Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-20 / 213. szám
>LALAI 1944 szeptember 20. ’.LET TIBORC a szádelöí völgyben Törött, elhasznált aramofonlemezl Ballagok — lassan, kényelmesen — a magyar Felvidék bűbájos és döbbenetesen riasztó természeti csodája, a szádelői völgy felé. Mint rettenetes terjedelmű, eleven seb, borzalmas valósággal hasad be egy magas, karsztos hegyvonulat kellős közepébe, Szádelő község iészaki bevégződésénél. Az őszi színek pompája valószínűtlenül tarka, lángoló és eleven tobzódással festette tele a sziklás, menedek oldalakat. Legtöbb a kanárisárga és a rőtvörös, harsánypiros szín, de akad — vegyesen, szeszélyes elszórtságban — okkersárga, dohánybarna és sápadtzöld is, amelyen a levelek halálának sötétebb hulla-- foltjai tarkáiknak. Olyan az egész hegyoldal, szemben velem, mint szivárványtarka halotti lepel, amelyen művészi keveréssel valaki szeszélyesen megkeverte az élénk, rikító színeket. Ahogy közelebb érek a völgyszájhoz, egész nagyvonalúságában megmutatkozik a szörnyű szakadék. A magas tetőtől a talajig egyetlen iszonyatos hasadás vágódik le. Mintha óriások kardja sújtott volna le a kőhegyre és egyefc len csapással kettészelte a tömör sziklatestet. Mezítelen, sárgásfehér sziklafalak ágaskodnak a szorosba búvó útszalag fölé. A függőleges falak hatalmasak, lenyűgözően ridegek és barátságtalanok, mégis annyi szépség és érdekesség sugárzik belőlük, hogy ijesztő külsejük s a mely szakadék ridegsége inkább vonz és gyönyörködtet, mint az ellenkezője. Ahogy földbegyökerezett lábbal állok és élvezem a pazar panorámát, valaki csendesen megáll mellettem és köszönt. — ügy-e, szép? — kérdezi aztán. Javakorbeli, szép szál, barátságos arcú parasztember, tiszta ünneplőben, frissen fényesített csizmában. Jobbkezében elemózsiás mo- tyót lógáz, de teli üveg is van benne. — Hova, hova? — érdeklődöm. — Csak ide, a hegy túlsó oldalára, Gö- mörbe, egy kis rokoni látogatóra — mondja, aztán megindul mellettem a csodák völgye felé. Egy okos felvidéki magyar Beszélgetni kezdünk. Már az első mondatoknál észreveszem, hogy emberem, aki Szádudvarnok községbeli kisgazda, rendkívül értelmes, jóeszü ember. Okosan, megfontoltan beszél. S mondatait ügyesen kerekíti. Nem mond érthetetlenségeket, nem fogalmazza helytelenül a mondatait. Majdhogynem »városiasán« beszél, de a beszédje nem erőltetett és mondvacsinált, mint amikor a falusi ember mindenáron »uriasan« akar beszélni. Ahogy ballagunk a mind sűrűbbé váló kapaszkodón a rettenetes sziklahaisadás felé, megállapítjuk, hogy az idei egészségtelen szárazság ugyancsak sokait ártott a gabona-- neműeknek,. — Itt meg különösen rossz volt a termés — mondja a szádudvarnoki gazda, — mert errefelé csodamód köves és kavicsos a szántóföld és így hamarabb eltűnik belőle a nedvesség. Csakugyan: az út kétoldalún a messzibe futó széles tarlósávok talaja tele van gömbö'- lyüre csiszolódott kisebb-nagyobb kövekkel. Ezt a szántóföldet ugyancsak nehéz lehet megmunkálni, különleges eszközök kellenek hozzá és sokat kell hadakozni a rengeteg ka'- viccsal. Sovány, hitvány földek ezek, nem igen fizetnek többet a belévetett magnál. A ráfordított nehéz munka így aztán ajándéknak számít. — Villáságú kapával kell ezt munkálni, — mondja emberem — a kipiszkált töméntelen kavicsot pedig ki kell hordani az útra, hogy a föld lélékzethez jusson. — Mennyit