő percek alatt elázik a víztől. Megint csak nekiindulunk a vad meredeknek. Föl kell jutni idejében, mielőtt még nincs tikkasztó hőség, mert akkor még keservesebb lesz a kúszás fent a tetőn. Pedig veszedelmes helyre indultunk: fenn az Öcsém nyugati tetőperemén, az egyik nagyobb omláshelynél apró sziklapárkány áll, rézsut mezőjén zöld pázsittal. Eközött vannak állítólag a legszebb és legnagyobb csillagú gyopárok. Csakhogy erre a sziklakiugróra lejutni nem lehet könnyű dolog. Egyrészt mert pár méternyire áll ki a perem széle alatt, másrészt pedig az omló természetű kövek miatt, amelyek pedig veszedelmes ponton halálveszedelmet jelenthetnek. Lassan mind feljebb és feljebb jutunk. Hol elmarad, hol előtűnik az ösvény. Facsonkok, kihalt törzsek ágaiba kapaszkodva, sziklákon négykézláb kúszva jutunk lassan előbbre. Egy- egy kődarab kihull a lábunk alól, meg kell állni, hogy el ne veszítsük az egyensúlyt. Hatalmas kőtömbök állnak elénk, ezeket meg kell kerülni, vagy keresztülmászni rajtuk. Csodaszép enciánok, halvány rózsaszínű havasi rózsák, krókuszok, anemónák, óriásvirágú kampanulák virulnak mindenfelé. Hatalmas kövirózsák zöldéinek a sziklarepedésekben. Vörös bogyók színesednek egy-egy magas, karcsú fácskán. A tetőn Nehéz tornászással feljutunk a tetőre. Nem szabályszerű hegytető ez, bármekkora, de egyenes, lapos tisztással, amelyen megállhat, vagy elheverhet az ember. Az Öcsém teteje egymásra tornyosuló, sívár és szörnyű sziklahalmaz, amely között csak hasadékok, bevágások és tarajok vannak, de síma terület sehol sem. Néhol csenevész fenyők nőttek ki a sziklák repedései közül, de túlnyomórészt semmi élet sincs itt fenn, ahol a Karszthoz hasonló élettelenség komorkodik. Szörnyen zord és kietlen ez a hegytető, a halálnak, a céltalan küzdelemnek, a rideg havasi életnek eleven, beszédes tanúja. Keserves botorkálással lehet a kősivatagban előre jutni. A mázsás kőtömbök között tornászmutatványok kellenek minden mozdulathoz. Közben vigyázni kell, hogy meg ne botoljunk, el ne csússzunk a kövek között, mert egy elesés esetleg lábtörésbe kerülhet. Neh'éz munkával elérjük a déli tetőperem szélét. A szédítő, sok száz méteres mélység szélén megállunk. Percekig bámuljuk az előttünk messzire széttáruló káprázatos panorámát. Ellátunk jó messzire a gyergyói havasok tarka, változatos világában, a közeli szikla- hegyek pedig új alakjukban, megdöbbentő vadságuk minden részletével most egyszerre szebbeknek látszanak. Lenn az Egy es kő többszörös, tömpe sziklatornyának lábánál a menedékház olyan, mint valami kis gyufásdoboz, amelyet a smaragdzöld havasi rét szélére, az innen törpének látszó fenyőszálak elé helyeztek. A ház előtti asztaloknál ülő emberek apró gombostűfejeknek látszanak. Most megkeressük a nevezetes sziklapárkányt. Óvatos mászással, állandóan a szédítő meredély felett keresgéljük a tetőperem szélén azt a kőomlást, amely a párkányhoz vezet. Kegyetlenül nehéz munka ez. Fától-fáig tornásszuk magunkat. Közben mozgó kődarabokon csúszunk keresztül, tonnányi sziklatömbökön mászunk át, vápákat, hasadé- kokat ugrunk át és kőfolyásokon evickélünk át, mialatt kezünkkel-lábunkkal igyekszünk megkapaszkodni a sziklafalban. Néha elindul egy-egy kődarab a lábunk alól. A fehér mészkőszirt csúszik egy darabig, aztán másik kőnek ütközik és felpattan a levegőbe. Nagyot szökell, kiugrik a mélység fölé és íveléssel eltűnik a sziklafal mellett. Látjuk és halljuk, hogy egy sereg kisebb- nagvobb kő hullik le utána, majd néhány száraz, csengő koppanás jelzi, hogy a hulló kőzápor leérkezett valamelyik omlás kőhalmazának tetejére. Egyszerre megpillantjuk a párkányt. Az omlás szélén Egy kőfolyás alatt nyúlik ki a sziklafalból, a tetőperem alatt alig másfél méternyire. Megújult erővel, szinte lázas izgalommal kúszunk el az omlás széléig. Itt függőlegesen szakad le a fal, alatta pedig sokszáz méteres kietlen mélység hull alá. Elő a kötéllel! Szakértőn reám erősítik, a végét pedig egy erősebb fenyőhöz hurkolják. A közbeeső lészt erős kezekkel fogják és a szükséghez képest engedik utánam. — Ne félj, nem lesz semmi baj! Mi tartunk erősen! — bíztatnak lelkesen. Kilépek a mélység fölé ... A kötél megfeszül. Valami émelygésfélét érzek. Füleim hevesen sustorognak. Igyekszem magamat a fal mellett tartani. Lassan eresztenek lefelé. Nem nézek le, inkább a sárga kőfalat nézem. Felülről port és apró köveket huilajt reám a kötél sodra. Egyszerre rátapintok lábaimmal a kis