Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-01-29 / 23. szám
6 MAWTVffh.F.T 1944 január 29. Legény Elemér: Velence Eó alaff i. A grand Canalra néző kétablakos puha fészek nem változott egy vonalnyit sem. Minden bútor ott állott, ahol júniusban hagyta. Mintha senki sem lakott volna utánuk ebben az édesbús emlékű hotelszobában. Csak azt furcsálotta, hogy a kandallóban, melynek aranylira-díszes kürtője inkább színpadi rekvizitumnak tetszett, ma pár hasáb égett hajlongó lángolásban. Tibor fájó csodálkozással kisérte a fények libegősét a bordó szőnyegen és eszébe jutott Etta mezítelen lábacskája, mely ide-oda tipegett azon a helyen. Hirtelen vad vágy rohanta meg, hogy leboruljon ott, ott, ahol most csak testetlen lángárnyak táncoltak és nem a feslő piros rózsasziromnál is gyengédebb lábak. Mintha sohasem lépett volna földre Etta, mintha mindig ölében hordta volna az élet, mintegy fáradhatatlan izmu szerelmes érzés, nem lehetett felfedezni lábacskáin egy ujtapintásnyi érdességet. De ami minden este uj meg uj csodálatra ragadta, az a tánca volt. A Tarantella, melyet bámulatos tehetséggel lent Capriban lesett el rövid ottlétük alatt . . . Mikor titokzatos tűzzel, belső, izzó magafeledésben eljárta neki a Tarantellát, akkor tűnt csak fel mezítelen lábainak gyönyörű formája, a nyeregnek klasszikusan magas Ívelése, mely rugalmas és fehér volt, bársonnyal fedett, mintegy nedvdús őszi barack . . . Hej júniust irtak akkor és a nászúiból visszatérőben voltak. Azon az érthetetlen estén nyomban a szerenád után ide a szállásukra siettek. Elta lázasan leszórta magáról a felső ruhát, lerúgta a félcipellőket és szenvedélyes táncra perdült... Akkor is ezen a helyen állott a karosszék és 6 valami kellemetlen előérzéssel nézte a felesége mai táncát, melyben vadság, valami nekiszánás lobogott. . . Szivarja mögül visszagondolt a szerenádra. A Piazettán ültek a gondolába, hogy a szerenádhoz csatlakozzanak. Az óratorony bronzemberei félkilencet jeleztek. A gondolás, mintha csak félt volna felébreszteni az alvó lagúnát, zajtalanul merilette evezőjét a fehér vizbe. Ritmikus lökésekkel közeledtek a szerenád lampion-karácsonyfája felé . . . A hasábok utolsót sóhajtottak lángtüdejükkel a kandalló rostélya mögött. Tibor hátradőlt a karosszékben. A szálló halottnéma volt körülötte, úgy érezte, hogy ő az egyetlen, furcsa, téli vendég. Hallgatózott vissza, vissza a múltba és a határtalan csendben tisztán hallotta kicsengeni Etta elrévedő beszédét: — Úgy érzem, mintha egy szép mívü, puha koporsóban feküdnék és Te Tibor, a gondolák kétoldalt fekete szárnyként libbenő sora, volnátok halottaskiséretem. Furcsa, idegenes, hideg képzelődés nászutunkon, úgye? Bocsáss meg érte. Etta lehunyta a szemét és halkan folytatta: — A menet elérkezik egy vakító fényességgel kivilágított tengerre, a szerenád dala pedig harsogó diadalhimnusszá emelkedik. Az én halottas gondolámból lángoszlop csap fel. Égek. Tagjaim sziporkázó izzásban táncolnak tova, a lilafényüvé haloványult tengertükör felett. Aztán egy sistergés, elfutó moraj, a lángom elaluszik, elnyel engem, életemet, a gondolát a hullám ... — Beteges, furcsa vízióid vannak Etta. Mondta neki szemrehányóan. De nem folytathatta. Asszonya megrázkódott, mintha hideg láz gyötörné. Vállán idegesen húzta össze selyemkendőjét. — Hallod, Tibor! Suttogott izgatottan. — A Schubert-szerenád. Most