terem ez a föld? — érdeklődöm. Az ember hatalmasat sóhajt. — Jó évben négy-öt-hat mázsa gabonát. De az idén még négyet is alig termett. Kicsinyek a kalászok, hitvány a szalmája is. Kukorica nem terem, legfeljebb még répa és bab. A sok kavics nem hagy élni semmit. Hangja panaszossá válik. Elkeseredés érződik a szavai, a hanghordozása mögött. A meddő csatázás, a hiábavaló küzdelem, a céltalan munka felett való elkeseredés megkeményíti1 a hangját. Távol az éleitől. . — így aztán kevés és hitvány a jószágunk is — kezd panaszkodni. — Nem tudunk miből pénzelni1. Pedig méregdrága ez a rossz, hadi'- anyagú ruha, lábbelit meg nem is álmodunk venni. És nagy baj az is, hogy sorsunk intézői nem ismerik a helyzetünket, legalább is nem közvetlen közelről, saját tapasztalataikból. Hirtelen megtorpan. Megáll és úgy beszél tovább, hogy súlyt, nyomatékot adjon a szavainak. — Itt van például a sertéshízlalás kérdése. Ha veszünk egy hizlalni való állatot, hatszáz pengőnél olcsóbban nem kapunk. Már most bele kell etetni sok mázsa kukoricát, hogy rendesen kihízlaljuk, aztán ha eladjuk, egy fillérrel sem kaphatunk értei többet a hatósági árnál. Ez pedig egy jó hízónál nem sokkal több összesen, mint amennyit a sovány sertésért: a vételkor kifizettünk. Hol van tehát akkor a föletetejtt drága kukorica és a szegény ember hosszú hónapokig tartó munkája? Most már ömlik belőle a panasz. Egyik sérelem, vagy vélt sérelem a másik után kerül szőnyegre. De-, emberem higgadtan, gyűlölködés nélkül, tárgyilagosan panaszkodik. Az örök Tiborc ő most ebben a pillanatban. A Csodák Völgyének csodái Már benn járunk a csodák völgyében. Kétoldalt magasba robbanó meztelen kő'- falak, élesre kopott tornyok és sziklatűk ágaskodnak. A szekérút baloldalán kis patak zuhog lefelé csörtető lármával. Az üvegesen átTörött, elhasznált gramofonlemezt vásárol KAKAS ÁGOSTON könyv papír, írószer, zenemű és hangszerkereskedése Zalaegerszeg Kossuth Lajos-utca 8. Telefon 131. látszó, tajtékot köpdöső víz jeges hideget ömleszt szét a mély sziklavölgy keskeny tek1- nőjében, amely fölé remek szálfák, bükkök és tölgyek és mindenféle bokrok sűrű lombjai borulnak. Gyönyörű ez a csodálatos sziklavölgy. A vadságnak, a színeknek, az alakzatoknak, a fent csaknem összeboruló sziklafalaknak és a nagyszerűségnek ezernyi-ezer, percenként, fordulónként megújuló változatossága zsúfolódik össze benne és elkápráztat, lenyűgöz és megdöbbent egyszerre. Fölérünk vagy egy órai lassú sétálás Után a sziklaszoros északi részére-. Most már vízszintesen szalad az út. Kétoldalt pazar fenyvesek sötétlenek. Nehéz, fűszeres gyantasza1- guk belepi, elárasztja a, völgyet és összevegyül a vizek, a havasi virágok, a fák és a -levegő édes, nehéz illatával. ,A derék magyar paraszt itt elbúcsúzik). Melegen, erősen kezet szorítunk^ Megemeli kerek kalapját. Aztán délceg tartással, kényelmesen, egyenesen ballag tovább az -utón. »Ur nem siet« — gondolom önkéntelenül is. Alakját elnyeli, eltűnteti a mesés parfümöt lélekző gyönyörű fenyves. Én pedig letelepszem az észálc felé, a magas, erdős hegyek közé behasadó széles havasi rétség bársonypuha gyepére-. És kipakolom hátizsákomból a jóféle elemózsiát. De valahogy nem ízlik most semmi. Keserű a szájam ízei,, Tiborcom panaszaira gondolok. És egyszerre nem találom olyan mesésen szépnek a csodák völgyét sem... PÉCHY-HORVATH REZSŐ.
