Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-09-04 / 200. szám
1944 szeptember 4. 3 MACÄELET Megkezdte a kormány a komoly időknek megfelelő erélyes intézkedéseket a munka biztosítására és a fölösleges szórakozások korlátozására Budapestről jelentik: Ma, amikor hazánk fiai az ország határainak védelmében szakai- datlanul harcolva nap-nap után a legértékesebbet, életüket kockáztatják és áldozzák fel, méltán megkívánható, hogy az ország belső életének fenntartására hivatott polgári foglalkozású férfiak és nők, köztük elsősorban a közszolgálati alkalmazottak, fokozott mértékben teljesítsék ezekben a rendkívül nehéz időkben a reájuk váró feladatok ellátásához fűződő kötelességüket és ezzel a rend és fegyelem legmesszebbmenő megtartására is jó példát szolgáltassanak. Ennek megvalósítása céljából a miniszter- tanács elrendelte, hogy a hivatali munkaidőt a szokásos hivatali órákra való tekintet nélkül 8 órában, sőt szükség esetén ezt meghaladó tartamban is meg lehet állapítani. Egyes hivatalokban a múltban szokásos hétvégi pihenőket haladéktalanul meg kell szűntetni, szükElnémult harangok a gyergyói havasok vidékén ség esetében a hivatalos munkaidőn kívül is ügyeletes szolgálatot kell rendszeresíteni. Végül az esetleg még szabadságon ilyvő alkalmazottakat szolgálattételre haladéktalanal vissza kell rendelni. A Budapesti Közlöny tegnapi száma belügyminiszteri rendeletet közöl, amely szerint ia vendéglőkben, kávéházakban, korcsmákban és más hasonló üzemekben a szabad ég alatt, kerthelyiségben, teraszon zenét szolgáltatni nem szabad szeptember 5-étől kezdve. Vendéglátó üzem zárt helyiségében is csak oly módon szabad zenét szolgáltatni, hogy a nyilvános közlekedésre szánt helyről feltűnően hallható ne legyen. A zenéléssel egytekintet alá esik a rádió- és gramofonzene is. A mulatóhelyek engedélyesei kötelesek rendőrhatósági engedély alapján folytatott üzemüket további rendelkezésig szüneteltetni. (MTI) Éles hajlásokkal kanyarog a remek hegyi autóút Gyergyószentmiklósról a Gyilkostó édeni katlana felé. Kora reggel van, jó hűvös. A koránkelő aranynap villogó fénytányérja még csak most kezd a didergőén fázlódó világ fölé emelkedni, hogy elűzze az éjtszaka csontig furakodó hű- j vösségét és millió gyémántszemet csillogtas- son-villogtasson az árva fűszálakon, az útra hajló sötétkék enciánok illatos kelyhében, az útszéli kubikok kőkockáin, a halkan rezdülő falevelek élein. A merész útkanyarulat erélyesen befúrja magát a sziklás rengetegbe, mielőtt elhatározná magát, hogy felhág a Pongrác-tetőre;. Keskeny, sárgásfehér útpántlikája rozsdabarna testű, sötétzöld mohával lepett sziklatuskók alatt búvik be a gyönyörű szálerdőbe. Itt még csak tölgyek és bükkök állanak őrt a meredek oldalakon, de már érezzük a pompás szálfenyők fűszeres, nehéz kipárolgását s ha nagyobbat rezdül a szellő, már hallhatjuk a sűrű fenyvesek sóhajtásos zúgását. A déli oldal meredeken fut le a műútra. Élesszögű lejtőjén valaki nagy igyekezettel ereszkedik alá az erdőből az országútra. Ahogy kilép a fák közül és az útra toppan, megáll és tisztességtudóan köszönt. A barátságos üdvözlés után megszólal: — Ugyan, tessék már megmondani, nem látott erre két tehenet? Elbódorogtak a kalyibától és most nem lelem őket. — 'Nem láttam én bizony fia-tehenet se — vallom be a szomorú hírt s indulnék is már tovább. De az ember marasztal néhány kérdésével, amit nem illik felelet nélkül hagyni. Mialatt beszélgetünk tehát, van időny tüzetesen szemrevételezni a barátságos hegylakót. Boctkorot, oláhinget székely Középkorú, kellemes arcú férfiember, a szokásos háziszőttes vászonruhában. A lábszárán »harisnya«, amely bocskorban végződik. A fején kis fekete, pörge fejfedő, úgynevezett gombakalap, amelyen csavart piros zsinór szalad körbe. A kalap kissé viseltes, meglehetősen zsíros. Ami feltűnik az emberen, az az, hogy az inge külön lóg a nadrágon kívül és a has tájékán tenyérnyi bőrtüsző szorítja össze. A széles tüszőn mindenféle rézveretek, cifrázatok, bőrkivarrások. Viselete után oláhnak lehetne tartani, ám tiszta magyar "kiejtése és nyílt, becsülete^ tekintete ellentmondanak öltözékének. Mi lehet hát vájjon? Aztán hirtelen észbekapok: magyar ez, illetőleg székely, azaz hogy csángó! Ők hordanak bocskort, amire még odakünn, Moldo- vában szoktak rá s ők viselik kívül a nadrág felett az inget, mint az oláh földmívelők. Tévedésemet be is vallom rögtön, mire elnézően mosolyog, különösen mikor elárulom, hogy budapesti vagyok. Elvégre, gondolja, egy fővárosi ember, aki nem Erdély- országbóí származik, nem köteles tudni az ilyen árnyalatbeli különbözőségeket. — Vannak itt oláhok