Zalai Magyar Élet, 1944. július-szeptember (5. évfolyam, 145-222. szám)
1944-08-16 / 184. szám
Ilfi^RELLT A zalaegerszegi hadikórház sebesültiei közöttt akiknél dicsőség a s Megírtuk, hogy újabb százharminc sebesült érkezett a kórházvonattal Zalaegerszegre. A sebesültek közül 101-et a Jókai-utcai hadikórházban helyeztek el. Gépkocsikon egymásután érkeztek a Jókai- Utcába a sebesültek. Kit hordágyon emeltek le, ki meg a saját lábán lépett le. A sebesülés természete, súlyossága, vagy könnyebbsége szerint. A nehéz sebesültek testi csonkaságát hatalmas kötés mutatja, sápadt arcukon át- viharzik a szenvedés, égő szemükben azonban ennek a szenvedésnek a dicsősége. A nehéz sebesültek egy részét bombatámadás érte. A könnyebb sebesültek legnagyobb része szilánktalálattól sérült. Amíg benn a hadikórházban dr. Szűcs Andorné és dr. Fülöp Jenőné vörös- keresztes ápolónők számbaveszik a betegeket, vagyis az előírás szerint »felvételiezés«-sel ellátják, a könnyebb sebesültek az épület előtti pázsiton pihennek. Arcuk színe olyan, mint a frissen szántott föld. Harctéri élményeiket cserélik ki egymás között eleven emlékezéssel. Bajtársi melegséggel beszélgetnek egymással. Közülök kettő sem volt azelőtt egy helyen. Most látják egymást először. De lelkileg régen rokoni ismeretségbe hozta őket a harctér. Vannak köztük zempléniek, hajdúságiak, békésiek, szabolcsiak, beregszásziak s minden máshonnan valók, néhány zalai is. Beszédbe elegyedünk velük. Csakhamar tapasztaljuk magatartásukon azt a kinyilatkoztatást, hogy édes dolog a hazáért meghozni a legnagyobb áldozatot is. De tapasztaljuk azt is, hogy az örök magyar jókedély, az életkedv, a humor a szenvedésben is .kicsillan. Virágcsokrok színesednek körülöttük: szegfű, piros rózsa, fehér őszirózsa. (74) Amikor pedig gyanakvó GPU ember sandított rám oldalról és az irataimat kérte,; azok is mind rendben voltak. 'Munkás voltam, aki elfoglaltság után akar nézni. Végül már én is beleéltem magam a csa- vargó szerepébe. Hol egy szalmakazalban aludtam, hol a híd alatt, vagy pedig a szteppe 'füvében. Csak egyszer volt szerencsém, hogy fölkelő 'csapatra bukkantam. Szeretettel vettek körül és magukkal akartak vinni, de amikor elmondtam nekik, mindent és tudtukra adtam, 'hogy hírt kell vinnem elesett vezérünk asszonyának, szó nélkül elbocsátottak. Gondolkozás és jövőm miatt .aggódó tépe- lődés nélkül folytattam tovább utamat a sziget felé. De egy iszép napon azon vettem magamat észre, hogy bár (kegyetlenül 'éhes vagyok, nincs mit ennem.... Lovam serényen ügetett a .szteppén. Csodaszép napsütéses őszi délután volt. Leszálltam lovamról, hanyatt feküdtem a fűben, miközben paripám legelt. Mégis csak szép az élet — gondoltam és szívem reményekkel telítődött. Miután lovam jóllakott, tovább vágtattam, hogy ,a magam számára is ennivaló után nézzek. Aztán elkövetkezett a szomorú nap, amikor meg kellett válnom kedves lovamtól — Ingyen csak a halál ad! — mondta a falusi gazda, akitől kenyeret kértem. Mit telhettem, amikor már ‘több napja alig ettem valamit. De nem, mégsem... nem tudtam magam rászánni, hogy utolsó barátomtól, kedves lovamtól is megváljak. Eltelt még egy nap, azután ismét egy. De 'tovább már nem bírtam a nyeregben ülni, mert 'teljesen legyengültem. Leszálltam, megsímogattam a lovamat és szemébe nézve mondtam: — Az állomáson kaptuk a lányoktól. Ez volt az első üdvözlet Zalában. — Ha