már fázom. Hadd hajtsam a fejemet az öledbe kissé. Puhán megágyazott neki a gondola párnáival az ölében. Etta arra nyugtatta borzas fejét, aztán, mintegy álomban, didergő hangon beszélt. — A Schubert-szerenád, Tibor! . .. Valamit meg kell néked vallanom. Kell, kikivánkozik belőlem. A múltam . . . A fehér nagytemplomban, Egerszeg közepén, ahol esküdtünk, áll egy kis oldal oltára Loyolai szent Ignácnak. Ugye, te észre sem vetted, hogy az oltárképen, fehér fe hök közül a loyolaira kegyesen letekintő Szűz Mária arca, az én vonásaimat örökíti meg Igen, egy nyáron Szűz Mária-modell lettem akaratomon kívül. A fiatal pesti festő, aki az oltárképen dolgozott, megfigyelt, amikor naponta betértem a templomba és térdenállva végeztem el ájtatos Ságomat. Egyszer aztán, mikor felálltam, hogy elhagyjam a templomot, könyörgően intett, a képre mutatott. Megértettem, hogy azt óhajtja, maradjak még. Az oltárkép készült, készült és a közös titok — senki sem tudott róla — finom, misztikus hidativelt telkeink közé, ezen a hídon látogatták egymást sűrűn, egyre sürüb ben a gondolataink Pedig a nevét sem tudtam. Tán ő sem az enyémet De éreztük minda- ketten, hogy szeretjük egymást . . . A Schubert-darab végakkordjai most haltak el a Gindecea ekhójában. Etta hirtelen felült a gondolában, min tégy lázbeteg. — Kérlek, menjünk haza . . . Ez volt az utolsó este, amikor Etta lobogó, vad tűzzel a Tarantellát járta. Mikor a táncnak vége volt, a felesége kimerültén hanyatlott a heverőre, ő pedig leborult, hogy hódolattal illesse a világ legszebb táncos lábait 1 Etta megborzongott és felült. — Tudod, miért táncolok olyan eszeveszetten, miért imádom a szép, az ápolt lábaimat? Ülj csak ide mellém, elmondom . . . A szék támláján nyugvó férfifej megrándult. A féléves fájdalom, a munka, a feledni akaró tülekedés ellenére is eleven erővel juttatta eszébe azt az őrült, mindent semmivé rontó jelenetet. Etta sebesen beszélt, szinte sisteregtek melléből a végzetes szavak. — A freskó tehát készen állott az oltárfülkében. Egy tízórai mise orgona-hullámai ismét elsimultak az egyház magas boltívei alatt Az ólomkeretes templomablak-szemek ragyogó sugárnyalábokat bocsátottak a tömjénfüstös homályba, s mindaketten úgy éreztük, hogy most ketten maradtunk a templomban és a sugarak aranyhurjain játszani kezd finoman sikló újakkal a szerelmünk. A vágy misztikus, hangtalan dala szállott fel a piktorig, aki állványán a befejezett rrüvet nézte és le hozzám, aki a padban térdepeltem. Inkább éreztem, mint láttam, hogy a festő összehasonlításokat tesz a kép és modellje között. Egyszer közeleKüldje be mindig legalább negyedévre előre a Zalai Magyar Élet-nek szóló dijat A lapnak is könnyebb, önnek is könnyebb: egy gonddal kölcsönösen kevesebb.Az újság nem bank, |l hogy hosszabb-rövidebb lejáratú hiteleket nyújthasson. dett hozzá, aztán távolodo't tőle. Vizsgálódása közben megfeledkezett róla, hogy az állvány keskeny és mögötte emeletnyi mélység tátong. Oh miért is nem néztem oda, miért is nem figyelmeztettem ! Egyszer csak hátrálva, többet lépett vissza, mint kellett volna. A talaj kifogyott lába alól és hanyatt esve lezuhant! .. . Etta elfedte szemét. — Rettenetes pillanat volt. Egyedül voltam vele a templomban. A koponyának és gránitnak azt a velőt hasító összecsattanását ma is hallom. Vér és vér, beleájultam a vérébe . . . Másnap