Zalai Magyar Élet, 1944. április-június (5. évfolyam, 74-143. szám)
1944-05-17 / 111. szám
2 1944 május 17. ri£\fflWii.r.T A zalai Csány László erdélyi főkormánybiztos megbízást ad a székely Gábor Áron tüzérőrnagynak Igaz történet az önzetlenségről és Csiáiny László vértanú, zalai honfitársunk, az 1848—49-i szabadságharc idején tudvalévőén dunántúli kormánybiztos, majd teljhatalmú országos kormánybiztos volt, akinek egyik legfőbb szerepe a lázadó nemzetiségek fegyelmezésében nyilvánult meg. Ezekben a rendkívül súlyos napokban, a magyar szabadságharc legáldozatosabb óráiban vetődött fel a gondolata annak, hogy Kolozsvárott fegyvergyárat és ágyúöntödét állítsanak fel. A gondolat megvalósítására mozgalom indult és annak rendjén Csány László felhívta a székely Gábor Áront, hogy tanulmányozza a kérdést és tegyen neki róla jelentést. Gábor Áron tüzérőrnagy aztán a következőket jelentette: »Mint született katona és mester több helyt megfordultam és a mesteri fortélyokat több helyt volt alkalmam szemlélni, de a kolozsváriakhoz hasonlókat nem sok helyt. Három napion át húzott alkú után is, — mialatt az először 120-ra emelt követelések 40-re szállottak le — összeszámítva minden anyag- beszerzést és mestereknek fizetendő díjat, számításom végeredménye az lett, hogy egy ágyú kiállítása kerül Kolozsvárott 11 ezer 644 forintba, Kézdivásárhelyen pedig 400 forintba.« E jelentés után Grois kolozsvári főbíró tárgyalt a kolozsvári mesterekkel és próbálta őket követeléseiknek mérséklésére bírni, s:kert azonban nem ért el. Ekkor Csány László az ágyúkészítésre való anyagokat Kézdivásárhely- re szállíttatta és rendeletet adott ki, hogy az ágyúgyárat ott állítsák fel. Amikor a kolozsvári iparosok erről értesültek, különféle rágalmakkal vádolták meg Gábor Áront. Az önérzetes székely erre a Regény ^ Magyarra fordította G a á 1 Olga (1) 1918 tavaszát éltük. Szülőfalum népiskolájában éppen befejeződött a tanítás s a gyermekek vidám lármával tódultak ki az utcára. Az iskola előtti pocsolyában heverő disznók felriadtak a gyermekek zajongására és vadul nekiiramodtak, miközben szertefröcskölték a fekete sarat. Az iskolás fiúk és leányok lassan elszéledtek, csak mi, felső- osztályosok, tizenhárom-tizennégyévesek maradtunk még néhányan együtt. Egymás mellett felsorakoztunk* hogy adott jelre versenyfutásba kezdjünk. Már éppen indulásra mozdítottuk lábunkat, amikor osztályunk legjobb tanulója, Kosztja oldalbalökött: — Petja, nézd csak, mi az ördög az, mi történik ott? Osztálytársaink már neki is iramodtak, csak mi ketten maradtunk ott az iskola előtt, földbegyökerezett lábbal és bámészkodtunk át a túlsó oldalra. Néhány paraszt álldogált a rozzant templomkerítés előtt. Köztük volt Iván, a falusi szolgalegény is, akit minden gyermek ismert. A világháború előtt, amikor legidősebb bátyám még elemista volt, vetés és aratás idején, apám mindig elszegődtette mezei munkára. Ez az árva szegény legény, aki — mint monr dották — siókat remélhetett a forradalomtól, becsületes, hűséges lélek volt. A világháború idején a nyugati harctéren fejsérülést szenvedőd s azóta azt rebesgették róla a faluban, hogy egy kicsit meghibbant az agya. Iván mél»Hon véd« című lapban ezt a választ adta: »Ha a politikai okokat kezdjük latolgatni, úgy hiszem, azon nép, mely a kellő számon felül ezreket állított ki folyvást a harcmezőre, bármely nagyváros mit sem tevő s az állada- lom rovására gazdagodni óhajtó lakóinál több figyelmet érdemel. Ha »a haza mindenek felett«, akkor néhány mesterember ne emelje magát a haza fölé, hanem legyen jelszava: a hazáért mindent a legjutányosabban. Különben azon véleményre vetemedik az ember, hogy némelyek a közálladalmi érdek és politikai okok emlegetését csak saját erszényük töltésére akarják felhasználni.« Amikor Gedeon tábornok Marosvásárhelyen a székely tábort már szétverte s néhány nap alatt egész Erdélyt fegyverrel és rettegéssel hatalma alá hajtotta, Kolozsvár is behódolt, Erdélyben már csak Gsucsa tartotta magát és Háromszék állott még, mint rendíthetetlen kő- szirt a dühöngő hullámok között. Ekkor újra jelentkezett Gábor Áron Csány László főkormánybiztosnál és a következőket mondotta: — Én Gábor Áron vagyok Bereckből, testvére az odavaló országgyűlési követnek, szegény sorsban élek, kezein munkája után. Odahagytam családomat, mert olvastam a kormánybiztos úr felhívását, amelyben minden becsületes embert hazája, tűzhelye és alkotmánya védelmére szólít fel és mindenkit felhív, hogy amivel bír, nyújtsa llett a szomszéd községbeli Jefrem gazdálkodó állt, aki nem örvendett valami jó hírnévnek). Azt tartották róla, hogy vad, szélsőséges elem. Kosztja barátom, amikor a templom előtti csoportban meglátta Jefremet, hirtelen hozzám hajolt és ijedt, halk