meggyógyulok, ezért a virágért elhúzom a legszebb nótát a legszebb lány ablaka előtt — mondja az egyik, bizonyára nép- zenész. — Lehet-e majd ebben a nagy házban nótázni? — kérdezte a másik. — Valamivel csak el kell tölteni az időt, amíg meggyógyulunk! ' Egy zempléni honvéd, akinek több kitüntetés ékesíti a mellét, arról érdeklődik, hogy milyenek Zalában a szőlők. Van-e jó termésre kilátás? Elmondja, hogy neki a Hegyalján van szőlője. Csak éppen akkora, hogy valahogyan megél belőle nyolc kis családjával. Most a felesége gondozza a szőlőt. Egy hajdúsági ábrándosán említi, hogy amikor Debrecenből elindult vele a vonat, az ablakból látta a távolban kis falucskája tornyát. Megcsendült a füle. Biztosan akkor harangoztak Urangya- lára. Ma vasárnap van, |a lányok ;érte is imád-; koznak. Megkérjük a hegyaljait, mondjon valami legérdekesebbet a harctéri élményeiből. — Én már fogságban is voltam, meg halott is. K. helység körül járőrnek küldtek ki éjt- szaka. Ötödmagammai tapogatóztunk előre a sötétben. Valami faluhoz értünk, amikor a kertek mögül egyszerre csak ránktörtek a muszkák. Ordítozták: »Hőre ruki, dole kveri!« (Föl a "kezet, le a fegyvert!) Elfogtak bennünket. Nagy diadallal akartak elvezetni, amikor valahonníét zaj támadt. A muszkák zavarba kerültek. Miközben lázasan siettek a maguk biztonságba helyezésével, én a sötétben »elszakadó mozdulattal« elrejtőztem. Aztán vagy fél kilométert hasoncsúszva hátrafelé — Látod, úgysem segít rajtad, ha egy szép napon a gazdád felfordul éhen, 'mert csak más kezébe kerülsz. Rámnézett nagy, meleg szemeivel és a váciamhoz dörgölte a fejét. Amikor 'aztán a jókora kenyérrel és szalonnával a tarisznyámban, meg 10 rubellel a csizmaszáramban kiindultam az egyik gazda udvaráról, olyan gyorsan szedtem a lábam, ahogy csak 'tudtam, hogy ne halljam a kedves kis lovam panaszos nyerítését. Kotovki óta most folytak először ismét könnyek a szememből... Újra a szigetre kerültem. A régi, meghitt környezet jót tett az idegeimnek. ‘A gyermek tragikus haláláról szóló hír mélyen megrendített. De a legborzasztóbb számomra az volt, amikor Nadja asszony nagy, kérdő tekintetét rámszegezte és faggatott, hogy miért nem jött meg az ura. Megfogta a kezem, kunyhójába vezetett és reszkető kezeivel átkulcsolta jobbomat. — Petja, — könyörgött — ‘ha hűséges embere vagy a vezérnek, mondd meg az igazat! Hallod?! Csak az igazságot akarom tudni. Igaz, hogy... Még mindig hallgattam, mintha beforrasztották volna a torkomat. Nadja 'asszony hirtelen felsikoltott. — Ugy-e, meghalt? Mondd meg, hogy meghalt az uram!? Némán bólintok a fejemmel. ,És magam is akkor hittem el először, "hogy a vezérünk tényleg meghalt. Három napig nem láttuk Nadja asszonyt, mint akkor, amikor a gyermeke meghalt. De akkor nem néma fájdalommal virrasztóit kunyhójában, hanem kétségbeesett kínjában tombolt, mint egy fúria. Mindent .ösz- szezúzott, ami a kezeügyébe qsett. A sziget lakói ijedten lopakodtak el kunyhója előtt, senki sem mert benyitni hozzá. Attól féltünk, hogy megzavarodott. Negyedik nap aztán legyűrte a ‘fáradtság. Egy egész napot es egy ‘éjtszakát végiig-1 1944 augusztus 16. jutottam vissza csapatunkhoz. Máskor egy földerítés alkalmával fa tetejéről lőttek rám; váratlanul. A golyó csak úgy érintett, mint a szél. Hirtelen élvágódtam és halottnak tetettem magamat. A vörösök egyet rúgtak rajtam és azt mondták: »Kaput!