Zalai Magyar Élet, 1944. április-június (5. évfolyam, 74-143. szám)
1944-05-03 / 99. szám
1944 május 4. ímá^RfcET 3 Csak egy omladozó torony őrzi emlékét a karmacsi temetőben a középkori gót stilusu templomnak Zala különböző tájain, főképpen a Balaton vidékén számos romemlék van, amelyek nemcsak a letűnt hősi korokna t regényes történetét őrzik, hanem azt a rendkívül kifejlett színvonalon álló művészetet is mutatják, amely hajdan a magyar földön virágzott. Elmélázván ennek a számos romemléknek porladó kövei között, nemcsak arra döbbenünk rá, hogy a magyar nép mennyi áldozattal fizetett a fennmaradásáért és azért, hogy a Nyugatot védelmezze a keleti barbárokkal szemben, hanem szomorúan állapítjuk meg azt is, hogy amit a tűz és vas megkímélt, azt az emberi kapzsiság hordta szét. Divat volt, különösen a múlt században az, hogy a zalai várak és templomok maradványait széthordták a környék lakosai és a terület birtokosai lakóházak, kerítések, sőt istállók és vályúk létesítésére is. Holub József történetírónk szerint például Keszthely közelében Karmacson már 1395-ben állt a Minden szentek tiszteletére szentelt templom. Egy 1456 ból fennmaradt okiratban éppen erre a templomra utalva „Egyházaskarmacs“ néven is előfordul a települési hely Bogy a y Tamás feltevése szerint valószínűleg ennek a templomnak helyébe építették a 15. század végén azt a templomot, amely a korai gótikus építészetnek egyik igen érdekes és jellegzetes példánya volt. A templom kiállta a török dulást, de fájdalom, áldozatul esett a 19. század kapzsiságának. Most már csak a karmacsi temetőben omladozó magányos torony őrzi az emlékét a múltnak. De ez a torony sem eredeti, hanem valószínűleg a 18 században építették hozzá az említett középkori templomhoz. A Dunántúlnak jellegzetes középkori temploma helyett tehát csak ez a magányos torony áll, ez is roskatagon a temetőben. Minden mást elhordták kapzsiságból, csupán ennek a toronynak kegyelmeztek meg a temetői harang számára. Ennek a harangnak síró szemében a szemrehányást is hallhatjuk azokkal az elődeinkkel szemben, akik nem tudták megbecsülni a műemlékeket. A Balaton ihletével indult a százéves Benczúr Gyula a halhatatlanságnak Négy évvel a legendás magyar szabadság- harc kitörése előtt, 1844-ben született Nyíregyházán, a Nyírség szinpompás, áldott levegőjében Benczúr Gyula, a nagy magyar festő. Ugyanabban az esztendőben látta meg az Isten csodaszép világát, amikor egy másik hires magyar is elsőket kurjongatott a furcsa világban, az a kis magyar, akiből néhány évtizeddel később a legnagyobb magyar festőművész vált: Munkácsy Mihály Az 1944. esztendő tehát felette bőkezű volt a magyar nemzethez: két olyan hatalmas művésszel ajándékozta meg, amilyen egy-egy ezredév alatt is alig akad. Benczúr Gyula csod-igyermek volt, akinek művészi hajlama már egészen kis korában megmutatkozott. Sokan jósoltak neki ragyogó jövőt, töretlen felfelé ívelő pályát és ezek nem tévedtek, nem csalódtak benne. Benczúr maradéktalanul beváltotta a hozzáfűzött reményeket. Mint Munkácsy Mihály, Benczúr is eszmélő értelemmel, festő-szemmel szemlélte a szabad ságharc zűrzavaros kavargásai. Benczúr szemében is megragadtak a tarka-barka katonai egyenruhák, a különféle fegyverek, daliás hadvezérek, vonuló seregek mindenféle színei és alakjai és ezekből merített, amikor később alakokat, történelmi jeleneteket, képeket festett meg. A 48-as idők lázas kavargásában látott színek, kepek és alakok mindhalálig táplálták és ihlették művészetét. Már egészen kicsi gyermek korában fűzeteket rajzolt tele szüleinek, hozzátartozóinak, ismerőseinek arcképeivel. Három éves korában csodálatos képet rajzolt szobájuk — padlójára. Az emberi élet három nevezetes eseményét rajzolta le : a keresztelőt, esküvőt és a temetést. Hat esztendős korában már ügyesen festegetett. Elemista, majd kassai középiskolás diák körében már sikerei is voltak. Ezeknek hatása alatt elhatározta, hegy festő lesz. Családja, de különösen nagyapja, hallani sem akart arról. Ők valami „komoly“ pályát szántak neki. Nagyapja mérnököt akart nevelni belőle, de ettől Benczúr Gyula irtózattal fordult el. Nem vonzották a rideg, törvényszerű számok s az unalmas hivatali munka. Végül is győzött a kitartása és állhatatossága. Nagyapja beleegyezett, hogy elutazzék Münchenbe. A bajor fővárosban a hires P i I o t y vette szárnyai alá. Amikor pedig elkészült első nagy képével, a „Vizbefult balatoni halász “-szál, a mester felfedezte benne a lángelmét és legkedvesebb tanítványává fogadta. Pilotv vezetése alatt fordult egész érdeklődésével a történeti festészet felé. Együtt festették meg a müncheni Maximilianeum történeti freskóit, majd utána Benczúr egymásután festette meg hatalmas történelmi képeit. Ezek közül a legsikerültebb volt a „Hunyadi László búcsúja“ és a „Rákóczi Ferenc el- fogatása.