Zalai Magyar Élet, 1944. január-március (5. évfolyam, 1-72. szám)

1944-01-17 / 12. szám

1944 január 17. riAGWPm’T Még a karonülő gyermekeket sem kímélik a vérszomjas orvlövészek (A m. kir. 2. honvéd haditudósító század közlése.) A vörös »felszabadítók« elől hetek óta vég­telen és tarka karavánokban menekül Orosz­ország népe. Mindenki. Legöregebbtől a karonülő csecse­mőig. Éjjel-nappal éhezve és rongyosan ván­szorognak, otthagynak mindent, szülőfalut, vá­rost, lakást, bútorokat és csak annyit cipelnek magukkal, amit egy sovány tarisznyában a hátukon elbírnak. Szakállas, vén muzsikok, városi emberek, fiatal, serdülő leányok, min­denki, aki mozgatni tudja tagjait és bírja még valami beteges erővel. Szomorú és siralmas népvándorlás. Inkább választja ez az agyongyötört, meg­kínzott nép a holnap bizonytalanságát, a vég­telen Sztalin-utakon, a mocsarakon, az erdő­vidéken, csípős, szeles nappalokon és hűvös, deres éjtszakákon, minthogy ottmaradjon ott­honában és megvárja a bevonuló vörös fel- szábadítók mészárlását. Tudják ezek a Szeren­cseden emberek, hogy a kegyetlen halál várna rájuk otthon. És menekülnek! Végig az egész arcvonalon. Szmolenszktől az Azovi-tengerig. Senki sem tudja, hova, csak mennek, cipelik hátukra kötött batyuju­kat, az anyák ölükben gyermekeiket, az öregek nyikorgó panyefogatokon. Árokparton hálnak, meg az erdők fái alatt, egy szál ruhában és sokan bizony mezítláb, vagy rongyos ba­kancsokban. Akármerre jártunk az elmúlt he­tekben az arcvonal mögött, mindenütt mene­külő csoportokkal találkoztunk, riadtszemű, félénk emberekkel, ott vonszolták magukat, az útszéli földutákoa, árokpartokon fe­küdtek és napok óta semmit sem ettek. És mégsem néznek vissza, egyikük sem saj­nálja otthagyott otthonát, eszükbe sem jut, hogy visszamenjenek, — mint egy menekülő ukrán orvos mondta — ez a bizonytalan és reménytelen holnap talán jobb és biztosabb, mint a biztos bolsevista ma. És ebben ők az »illetékesek«. Az ukrán erdővidéken, a mocsártengerben és mindenütt szerte-szét a Dnyeper mögötti területeken elszaporodott orvlövész-csoportok, mintha Moszkva utasította volna őket, vak­merő és kegyetlen módon csapnak rá a mene­külő oroszokra. Még futni sem hagyják a saját fajtájukat sem. A fegyvertelen, védtelen karavánok semmit sem tudnak tenni az erősen fegyverzett orvlövész-támadásokkal szemben. Az útvonalakon sok helyen ottmaradtak a vé­res nyomok: a bandák meglepetésszerűen üt­nek rajt az útvonalakhoz kötött karavánokon és gyilkos tűzzel, valóságos hóhérmunkát végeznek közöt­tük. Az utóbbi hetekben napról-napra kaptuk a jelentéseket megsemmisített karaváncsoportok­ról. Az orvlövészek, ha idejük engedi, nem vé­geznek ki mindenkit, a fegyverre fogható férfiakat elhajtják, a kocsikat és panyefogai- tokat szintén magukkal viszik, a fölösleges holmikat elégetik, a fölösleges embereket pe­dig kivégzik. A Dnyeperen túl a »felszabadítók« végeznek ki mindenkit, a Dnyeperen innen pedig az orvlövészek irtják a lakosságot. A karavánok­ból bujdosók lettek saját földjükön, vértest­véreikkel szemben. Miért? Mert megismerték a megszálló szövetséges csapatok uralma alatt, hogy van más élet is, mint a bolsevista ura-' lom volt, hogy van magántulajdon és van emberi jog is, és nem kell állandóan attól rettegni, mikor toppan be hozzájuk valamelyik GPU biztos és visz el mindent, amit éppen jónak lát. És ez nagy bűn. Ez nem tetszik a »bolse­vista rendszernek«, ez nem »passzol« az ő különös és egyéni elképzeléseiknek, ezt a fel­ismerést, ezt a valóságot és igazságot ki kell irtani, ha másként nem megy, a néppel együtt. Mert náluk nem számít a nép: néhány millió­val több, vagy kevesebb, nem fontos. — Inkább kevesebb egyék, mint