volt már. Egerszeg hallgató zalaparti estje lengett az ágytakaróm felett, mikor idegájulásomból magamhoz tériem. Öcsiké őrködött az ágy fejénél. — öcsike, mondd, mi van ővele ? Meghalt ? ... A kis fiú könnyezett. — Már waggonba rakták. Elszállítják Pestre, ott temetik el. A holnap délutáni vonat viszi . .. Hirtelen elhatároztam, hogy én is meghalok. De hogyan? Holnapig annyira magamhoz kell térnem, hogy elmehessek hazulról. Lázas agy- gyal kifőztem az öngyilkosság tervét. A vonat elé vetem magam, amely az ő holttestét viszi... Etta most felugrott a heverőről és idegesen ide-oda járva szőtte tovább elbeszélését: — A véletlen is kedvezett. A doktor megengedte, hogy fölkeljek. Papa hivatalos kiküldetésben járt. Anyám a szőlőben dirigálta a kötözést. Kis öcsémre bíztak,'hogy vigyázzon rám. Öcsiké pedig szívesen ráállt, hogy kikísérjen a Baross-ligetbe. Ismered a Baross- ligetet. Ott terül el az állomás hosszában. Tervemnek megfelelően kikerestem azt a padot, amely a Domonkos vendéglője előtt szemben a sövénybe vágott kilátó előtt.áll és az állomásra néz. Ott kellett elhaladni előttem a vonatnak, amely a piktort viszi. A halott festőt. Mögöttem pedig gondtalan, zajos vasárnap délutánját ünnepelte a kis város. Szép nap ragyogott a kert fölött és tele volt vendégekkel a sorház verandája. A cigány játszott. Haozó sörökkel száguldoztak a fehér asztalok között a pincérek. Mindez borzasztóan gyötörte az idegeimet. Mintha megannyi húr lett volna minden idegszál bennem és azon hegedűitek volna tüzes vonókkal a cigányok. Gondtalanul kacagtak az emberek, a kacajuk forró tű- szurásként szaggatta a dobhártyámat. Az én halottam pedig ott feküdt egy lezárt teherkocsiban. Némán. Mindörökre némán, hiszen hangját sem ismertem ... De indult már a vonat. Észrevétlenül készültem az ugrásra. Méregettem a távolságot. A vicinális komolyan gőzölő kis masinája füty- tyentett. Izzadtságban fürösztött meg az izgalom. Lopva Öcsikére néztem. Oh, ő világ- feledetten, elhúzódva tőlem, Jókai olvasásába merült. Most fogott bele a cigány édeskés hang- szereléssel Schubert szerenádjába, mely mindezt fölélesztette bennem a mai gondolizáskor, Tibor. Idegeim a végsőkig feszültek, roppant és őrjítő pillanat volt. És ebben a pillanatban nekem hallgatnom kellett a Schu bert-szeren ádot! Azóta nem tudom többé elviselni ezt a muzsikát. Abban az örvénylő pillanatban, melyben az őrület arca meredt reám, zengett, hajladozott, fecsegett mögöttem ez a muzsika. Ha ma nem hallom meg ezt a zenét a szerenádon, talán minden jó lett volna, drága Tiborom. De ismét beletopózott idegeimbe az őrület ezekkel a ritmusokkal. De folytatom: A vicinális komolyan gőzölögve megindult és zihálva gurult közelebb, közelebb a bokrok mögött. Most itt a pillanat! Felugrottam a pádról. Egy szökéssel átléptem a sétányt, amelyen kimenő® szakácsnők ténferegtek. A töltés bokraival azonban dolgom akadt, azok belakapaszkodtak a ruhámba, mintha vissza akartak volna tartani. Megcsúsztam, de felugrottam. Még mindig mögöttem zengett a szerenád! Most egyszerre előttem termett a ziháló gőzgép. Egy elszánt ugrás!... Aztán semmi. Ismét ágyban feküdtem, mikor az öntudatom visszatért. Első érzésem az volt, hogy térdben borzasztóan fájt a lábam és mintha térden alul nem rézetme volna, hogy van lábam. Összeszedtem magam. Gondolkozni * próbáltam. Majd elzsibbadt a szívem a rémü-