is — mondja magyar rázóan a derék csángó és egyszerre elborul az arca. Gondterhes, mély barázdás lesz az arca és összevonja a szemöldökét. „Mű csángók vagyunk..." — De mü nem vagyunk oláhok, ha kücsü- dég hasonlót es a ruházatunk az üvékére, Mü 'csángók vagyunk, a Kis-Békás-patak völgyéből, Háromkut községből, a Fekete-Hagymás alól. — Azt mondta az előbb, — firtatom kíváncsian — hogy vannak itt oláhok is. Hát ez meg hogyan lehetséges? Hiszen úgy tud-* tam eddig, hogy ez a vidék színtiszta magyar táj. Hogy lehetnek itt akkor oláhok? — Itt úgy, — feleli nyomban — hogy nap, mint nap beszivárognak valamerrefelől ezekre a színtiszta vidékekre, aztán itt lecövekelődnek és nem lehet többé őket elmozdítani. — Azt mondja meg, — vallatom a derék csángómagyart — hol vannak itt a környéken ilyen oláhok? Széles mozdulattal tárja szét a két karját és keserű ízzel a feleletében mondja: — Mindenhol!.. Mindenhol!... — De mégis, pontosabban! — Hát... oláh pásztorok tanyáztak itt le a Pongrác-tető mögött, a Likashavas oldalában, a Gyilkostó felett. Aztán ott vannak ők a Lóhavas alatt es, amerre a Nagyhagymás felé kell menni. És ott vannak a Cohárd és a Gyilkoshavas oldalain is, a Békás-szoros végén és az egész környék hegyhátain, völgyei-) ben, hegyi legelőin... Lassan belepik a ma még szabad területeket, letelepszenek minden elfoglalható helyre és egyszer csak ők lesznek többen, nem műnk! — Hogyan lehet ez? — döbben ki belőlem' a fájdalmas kérdés. Szivárognak bé az ui honfoglalók — Az úgy, hogy lassan szivárognak bé* észrevétlenül jönnek ide és egyszer csak azt látjuk, hogy itt is, ott is áll már egy új’, kai- lyiba, ami még nem állt ott s a kalyibábaíii otthonosan berendezkedett az új honfoglaló. A kalyibából hangos oláh beszéd hallatszik ki és nemsokára az egész környék hangos a lármás idegen beszédtől. Oláh nóták hang- zanak fel az erdőkben és oláh pásztorok fújják szomorú danáikat a havasi kürtön,; valamelyik magas tetőről, vagy hegyi legelőről. Oláh lányok viháncolásától hangosak a havasok és az ő tarka katrincáik virítanak a zöld tájak felett... Nagyot sóhajtott a derék csángómagyar és még szomorúbbá vált eddig Is bánatos hangja, amikor folytatta: — Azelőtt itt híre sem volt egyetlen oláhnak sem. Erre mindenfelé magyarok laktak. Nem lehetett oláh szót hallani. Dfe amikor bejött az új világ és megszűnt itt a határ1, megkezdődött a beözönlésük és egyszeriben tele lett oláhokkal ez a tiszta magyar vidéki., Itt, ahol sohasem laktak idegenek, egyszerre mind több és több oláh tűnt fel és a havasokon és hegyi legelőkön egyre-másra bukkantak fel az új oláh esztenák. És ma odáig fajult a helyzet, hogy ez a vidék egészen tele van velük. Már a Gyilkostónál es vannak s a magyar fürdővendégek nagy . meglepetéssel látják ezt a vegyes lakosságot^ Aki nem ismeri a magyar és oláh viseletét, |ha nem hallja beszélni az oláhokat, talán még azt is hiheti, hogy ezek es magyarok, székelyek! Pedig nem lehet eltéveszteni őket! Nemcsak a bocskor és a nadrágon kívül viselt ing s a tüsző az ő viseletűk, hanem más, egyetlen, különbség az, ami a székelyektől és tőlünk* csángóktól is megkülönbözteti őket. — Mi az? — ‘kérdezem. Nagyot hallgatott, aztán kibökte, bár szinte restelkedő ábrázattal: Miről lehet felismerni az idegent? — Egyetlen székely, vagy csángó ruhája sem tud olyan szennyes és rongyos lenni, mint ezeké. Sehol, semmiféle magyar vidéken nem lehet olyan rongyos és piszkos ruhákat látni, mint itt. Fiatal lányok járnak cafatokban, lyukas ingben, rongyos bocskorban. "A férfiak vászonruhája pedig nemcsak hogy tele van tenyérnyi lyukakkal, hanem olyan színű, amit el sem lehet találni... Ezekről lehet felismerni őket, mert magyar ember sohasem jár így • • • A közelből, a gyönyörű, harmatosán csillogó erdőből vidám rézcsengők csilingelőse zendült meg. Kisvártatva két 'apró, zsemlyeszínű hegyi tehén sárga köntöse csillant meg a ritkás erdő szélén. — Ahajt vannak a tehenek! — mosolyodott el a csángó. Aztán nagyot kurjantott: — Hé- hahó, erre, erre, báránykáim! Ide hozzám! Tenni k&BI valamit• de sürgősen Elmenőben barátságosan összeparoláztunk. —- Tenni kellene itt valamit, uram —< mondta még a derék csángó. *— Ne engedjék elveszni ezt a Jkis magyar területet. Vessenek gátat az idegen beszivárgásnak, mielőtt még nem, késő... Ne engedjék, hogy itt a ma-j gyár szó, ami itt ezer év óta mindig itthon' volt és csak ez volt itthon, mindörökre elnémuljon. Sürgős intézkedés kell! Lassan m,egy ki-ki a maga útján. Fehérruhás alakja — a kis világossárga tehenek nyomdában — egyszerre csak eltűnt ja gyér fák között. 1 í ' A nap m,ár jó erősen sütött. Pazar sugár->
