Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-09 / 205. szám
8 ÍIMt^RFI ft 1944 szeptember 9. ÍRNYEIKABA u: masam*-vért* Regény ^ Magyarra fordította Gaál Olga (94) Hosszasan vizsgált tekintetével, majd nyugodtan mondta: — Jó ... Majd meglátom ... Most pedig elmehet! Húsvét éjtszakáján megjelent a cellánkban iegy QPU-ember, aki hosszú listát tartott a kezében. Mindannyian felálltunk. Ünnepélyes csend állt be. Minden arcról feszült izgalom tükröződött. Most felolvassa taajd a nevünket — gondoltuk — és mit jelent vájjon, ha el kell mennünk vele? A GPU-ember hét foglyot szólított fel cellánkból, hogy csomagolják össze holmijukat és kövessék. Én is a hét ember közt voltam. Kint a folyosón más fogolycsoportokkal találkoztunk. Mindannyian egy irányba mentünk. Hatalmas teremben gyülekeztünk egybe, ahol semmiféle ülő, vagy fekvőhely sem volt. Leültünk a oementpadlóra, * Elmúlt egy óra, majd kettő. Aludni senki sem akart. Tehetetlen érzéssel várakoztunk, mint a juhok, mielőtt levágni viszik őket... Röviddel éjfél előtt hangos berregéssel gépkocsi állt meg a fogház Udvarán. Mindenki felfigyelt. De ismét csendbe borult minden. Távolról óra ütését hallottuk. Tizenkettőt egymás után ... — Krisztus feltámadt — suttogta az egyik fogoly. — Valóban feltámadt! — válaszolták többen. Ekkor velőtrázó sikoltás hasított a nagy csendbe:- — Elvtársak, mit csináltok? Az Istenért, mentsetek meg! Lövés dördült, majd hirtelen erős berregésbe kezdett az autó. Ismét lövés, majd sortűz... Az autó egyre hangosabban berregett és puf- fogott, de nem volt képes túlharsogni a halálraítélteknek kétségbeesett sikolyát. Hiszen nincs csütörtök, — gondoltam magamban — miközben élesen figyeltem ... Mákszemnyit sem aludtunk ezen az éjtszakán. És senki sem akart enni. Később 'megtudtuk!, hogy húsvét éjtszakáján 42 embert végeztek ki. Másnap reggel a börtön igazgatóságának megbízásából egy ember állított be hozzánk, hóna alatt három papírköteggel.- — Figyelem! — mondta. — Most felolvasom a neveket és aki írni tud, az azonnal lépjen elő és írja alá az ívet, majd balra lépjen let Megkezdte a névsorolvasást. Először azoknak a nevét kiáltotta, akiket három és ötévi kényszermunkára ítéltek. A névsor nem volt hosszú. Én nem voltam köztük. Azután jöttek ,a tíz évre elítéltek. Elsők között olvasta az én nevemet. Aláírtam és balra leléptem ... Tízévi kényszermunka! És mégis hirtelen könnyűvé vált a szívem és örömmel telt meg. A fekete függönyt tehát félre vonták szemem elől. Ismét gondolhattam az életre és a jövőre ... Már a következő nap elszállítottak bennünket. Ötös sorokban álltunk fel a fogház udvarán. Két GPU-ember mindannyiunkat megmotozott. Mindent elszedtek tőlünk: ceruzát, írópapírt, dohányt és cukrot. A batyuinkat is átkutatták. Csak ruhaneműt szabad magunkkal vinnünk. Azután elhangzott a szállítmány vezetőjének figyelmeztetése: — A szállítás alatt ellentmondás nélkül alá kell vetni magatokat az előírásoknak. Amikor a városon keresztülvonulunk, nem szabad kimozdulni a sorból, mert azt szökési kísérletnek tekintjük. Az ilyen foglyot figyelmeztetés nélkül agyonlövik! A fogház kapuját megnyitották. Most láttuk, hogy az utcán sokszáz főnyi ember tolongott. Hangos sírás és jajgatás kezdődött. — Sem hátramaradni, sem oldalra bámulni nem szabad! — hangzott fel a parancs. Leszegett fejjel mentem, miközben szememmel jobbra-balra kutattam egy kedves arc után ... De hiába... Az állomáson, ahol már várakozott reánk a tehervonat, mindannyiunknak térdre kellett ereszkednünk. Még egy vizsgálaton estünk át. Azután mindannyiunkat nevünkön szólítottak és egyenként helyeztek el a vagonban. Amikor beszálltam a teherkocsiba és szétnéztem, hirtelen megláttam Ninát. A kocsi előtt őr állt, feltűzött szuronnyal. Láttam, amint Nina keresztültörte magát a tömegen. Az egyik őr mellett megállt. Középen kettévágott fehér kenyeret tartott a kezében és könyör- gött az őröknek, hogy átadhassa nekem. Az őr mogorva ábrázattal lökte félre: — Nem lehet! Tilos! — mondta. Akkor