“ Ezt az utóbbit az éppen Münchenben tartózkodó román királyné, aki mint Írónő Carmen Sylva névgn volt ismert, azonnal megvásárolta és Bukarestbe szállíttatta a királyi palota dísztermébe. A gyönyörű képet nemsokára újra megfestette Benczúr Gyula. Ennek pedig az a története, hogy egy amerikai milliomos is meg akarta vásárolni, de a királyné megelőzte. A milliomos most addig rimániiodott Benczúrnak, olyan magas tiszteletdíjat ajánlott fel, hogy hogy a művész végre is nem tudott tovább elientállni és újra megfestette Rákóczi Ferenc elfogatását. A .i egoldásnál azonban egészen más formát választott, nehogy az azonos tárgyú két kép teljesen hasonló legyen. Carmen Sylva egyébként valósággal rajongott a nagy magyar festőért, annak nagy művészetéért. Magyar Rubensnek nevezte el, verseket ajánlott neki és ha Budapesten járt, soha nem mulasztotta el felkeresni műtermét. Müncheni sikerei egy-kettőre európai hírűvé emelték a kis magyar festő nevét. Egy ideig még a bajorok gyönyörű fővárosában élt, ahol meg is nősült. 1873 ban feleségül vette Max Linát, Max Gabriel festőművész leányát. Ettől kezdve tomboló nagy siker és osztatlan szeretet vette körül a mindjobban kiteljesedő nagy művészt. Maga II. Lajos bajor király is személyes barátjává fogadta és sokszor látta vendégül nyaraló kastélyában a Starhembergi-tó mellett. A müncheni szép napok alatt egyik hires vászna a másik után készült el: a „Bacchánsnő“, a „XVI. Lajos és családja“, a „Pajkos Amor“, a „Forrás tündére“, a „XV. Lajos Dubarry boudoirjában“ és egy egész sereg más nagyszerű festmény. Az ezeréves fennállását ünneplő Magyar- ország azonban hazahívta ezt a káprázatosán nagy értékét. Benczúr Gyula Trefort Ágost, PRO PATRIA A zalaegerszegi származású Szép János honvéd, kijelölt zalaegerszegi bőrkereskedő az orosz harctéren hősi halált halt. Holttestét hazahozták a szülőföldre, hogy álmait az édes anyai földben álmod- ( ja, amelyért életét adta oda. Emléke örökké él! nagy kultuszminiszterünk hivó szavára ott hagyott külföldi sikereket, nagy jövedelmeket, királyi barátokat és hazajött, hogy művészetével szolgálja hazáját. Otthagyott mindent, amit nagy szorgalommal felépített, hogy elvállalja a budapesti Mesteriskola tanári állását, amely után bizony csak gyengécske javadalom járt ki. És otthagyta a hű feleség sirhantját is a müncheni temetőben. Egy év múlva már az iskola igazgatója volt Benczúr. Ekkor újra megnősült. Boldizsár Kata Piroskát, a budapesti állami tanítóképző tanárnőjét vette feleségül, akivel ezután sokáig élt boldog, zavartalan házaséletet. Idehaza, Budapesten, egészen belemerült a milleneumi légkör világába. Egymásután festette meg a magyar történelem nagy alakjait és hires jeleneteit. „Vajk megkeresztelése“, „Budavár visszafoglalása“ (24 000 forint tiszteletdíjat kapott érte!), a „Milleneumi hódolat“ és más nagy festményei beszédes bizonyítékai voltak hatalmas tehetségének és nagy magyar érzésének. I. Ferenc József királyt is több Ízben megfestette, aztán meg a ferencjózsefi Magyar- ország egész arisztokráciáját, közöttük az Andrássyakat, a Tiszákat, a Szapáryakat, a Károlyiakat, Eötvös Józsefet, Trefort Ágostot és még számos politikai és közéleti kiválóságot. De a koronás fők közül is számosat festett meg Benczúr: Erzsébet királynét, Rudolf trónörököst, Ferdinánd bolgár cárt, stb. Némelyiket több Ízben is, számos alakban. A koronás főknél elért sikerei alapján egész Európa festővilága csak úgy ismerte Benczúrt, mint a „királyok és fejedelmek festőjét.“ A világsiker azonban nem kapatta el, nem tette elbizakodottá. Ezután is szerény, egyszerű és jó ember maradt, aki maga volt a megtestesült jóság, derű és szeretet. Nem hitt az emberek rosszaságában és csak a kommün borzalmai ingatták meg ebben a hitében. — Úgy látszik — mondotta ekkor fiának kiábrándultán — mégis neked van igazad: úgy látszik, mégis több a rossz ember, mint a jó . . . A nagy festő mindhalálig serény munkása volt az ecsetnek, a vászonnak, a színeknek. Minden délelőtt, vagy délután, naponta 4—5 órát dolgozott műtermében. Kötelességtudó, alapos, lelkiismeretes munkás volt. Még halála előtt is öt nappal a műtermében dolgozott, mig csak ki nem esett az ecset a kezéből. A monarchia összeomlása neki, aki a ferencjózsefi világban gyökerezett, irtózatos csapás volt. Kassa elvesztése letörte; ott élte boldog gyermekkorának legszebb éveit. Most már érzékeny lett, visszavonult a világtól és félt minden hírtől, ami a külvilágból jött. Csak dolhányi kúriájának négy fala között, vagy a kertben érezte jól magát, felesége társaságában. Itt érte a halál 1920. nyarán, hogy elaltassa örökre. Dolhányon — ma Benczurfalva — temetiék el, szeretett kertjében, kedvenc fája tövében. PÉCHY-HORVÁTH REZSŐ. f
