Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-02-26 / 46. szám
1944 február 26. 3 tlí^mílET «NStl©8* MÁRKACIKÉKEK A hArmasfej-védjeg g y e l HETI ÉRDEKESSÉGEK Milyen jó tudomásul venni, hogy mégis csak él az emberi jóság, az emberiesség, amikor a megbolondult, elvadult világ tele van a legbar- bárabb embertelenséggel. Van szív, amikor dühöng a szívtelenség! Az Országos Állatvédő Liga ugyanis felhívással fordult a háziasszonyokhoz, hogy' a vásárolt élő halat átvételi előtt a hal fejére irányított erőteljes ütéssel kábít- tassák el, mert különben a hal, míg hazaviszik és megölik, légszomjjal küzdve fuldok- lik, fölöslegesen szenved. * Társadalmi botrányról olvastunk a héten. Szereplője egy különváltan élő, feltűnően szép, szőke asszony és egy nagyvállalat igazgatója Pesten. A szőke asszony személyes szabadság megsértése címén följelentést tett az igazgató ellen, akivel mint régi ismerősével késő este a mulatóban jött össze. A férfi udvariasan felajánlotta, hogy hatalmas túraautóján hazaviszi a nőt, azonban ehelyett a saját lakására robogott vele és revolverrel kényszerítette, hogy ott maradjon. Az asszony dulakodni kezdett, hogy szabaduljon, eközben elszakadt az értékes selyem estélyi ruhája és összetörtek a drága ékszerei. Kihallgatták a férfit, az meg úgy vallott, hogy az asszony kérte meg arra, hogy vigye a lakására, ott barátságosan megbeszélhetik a köztük fölmerült ellentéteket. A szőke nő idegeskedett a férfi lakásán, valóságos rohamot kapott és ő volt az, aki felkapta az íróasztalról a fegyvert és az igazgató mellének szegezte. A két ellentétes vallomás között most mi az igazság? Az, ami nekünk a legjobban fáj és amin leginkább felháborodunk a háborús napok szenvedései között. Amíg a hü, derék, tisztességes magyarok a szent haza létérdekeiért hősiesen küzdenek, remegnek, áldoznak és minden idegszálukban izgulnak a holnapért, az otthonért, a családért, addig fel-feltűnnek a társadalmi fertőben tobzódó személyek, akik nem akarnak kijózanodni az élvezetekből, az örökös farsangból, a mulatóhelyek éjtszakai mámorából, a találka-szalonok illatos levegőjéből. A szégyenük, ami valaha volt, már régen ronfígyá foszlott, az erkölcsi méltóság, ami a legragyogóbb ékszer, már régen összetörött. Lélek a lelket régen kirabolta, végül már csak az eltépett selyemszoknya, meg az üzleti ékszerek körül folyik a per. Ilyen az ő háborújuk. * Arról meg örömmel értesültünk, hogy a férfi- harisnya hiánya miatt újra lábrakap az úri divatban is őseink hagyománya: a kapcaviselet. Szétszakadt ingeket, amelyek már nem érik Imeg a foltot, a cérnát, asszonyainktól eldobott kötényeket, kartonmaradékokat nagyszerűen felhasználunk. Hír szerint a kapcadivatot már néhány textiles kirakata is népszerűsíti. A félcipőhöz csak harisnyaszár kell, a többit pótolja a kapca. Csupán a rátekeréshez kell ügyesség, hogy a fülei ki ne láttassanak. Az egészcipőnéí pedig a harisnyaszárat úgyis pótolja a nadrágszár. Tehát nincs vele semmi baj sem. Amellett — mint mondják — »tökéletesen modern is a kapcaviselési technika, úgy hogy nőknek is ajánlható harisnyaszárral kombinálva«. * De hogy már a divatnál tartunk, azt sem lehet említés nélkül hagynunk, hogy a divat egyik nagy érdekessége jelentkezik: a »dominó ruha«. Ennek anyagát a régi, rossz ruhák épségben maradt részeinek dominóalakúra aprózott darabjai adják. Minél tarkább benyomást keltenek a darabkák, annál figyelemreméltóbb és irígyeltebb a ruha. Úgy halljuk, hogy hölgyeink már is azzal foglalkoznak, hogy szorgalmasan vagdalják odahaza az elviselt ruháiknak ép részeit, hogy azoknak ösz- szeállításából új »kreáció«-t teremtsenek. A férfiak pedig követik a leleményes fehémépek divatját. Immár szintén azon vannak, hogy az elnyűtt ruháikat megújítsák. Négyzet, téglalap, rombusz és romboid alakú foltokkal láttatják el a lyukas és vásott nadrágjukat, minél többféle a szín, annál tetszetősebb a dominó-nadrág, sőt útban van a Petőfi-féle nadrág is, amelynek az egyik szára téglabarna, a másik világos- szürke. Ez a kiránduló nadrág. Ilyenben tette meg ugyanis Petőfi a nevezetes kirándulását télvíz idején Debrecenbe. Dr. Farkas Béla főorvos, minden közcélú mozgalomnak szíves támogatója és kovásza a napokban kérvénnyel a kezében jelent meg Zalaegerszeg polgármesterénél. Ezúttal látszólag magánügyről van szó, amely ügy azonban