füves párkányra. Keskeny, rézsutosari fekvő erkély csak, keskeny síkján alig van pár négyzetméternyi hely. Megállók és igyekszem kitapogatni a bakancsommal, biztonságos talaj-e alattam a ferde, fekvésű kis erkély. Aztán lejebb ereszkedem. Leguggolok. Körülnézek a zöld ka cat között. Gyopár •után. És nyomban heveset dobban a szívem! Ott látom magam előtt az első hófehér csillagocs- kát, a legelső havasi gyopár sejtelmes szépségű virágát, amelyet a vad havason találtam. A gyopár Leereszkedem hozzá, az arcommal megérintem és közvetlen közelről megbámulom. Szűzi, szép, hamvasan ártatlan kis virág. Szürkés, sárgásfehér csillagocskáját posztó- szerű, sűrű pillékkel telenőtt szirmok alkotják két sorban. A hátsók hosszabbak, szélesebbek és nagyobbak, az elől levők keskenyek és vékonyak. A csillagocska közepén tíz csomócska ül, szőrös felülettel, alul a parányi magvakkal. Olyan az egész, mint valami ártatlan álom, halk sóhajtás, finom, elhaló lehelet... Csupa finomság, kecsesség, lágyság. Nem merem megérinteni, mert hátha lehervad az érintéstől, hamvas fehérsége beszennyeződik az emberkéz fogásától... Csak nézem megilletődött, áhítatos érzéssel, olyan örömmel, mintha csodával találkoztam volna. És ekkor veszem észre, hogy a hely, ahová életveszedelem közepette ereszkedtem le, va5 •lóban nagyszerű gyopárlelőbely. A kis füves erkélyen száz és száz szürkésfehér csillagocska tündöklik. A világ legbájosabb, legelrejtettebb és legmeghatóbb virágoskertje. Némelyik köztük csak szimpla csillag, de vannak sokszoros, nagyvirágú gyopárok is, kettős sor magcsomókkal. Tündöklőén szépek, harmatosán gyengék, finoman megrajzoltak. Mindegyik maga a szent ártatlanság, a leheletfinom szépség. Nincs lelkierőm megölni őket. Nem leszek gyopár-gyilkos... — Halló! — kiáltok a felül levőknek. — Húzzatok fel! Nincs itt semmi! A kötél megfeszül. Kilendülök az erkély fölé. Lábaim a mélység felett kalimpálnak. Lenézek a kis zöld szigetre a rettentő kőbirodalomban. Még látok egy-két csillagocs- kát kivillanni a fű közül. Mosolyogva nézek rájuk. Aztán fenn vagyok a tetőn. Mű-bosszanko- dással török ki: — Marci bácsi is jól érti, liQgy lóvá tegye az embert! — mondom méltatlankodó dobogással. — Ilyen hiábavaló munkát tétetni az emberrel! No, de meg is mondom neki a véleményemet, csak érjünk le! Még a többiek vigasztalnak, csillapítanak. Lenn az erkélyen a kis ártatlan csillagocs- kák bizonyára boldogan mosolyognak... PÉCHY-HORVÁTH REZSŐ. Könyvet ét írószert Zalaegerszegen a cserkészüzletben rendeljen. Bárhol hirdetett szépirodalmi könyvet beszerezhet illetőleg megrendelhet. Telefon: 266. A fóti szüret, ahol Deák Ferenc is megtáncoltatta a parasztmenyecskét Milyen volt a régi szép idő, milyenek a száz év előtti szüreti énekek, ki emlékszik erre már? Virágos hant alatt alusszák örök álmukat azok, akik tanúi lehettek a paradicsomi kornak, amikor még a szüreti muzsikát nem zavarta meg a szirénák bömbölő hangja. Hamvas emlékek, gyertek elő! Híresek voltak a badacsonyiak mellett a fóti szüretek is, ahol az ország ‘legjobbjai megjelentek. A szüreti koccintások és énekek mellett itt születtek meg a nagy irodalmi értékek is. Fáy András szőlőjében találkozott az iro- ' dalom, a művészet és a politika, meg a szépasszonyok társasága. Baráti együttérzéssel vitatták meg a haza sorsát, a hajnalig is kitartó1 szüreti ünnepségek fénye mellett. A feltörő jókedv és leikesültség nótákban és táncokban forrt ki s bizony az asztalok körül csak a vének, a reumás lábúak maradtak ülve. De •ezek is egymást átölelve nótáztak és kedélyes- kedtek. Ahogy este lett és kidugták fejüket a kiváncsi csillagok, s amikor a szüretelők is letették a puttonyokat, a szedőlányok is otthagyták a sajtárokat, táncra kerekedett mindenki. Tüzelő szépségű uriasszonyok, riszáló derekú parasztlányok egyaránt. Mert Kossuth apánk felállt az asztalra és megkérte a 'házigazdát, engedje meg a cigányoknak, hogy most a szüretelő népnek húzzák £ talpalávalót. A karcsú Kossuth és á vastag derekú Deák Ferenc is odament a fehérnép közé és a parasztlányokat úgy megcsárdásoztatták, hogy külön tapsot kaptak a nézőktől. Pedig nem volt könnyű dolog akkoriban csárdást táncolni a parasztlányokkal, amikor ezt a nemzeti táncot az urak alig ismerték., Sokan megpróbálták a szüreti társaságból!, de csakhamar kimerülték és leültek. Belátták, hogy ehhez ruganyos lábak és vér, vér, bő és pajkos vér kell a méltóságos mozdulatokon felül.
