Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)
1944-03-24 / 68. szám
íiaotoÍrÍiet I 6 1944 március 24. A suttogó század... Az ösvény, amelyen mentünk, a mocsáron át vezetett, át a sűrűségen, át a végtelen erdőségen, amelyben az elszáradt faágak különös fényben csillogtak a földön. Korpela vezetett bennünket. A finn nyomjáró ismerte a karéliai erdők minden rejtett zegét- zugát is. Felfelé kunkorodó hegyesorru sárga lappcsizmába bujtatott rövid lábai fáradhatatlanoknak látszottak. Csendben, óvatosan haladt előttünk öreg, átzsirosodott hátizsákkal a vállán, — az erdő pedig alattomosan és kísértetiesen vett körül bennünket. Korpela vezetett. Csodálatos érzékkel látta a keskeny ösvény folytatását akkor is, amikor az eltűnt valahol a bokrok sűrűjében és a mi szemeink számára láthatatlanná vált. A finn nyomjáró ismerte a lélekző erdő minden apró titkát és megértette a fák növésének különös néma jelbeszédét is. Hangtalanul haladtunk, jobbra és balra erősen figyelve. Előttem a finn Korpela haladt és ahogyan elnéztem vállának ütemes süllyedését, emelkedését, Vikkari szava jutott az eszembe, amikor az orosz és a finn felderítők járása közti különbségről beszélt. Akkor mondotta Vikkari: — Az orosz gyalogol és a sarkára lép. A finnek nem gyalogolnak, azok lábujjhegyen szökdécselnek. Ebben a szempillantásban láttam Korpelát szökdécselni, könnyedén, mint egy hatalmas macska. Az óriási macska azonban egyszerre megállóit. Az egyik fa mögé ugrott, a téli harcokban zsákmányolt orosz Mausere pillanatok alatt lövésre készen állott a kezében: várt és figyelt Csend volt 'mindenütt, csak a vér zakatolt az erekben. Korpela azután könnyedén megfordult, hangtalanul reánk nevetett: csak egy rénszarvas volt. Tudja az ördög, honnan hallotta meg a finn a rénszarvas nesztelen lépteit, hisz több, mint száz méternyire előttünk keresztezte az utat az állat. Igaz ugyan : Korpela nyomjáró volt, finn határvadász. Ez pedig mindent megmagyaráz. Az ösvény most már a Senki Földjén haladt. Az őserdők kellős közepén: ellenség és barát titokzatos és alattomos találkozási lehetőségei között. Milyen hatalmas erdő is volt ez. Itt csak az erdő élt, csak az erdő uralkodott: az ember úgy elsüllyedt benne, mint tengerben a cseppnyi édesvíz. Korpela pedig vezetett bennünket. Biztonsággal és célratörően. Másodszor is megállott, lehasalt a fűbe, pillanatokig aggodalmasan figyelt, majd felugrott és lefojtott hangon felrikoltott : „Haiiii!“ A rikoltásra tőlünk balra fegyveres finn bukkant fel, cigaretta a szájában, mig kezében lövésre készen állott a puska. Mi pedig könnyű örömet éreztünk, mert tudtuk: jó* utón jártunk és célhoz értünk. Célhoz értünk és itt vagyunk: Keränen kapitány felderítő csoportjánál. Keränen ét a suttogó század Senki közülünk ezt az éjtszakát el nem felejti egyhamar. Kis erdő részlet. Alacsony, alig megvilágított fatörzsek. Harangvirágok és kék nefelejtsek színe csapott ki a tömör zöld színből. Itt, ott a virradat fényében ködfályolok úsztak a levegőben Az alacsony, alig megvilágított fatörzsek között pedig, úszó ködfelhők között ott feküdt Keränen kapitány századja — több, mint százötven finn, akiknek az volt a feladatuk, hogy a hadosztály oldalát biztosítsák és derítsék fel. És senki közülünk azt a hangulatot nem felejti el soha sem, amely a tábort ellepte. Az egymásra nőtt óriási fák között itt emberi alakok üllek, akik cigarettáztak és suttogtak. Amott pedig néhányan a sátortető alatt éppen mosakodtak, vagy kávét készítettek az alig parázsló, mélyen földbe ásott tűzhely fölött és ezek is, mint a többiek, ha hangot hallottak, ez a hang szinte hallhatatlan suttogás volt. Igen csak suttogtak! Tiz napja és tiz éjíszaka cserkésztek már ezek az emberek az erdőben s nagy ritkán, ha beszélni valójuk volt, hangjukat lefojtották és h t valahová mentek, óvatosan elkerültek minden kis száraz ágat a földön. Ez volt Ketänin kapitány suttogó százada, amely a hadosztály oldalát biztosította és amely kis felderítő csoportokat küldött az ellenség közé Háro n, vagy négy emberkéből állottak ezek a kis csoportok, éjszakánként odahagyták a tábort, eltűntek az őserdő tengerében és átkutatták a mocsarakat is. Jóképű, fiatal gyerekek voltak, biztos volt a szemük és a hallásuk éles. Vikkari kezdett mesélni. Ebben az öreg harcosban a komor, ősz Väinarrröinen lelke élt: mindent tudott és mindent elmondott. Kifogyhatatlan öreg mesefa volt ez a ráncosarcu finn harcos, aki sokszor hajnalokba nyúló 'éjiszakákon át mesélgetelt a Suomifok körüli legendás harcokról. Most is reámutatott az egyik fiatal legényre, aki a tűzhely mellett kavargatta a fekete kávét. Rámutatott és már mesélni is kezdett