szintén belekapcsolódik mindnyájunk ügyébe, a magyar ügybe, mert egy született tehetség iskoláztatására hívja fel a figyelmet. Az van a kérvényben, hogy egy szegénysorsú zalacsébi leány, 23 éves, immár 6 éve áll munkában egy nemkeresztény családnál a megyeszékhelyen, mint háztartási alkalmazott, hogy elaggott szüleinek sorsán enyhítsen. Az Isten megáldotta gyönyörű hanggal, amelynek csengése tiszta, mint a hárfazene. Hír szerint Vannay János zeneiskolai igazgató is meghallgatta a dalos leányzót és úgy nyilatkozott, hogy bűn volna ezt a tehetséget iskolázás nélkül parlagon hagyni. így jutott el a kérelem dr. Farkas Bélához, aki tagja a városi képviselőtestületnek. Az a kérés, hogy a város támogassa a leányt abbeli törekvésében, hogy az énekoktatási szakkal is bővült zalaegerszegi zeneiskolába járhasson és részesítse tandíjsegélyben. Ha csakugyan ilyen született tehetségről van szó, a leány sokkal kevesebbet kér, mint amennyivel tartozunk neki, önmagunknak, a magyarságnak. Azt hisszük, nem is lesz e téren semmi akadály, sőt tán ilyen rendkívüli esetben a zeneiskola tandíj elengedést is gyakorolhat. Hátha újabb Blaha Lujza rejtőzik a leányban! Blaha Lujza is cselédleányból lett a nemzet »csalogánya«. A csalogány dalos madár, a pacsirta is énekel, a rigó is. Különös, hogy a szóban levő leánynak is madár neve van, olyan kedves madáré, amely eresz alatt fészkel, de csak csicsereg. * A kenyérből nemcsak él az ember, de meg is hálhat tőle. Behoztak ide a szerkesztőségbe egy zalaegerszegi péküzemből származó kenyeret, amelynek héjába két darab egy centiméteres bádogdarab van belesütve. A pléh- darabkák éle kicsillan a kenyérből, mint valami ezüstfonalka. Hegyes, metsző, éppen elegendő, hogy átfúrja a belét annak, aki megeszi. A kenyeret kiállítottuk közszemlére a szerkesztőségben. Megtekinthető hétfőn és kedden délelőtt 9-től 11-ig. Ajánlatos megtekinteni, hogy tudjuk, mennyire óvatosan kell a nem házikenyeret enni. P. P. Virág egy csácsbozsoki sírhalomra Mindnyájan kedves emlékben őrizzük T eli Anasztáz bencés szerzetesnek finom úri megjelenését, lekötelezőén nyájas modorát és szívének kimeríthetetlen jóságát. Sokáig itt járt közöttünk, mint a csácsbozsoki hívek plébánosa. Be-bejiött a városba, Egerszegre. Minden érdekelte, minden ismerőséhez volt egy halk, szép, belső zengésű szava. Mindenhol megfordult, ahol használhatott, de sohasem kereste a szereplést: a szerénységnek szinte a félelemig való tartózkodása volt benne. Nem lehetett azonban olyan kérés, amit visszautasított volna, ha jó ügyről volt szó. Szent Rendjében akkora tekintélynek örvendett, hogy a szinte Isten háta mögötti visszavonultságában is komoly esélye volt egy alkalommal az apáti tisztségre is. Meghallotta és ő tiltakozott a legjobban : »Nem akarok én megválni a falumtól«!. Most, hogy Borsi ez ky Oszkár soproni kanonok »Az Ur vezetett« címen önéletrajzot ír a Soproni Hírlap-ban, a rendkívül érdekfeszítő visszaemlékezések között Teli Anasztáz- nak, a kanonok egykori győri gimnáziumi tanárának is megindító kis jellemzés jut. Letesszük ezt az emlékezést mint virágszálat Teli Anasztáznak a sírjára, amely a kakukfűves, rozmaringos csácsbozsoki temetőben domborodik a nagy kereszt tövénél. Szól pedig az emlékezés a következőképpen: »Felejthetetlen esemény volt, amikor óra- közti szünetben egyszer fölfödözték a fiúk, hogy a tanár úr a katedra kulcsát az osztályban felejtette. Az osztályozó napló volt a diákság kiváncsiságának legkísértőbb tárgya, Most itt egy kulcs a katedrához, foglaljuk le, tegyük el — zúgott minden oldalról. A tanár úr majd azt hiszi, hogy az utcán vesztette el. A felcsigázott közakarat gyors döntést hozott s a kulcs kezelését pont egy kispapra bízták. Bántott a dolog, de az áradattal nem lehetett szembefordulni. Ekkor belépett Teli Anasztáz tanárunk s így szólt: Kedves ifjak! Úgy emlékezem, hogy a kulcsomat a múlt órán bent felejtettem a katedrában. Ha bizalommal vannak irántam, tegyék jövő órámon ide az asztalra. Kiment. Az osztály rövid tárgyalás után határozott. A kulcs az asztalon feküdt. A tanár úr meg- iletődve csak ennyit mondott: —* Köszönöm! Zsebre tette a kulcsot s el kezdett magyarázni, mintha semmi sem történt volna. Soha egy szót sem szólt többé erről az esetről. Finom lelkű, tapintatos pedagógus volt. Hogyne becsültük és szerettük volna!« •