hangon súgta: — Te, apám tegnap bent volt a városban és ott hallotta, hogy Jefrem megölt egy embert, de nem tudják kézrekeríteni. — Nem volt ő már egyszer letartóztatva? — kérdeztem Kosztjától. — Hogyne lett volna, de kommunista és így ismét futni hagyták! Kosztja barátom mindig nagy tekintély volt előttem okossága és tapasztaltsága miatt. — Mindezeket az apámtól hallottam* — folytatta Kosztja — ő ugyanis szociáldemokrata. A Kerenszki-kormány alatt állami tisztviselő volt. De most már a kommunisták az urak... Emlékszem, apam is említette nemrég, hogy Kosztja édesapja, Krusztecsenkó nagy ellenlábasa a kommunistáknak. A templom előtti csoportból most két másik ember letelepedett a kerítés gerendájára, és élénk taglejtésekkel magyarázott a többieknek. Háttal ültek, de mégis mindjárt megismertük őket. Maikin és Sitkó volt, a falu két kommunista vezetője. Maikin a zsidó értelmiség megtestesítője. Vastagkeretű pápaszeme mögül szúrós, nagy szemekkel vizsgálta az embereket. A »politikai központ« 'megbízásából Maikin szervezte meg az első kommunista sejtet a falunkban és az- óta mint az egész vidék legfőbb politikai vezetője szerepelt. Amikor első gyújtó beszédét mondotta, a falu népét kényszerítették, hogy meghallgassák őt. A vörösgárdisták házról-házra járva szeda közügy oltárára. Én tehát itt vagyok, elhoztam magammal szinte mindenemet: fejemben, karomban és szívemben ... Csány László, akinek szíve Zalában dobbant meg először és akinek minden szívverése szülőföldjének hagyományaiból táplálkozott, mélyen meghatódott a göcseji néppel rokon székelynek mélységes hazaszeretetén. Kezetfogott vele, leültette és megkérdezte, hogy mire hajlandó vállalkozni. — Mindenre, — válaszolta Gábor Áron —• amire a hazámnak szüksége lehet. Nekem tüzér! ismereteim vannak. Talán ezekben működhetnék leghasznosabban. — Tüzéreket valahogy csak kapnék, de ágyúöntőre és fegyvergyártóra lenne szükségem! — válaszolta a főkormánybiztos. — Elvállalom, — felelte határozottan Gábor Áron — noha megvallom, sohasem öntöttem még, de azt hiszem, hogy sikerülni fog. — Kisértsük meg — szólt a főkormánybiztos. — Én önt nyomban ellátom szekérrel, útlevéllel és nyílt rendelettel, melyben elrendelem, hogy önt a hermányi vasöntödében mindennel segedelmezzék. Most pedig tudni akarom, hogy mit kíván jutalmul. — Semmit! — felelte nyomban Gábor Áron. Csány Lászlónak kemény katonalelke Vérzékenyedet!: az önzetlenségnek ezen a ragyogó megnyilatkozásán. — Nagy szó, — mondotta kisvártatva, — de megjutalmazza önt az Isten és egykor a haza. A közpénztár ugyan most üres, de kérem, hogy a sajátomból fogadja el ezt a csekélységet. Negyven forintot nyújtott át, de Gábor Áron ezt is visszaadta ezekkel az önérzetes szavak)- kai: — Nem koldulni akarok, hanem a hazámat szolgálni! Csány László megölelte a tüzesszívü hazafit. A székely útrakelt és cselekedett. Tíz nap múlva már jelentette Csány Lászlónak, hogy készen van öt vaságyúja és hogy egy jófejű székelyt már be is tanított az öntésbe. Vgy mutatott örök példát Gábor Áron mindnyájunknak arra, hogy amikor veszélyben van a haza, a legtisztább önzetlenséggel és tehetségünk minden latbavetésével álljunk be a hazánk védelmének szolgálatába. ték össze a férfiakat, asszonyokat és a fiata|I|- ságot és a községháza elé terelték őket. Maikin ez alkalommal Marx elvtárs tanairól beszélt. Marxról a parasztok csak annyit tudtak, hogy külföldi zsidó, akinek az a célja, Tvogy a nagytőkések ellen harcoljon és mindenütt forradalmat idézzen elő. A zsidó Maikin beszéde végén így kiáltott fel: — Világ proletárjai, egyesüljetek! Ezután mindenki hazamehetett. Amikor aztán dolguk végeztével összedugták a fejüket |az emberek és tanakodtak, hogy mit is akart a zsidó Maikin ezzel a különös beszéddel, legtöbbjük a vállát vonogatta. Nem értették. — Mi közünk nekünk, orosz parasztoknak ahhoz, amit egy külföldi zsidó mond? Maikin lelkesedjék fajtestvérének, Marxnak tanain, ahogy csak kitelik tőle, de mi közünk nekünk hozzá?'Nagytőkések meg nincsenek is a mi falunkban! És mi akar lenni 'az a felhívás, hogy: »világ proletárjai, egyesüljetek«? Talán az amerikai, vagy német és francia proletárok eljönnek majd ide hozzánk, hogy a kezüket nyújtsák nekünk? Ostobaság! Mi orosz muzsikok vagyunk és békében akarunk lenni! De a zsidó Maikin továbbra is a faluban maradt és hatalma egyre növekedett. Egy szép napon aztán megjelent a segítőtárs, Sitkó. Ezt a Silkót nagyon jól ismerték a faluban még a háború előtti időkből. Két esztendővel a háború kitörése előtt egy szép őszi napon, amikor a falu népe a mezőn dolgozott, egyszerre csak félreverték a falu harangját, mintha tűz ütött volna ki. A mezei munkába mélyedt emberek felkapták a fejüket és csodálkozva néztek körül. \ (Folytatjuk.)