valami kis fénylő tárgyat vett élői. Egy aranydarabot. Megint könyörgött az őröknek. Az egyik őr ránézett. A leány szemei fájdalmasan tapadtak reá. A durva ember megingott ... — Na, jó, nem bánom, add oda neki! — mondta. Nina fölemelte a kezét. Utána nyúltam. Pillanatig tenyeremben tartottam a kicsi kezét, amely jéghideg volt... Oldalra taszítottak. Egy másik fogoly került elém, akitől a felesége akart elbúcsúzni. Amikor újra előkerültem és kinéztem, már nem láttam Ninát... Vonatunk pöfékelt, indultunk a száműzetésbe ... A Volga felé utaztunk. Kétsínű vasutat építünk a Volga mentén. Ahol útközben pihenőt tartottunk a nagyobb állomásokon, a lakosság kiözönlött és szánakozva nézett bennünket. Egyik-másik kenyeret és egyéb élelmiszert dugott oda nekünk. Hogy az unalmat elűzzük, régi orosz dalokat énekeltünk karban. Utazásunk ötödik napján egyik cellatársunk megbetegedett a vagonban. Közösen kértük a szállítmány vezetőségét, hogy nyújtsanak orvosi segítséget a beteg fogolynak. Kérésünket ridegen elutasították. Hatodik nap megérkeztünk. A tábor fa- barakokból állt s valamennyi zsúfolásig megtelt. Több mint ötezer fogoly élt a táborban, akik' túlnyomórészt politikai elítéltek voltak. Oroszok, tatárok, kabardinok, cserkeszek, görögök, lengyelek, németek, esztek, lettek, kirgizek, baszkirok és kínaiak vegyesen. A birodalom minden részéből ide terelték őket össze a bolsevista politika és államépítés legnagyobb dicsőségére ... Megérkezés után ismét térdre kellett ereszkednünk, hogy átmotozzanak bennünket. A névsorolvasás után orvosi vizsgálat következett. Egy huszáregyenruhába öltözött girhes kis zsidó orvos vizsgált meg bennünket. Megtapogatta a karunkon az izmokat, megnézegette az ujjúnkat, majd odaszólt az Írnoknak: Príma! Ez annyit jelentett, hogy elsőrendű munkaerő. Az orvosi vizsgálat után ismét összegyüle- keztünk. —- Van-e közietek olyan, aki azelőtt a GPU, a vörös hadsereg, illetve állami katonaság kötelékében működött? — kérdezte a táborparancsnok. Hallgattunk. — Vagy van-e közietek szakmunkás: mérnök, könyvelő, számlázó? — Igen! — jelentkeztem. — Milyen szakasz alapján ítéltek el? — kérdezte. Megmondtam. — Akkor szó sem lehet róla, — intett is de azért adja csak be a nevét az irodába! — Úgy, — gondoltam magamban — tehát egy ellenforradalmár nem lehet jó könyvelőnek, mert ott is csak ellenforradalmár maradj. Végül elvették a pénzünket és cserébe tábori szelvényt kaptunk. A tábori kantinban ezeket a szelvényeket fizetőeszközként elfogadták. Vásárolni azonban csak a táborparancsnok engedélyével lehetett és csak akkor, ha a munkáját kifogástalanul elvégezte az ember. Kora hajnalban hosszú sorokban indultunk munkahelyünkre. A föld kemény volt és köves. Egy-egy munkásnak naponta átlag hét Kubikmeter földet kellett kiásnia. Aki ezt a teljesítményt nem , végezte el, azt megbüntették. Már első két nap után arra a meggyőző-; désre jutottunk, hogy lehetetlen teljesítményt kívánnak tőlünk. Elviselhetetlen hátfájást éreztünk. Kezeinken vérhólyagok keletkeztek, amelyek felfakadtak és szörnyű fájdalmat okoztakj. Kivonulás előtt egy kis tál kását kaptunk meleg löttyel, amit teának neveztek, de a valóságban mosogatóié kinézése és íze volt. Este kaptuk meg az úgynevezett ebédet, amely vízbefőtt káposzta, vagy hasonló eledel volt. De amikor halálos fáradtan és kiéhezve megjöttünk a munkából, szörnyű étvággyal láttunk neki ennek a silány eledelnek. Igen ám, de a táborrendszer gondoskodott róla, hogy ezt se költhessük el nyugodtan. Az esti felülvizsgálást Ugyanis éppen akkor tartották meg, amikor a vacsorát kitálalták. Mire aztán készen voltunk a felülvizsgálattal, rendszerint hidegen kellett elfogyasztanunk az amúgy is hitvány táplálékot. (Folytatjuk.) Minden alkalomra zmkönyv! Mindenféle könyvet. írószert, kegytárgyakat, hanglemezeket, lemezjátszó gépeket stb. elöngös árban. nagy választékban talál a Kakas-nyomda Icőfiyg, papír, írószer és zmneműkereskedésében Zalaegerszeg, Kossuth Laios-u. 8. Telefon 131.