« (Halott!) Tovább vonultak. Mikor aztán csend lett, föltápász- kodtam. — Néha alig 25 méterre voltunk harci szünetben az ellenségtől — mondja ismét egy másik. — Ránk kiabáltak a vörösök magyarul: »No, zöldbékák, vigyázzatok a bőrötökre, mindjárt megkezdődik a tánc!« De "bezzeg elhallgatott a csúfolódásuk, amikor rohamra vezényeltek bennünket. Nem maradt közülök egy anyaszülte sem. Hozzáteszi még, hogy a vörösök kenyér helyett lőszerrel rakják meg a tarisznyájukat is és részegen kergetik őket bele a harcba.; — Hát tudnak az oroszok magyarul? —j vetettük föl csodálkozva a kérdést. — Szökevény partizánok, meg zsidók hangja az a magyar szó — válaszolják. Legtöbb sebesült honvéd már háromszor is megjárta a harcteret. Tapasztalatuk miatt ők a mesterek a harcban. De mennek, ha kell, tizenháromszor is és szívesen bevezetnék a verekedés mesterségébe mindazokat a jó erőben levő fiatalokat, akik még ‘idáig nem vették ki részüket a tapasztalatokból. Közben innen is, onnan is a szomszéd uU cákból cigarettát, süteményt, gyümölcsöt hoznak a vitézeknek. Valamelyik házból nagy kosár tüskéskörte kerül elő. Felüdítik magukat a honvédek. — Jó ez a körte, — mondotta valamelyik — de amelyik otthon a mi udvarunkon terem, az valamivel zamatosabb. A békési honvéd ceruzát és táborilapot kotorász elő. Már írja is haza az első lapot innen Zalából: »Hála Isten, szerencsésen ideérkeztem, nincs semmi bajom, csak a, balkezemet érte egy bolond golyó. Két-három hét múlva az is beheged. Csókollak benneteket, üdvözlöm az ismerősöket. Elvégeztétek-e a cséplést? ...« aludt. Amikor fölébredt, újra - magához hivatott. Aprólékosan el kellett mondanom mindent, ami a szigetről való eltávozásunk ’óta történt, A bizonytalanság érzése még heteken át ránehezedett a szigetlakók lelkére. Egy szép napon aztán fölkelő-csoport érkezett a szigetre, köztük kedves barátom, Grisa. Kiéhezett volt és elvadult. Éveket öregedett. De a viszontlátás nagyon megörvendeztetett bennünket. Grisa is szörnyű élményekről számolt be,' Csapatával tovább működött az országban és egészen a Fekete-tengerig merészkedtek. Miután tőlünk is elvált, nemsokára megerősítette csapatát egy másik fölkelő csapat ‘maradékával, amelyet a ’bolsevisták megritkítottak. Ezzel a megnagyobbodott harci erővel ‘aztán jó néhány vörös ezredet felmorzsoltak. De nemsokára rájuk is nehéz napok jártak. Grisa 400 emberével — mint 'annakidejép vezérünk — kisebb városkát akart elfoglalni. Ugyanúgy, mint akkor, minden távíró és telefon-vezetéket elpusztítottak és másnap reggel beiovagoltak a városba. De a véletlen ezúttal ellenük dolgozott^ Amikor a kommunista hatóság megállapította, hogy a város telefon- és távíróhálózatát .elpusztították, éppen vörös kormány-bizottság időzött a városban. Ezek repülőgéppel érkeztek Moszkvából. A repülőgép azonnal felszállt, hogy sürgős segítségről gondoskodjék. És miközben a fölkelők a közeli erdőben1 arra vártak, hogy megvirradjon, bolsevista! csapatok vonultak be a városba. A fölkelőket másnap reggel golyózáporral fogadták és megsemmisítő csapást mértek rájuk. Grisa is csak éppen hogy megmenekült a halál karmaiból. Vállába fúródott lövéssel vágtatott el lován, míg sok hű bajtársa, köztük Nikolaj, a felcser is ott pusztultak. Grisa megjelenése nemcsak számomra je- llentett örömteljes fordulatot a sziget egyhangú életében, hanem Nadja asszony számára is, (Folytatjuk.)