róla : „Mert ilyen fickók ezek a finnek r — Az a legény részt vett a Suomifok harcaiban. Felderitőosztag tagja volt, messze előre kalandozott és az oroszok hirtelen lepték meg. A fiú nem vesztelte el lélekjelenlétét, sapkaellenzőjét a tarkójára tolta, odaállott egy fa mellé. Az egyik bolseviki észrevette. Rákiáltott : „Hallod-e hé I“ — és tovább gyalogolt. Azt hitte: a finn is hozzájuk tartozik I Hát ilyen fickók ezek a finnek! Aztán tovább mesélt: Egyszer egy felderítő csoport ment ki. Eltelt egy nap, két nap, egy hét, két hét, — nem jött vissza senki közülük. Hosszabb idő múlva beszélték az emberek, hogy a mocsár egyik szigetén bolsevikiek telepedtek meg és hogy 1 Nagy János nyug. csendőrtiszthelyettes és felesége szül. Mester Rozália, mint szülők, valamint Nagy Lívia hodosányi állami népiskolai tanítónő, mint testvér, fájdalommal, de az isteni rendelkezésben alázatosan megnyugodva tudatják, hogy a leg- szeretettebb gyermek és testvér Nagy László a Csáktornyái kereskedelmi középiskola III. évfolyamának tanulója 18 éves korában március 22-én este 10 órakor a végső szentségek ájtatos felvétele után a Csáktornyái kórházban örökre eltávozott körünkből. Istenben boldogult kedves halottunk földi maradványait Zalaegerszegre szállíttatjuk és az itteni ujtemető halottas házából március 25-én délután 4 órakor fogjuk örök nyugalomra helyezni. Az örök világosság fényeskediék neki! (Minden külön értesítés helyett.) KIRAKATDÍSZÍTÉSHEZ eg) szinüésmintázott PAPÍROK nagy választékban Kakas Ágoston könyv-, papír- és írótzerkereskedétében. Zalaegerszeg, Kossuth-u. 8. talán azok fogták el a csoportot. Biztosat azonban senki sem tudott róluk. Egyszer aztán az előőrsöknél jelentkezett az egyik halálra- sebzett tagja az eltűnt csoportnak. Ez elmondotta, hogy a csoport átkutatta a sűrűséget, majd a messzi mocsár környékét derítette fel. Alkonysötét és hideg volt. A mocsár szigete előtt, amely fenyegetően és feketén emelkedett ki a lápból, tüzet kaptak. Valamennyien elestek. Másfél napja feküdtek már ott, amikor a bolseviklek óvatosan megközelítették őket. Zsebeiket kiforgatták, aztán odábbálltak. Mint ahogyan mondottam : alkonyati sötétség volt abban az időben mindig. Ilyenkor az erdő még alattomosabb, még csalókább. A lápot pedig teljesen befödi a ködtenger, amelyből csak a sötét szigetek emelkednek ki. Az alattomos lápon és az alattomos erdőn keresztül kúszva tért vissza a halálra sebesült. Nyolc napon át kúszott, de a finn őrsöket csak elérte. Rengeteg sebből vérzett, de visszatért, jelentette a jelenteni valókat és meghalt! Mert ilyen fickók ezek a finnek ! . . . Mielőtt továbbvonultunk volna, egy napot pihentünk. A finnek forró kávéval kínáltak bennünket, kétszersülttel, tejjel és vajjal: vendég- szeretők voltak és mint mindig, minden pillanatban készek arra, hogy minden kívánságunkat a szemünkből olvassák ki. Éjjel két óra után az egész század megindult. Elől Keränin kapitány haladt és két finn harcos. A százados után kis távolságra mi haladtunk és velünk együtt a rádiós különítmény. Addig mentünk, amig az erdő megritkult és kezdődött a láp. A nap izzóan sütött a fejünk fölött, sugaraitól feltámadtak a szúnyogok és tömött sorokban csaptak le reánk. Keleten fenyegetően emelkedtek ki a lápból a tundrák, mögöttük pedig a hegyek. Nem messze előttünk vezetett az országút, onnan a szél szekerek nyikorgásának a hangját hozta felénk. Ott az utón tehát az ellenség haladt I S mi feküdtünk itt az erdei tisztáson, amely belé- veszett a lápba, feküdtünk mélyen az ellenséges csapatok közepén, figyeltünk és köszöntöttük az új napot, amely Karéliára és Karélia hatalmas erdeire felvirradt. Mellettünk pedig jobbról is, balról is finn bajtársaink feküdtek. Itt is, ott is suttogtak valami keveset és reánevettek a német századosra és a magyar újságíróra. Csak suttogtak, szavaikat nem értettük, de a német százados és a magyar újságíró szavak nélkül is megértették, amit mondani akartak, hogy Helsinkitől Berlinen keresztül Budapestig most valamennyi embernek a szive ugyanolyan ütemben ver és hogy valamennyiünk célja ugyanaz. Visszamosolyogtunk reájuk mi is, az égboltozaton pedig ebben a pillanatban bukkant fel a nap vörös koronája és mosolygott az is . .. Aztán elváltunk Keränin kapitány suttogó századától. Elváltunk az emberektől, akiket az erdő tengere nem tudott elnyelni. Korpela vezetett bennünket vissza. Vállai ütemesen sülyedtek és emelkedtek szökdécselő járása nyomán. Felkunkorodó orrú sárga lappcsizmájában fáradhatatlan lábai hangtalanul szökdécseltek, mint ahogy szökdécselni fognak mindaddig, amig a karéliai erdők titkát idegen veszélyek fenyegetik ! HUFFSZKY JÁNOS