több. Ez a fontos! Orosz tisztviselő mondta ezt, aki valamikor GPU biztos volt, aki előtt-minden szent volt, ami bolsevista volt és aki a megszállás két esztendeje alatt döbbent rá húsz esztendő óriási félrevezetésére ... — A megszállt területek orosz népének nem kel! többet a bolsevizmus. Még a vakbuzgó vörösöknek sem. Mert kinyílt a szemük, meg­láthatták a nyugat emberét, aki több, sokkal több őnáluk. És láthatták azt az óriási kü­lönbséget, ami Moszkva és Európa között van: az igazságot. És ezt tudják a Kremlben. De tudják azt is, hogy ez a bolsevista uralom halálának csíráit jelenti. És ezt a csírát ki kell irtani, ha maradni akarnak. És ki is irtják. Ha kell, mindennel és mindenkivel együ;tt. Ezt is ő mondta. És ez sok mindent meg­magyaráz. Moszkva már megkezdte ezt a »nagy tisz­togatást«. Itt a nyugatra tartó karavánok kö­zött is. Az orvlövész-csoportok hajtják végre itt a »munkát«. És ahogy az események mu­tatják, vérszomjasán és kegyetlenül. A napokban akadtunk rá ilyen karavánra. Amit láttunk, az magában is tökéletesen és legőszintébben megmutatta, hogy a volt GPU tisztviselő mennyire igazat mondott. A Kreml A nyugati légiháború borzalmaiban komoly tanulságul szolgálhat mindenkinek az a fon­tos tény, hogy a szerencsétlenség igazában csak akkor hat megsemmisítő erővel, ha a háborúba került lakosság elveszíti a fejét, tanácstalan tehetetlenséggel szemléli az esemé­nyeket. Ezekben az időkben tűnik ki igazán, milyen óriási jelentősége van annak, hogy egy nemzet idejekorán fölkészül a háború kemény csapásainak kiküszöbölésére, vagy legalább is elviselésére. Ezen a téren a Vármegyék és Vá­rosok Országos Mentőegyesülete óriási mun­kát végzett, amikor az elsősegélynyújtásra ki­képzett elsősegélynyújtó tömegének szerveze­tét megalkotta. Dr. Kovács János egyetemi tanár, igazgató-főorvos a következőkben szá­molt be a Magyar Vidéki Sajtótudósító buda­pesti munkatársának erről a méreteiben való­ban óriási arányú nemzetvédelmi munkáról!, — 1927-ben csak 37 tanfolyamot tartottunk, 1933-ban 79-et, 1939-ben 180-at, a imult év­ben pedig 225-öt. Ezzel párhuzamosan a hall­gatók száma is 2.237-ről 1941-ig iévi 20 ezerre emelkedett. Az idei év első felében pedig már idáig 11 ezer/embert oktattunk kií. Ez igen nagy tömeg és íigen nagy mentő­hadsereg. Ehhez csatlakozik természetesen a fővárosi mentők által kiképzett elsősegély- nyújtók tömege, a légoltalmi szervek segély­nyújtói, valamint az önkéntes segélynyújtók, akiket a Vöröskereszt képezett ki. A niagy- városok mentőhadseregén kívül megterenftet- tük a legkisebb falvak, a i'egelhagyatottabb he­lyek, a hegyek között is ;az önkéntes első«-, segélynyújtók szervezetét. Olyan helyeken is, ahol sem orvos, sem művelődés, sem pedig egyéb egészségügyi tényező nem volt. — Itt kell megemlítenem, hogy az Országos Mentőegyesület valóságos küldetést fejtett ki, mert a 'lakosság szakszerű kiképzésével a szomorú múltú kuruzslás lassanként teljesen megkezdte az irtást. Ha kell, mindenkivel (és mindennel együtt. Egy erdőszegélyen feküdt a karaván-nyom. Halott és vérben fekvő emberek, kivégzett asszonyok és fiatal lányok, egy kétéves fiú az anyja ölében, keresztüllőtt koponyával, gyere­kek tarkólövéssel, a panyefogatokból kifogva lovak, a kocsik felgyújtva, elégett roncsokban feküdtek az útmenti árokban. A bátyúk fel­túrva. Látszott a nyomokon, hogy az orvlövé­szek először kikutatták a szerencsétlen, ha­lálraítélt karaván cók-mókját, amit használhattak, azt magukkal vitték, a többit meggyújtották, vagy beleszórták az útmenti árok sáros ví­zébe. Szétszórt kukoricakását találtunk, ez nem kellett az orvlövészeknek, de a kivégzett fér­fiak és nők lábáról lehúzták a cipőt. Valamennyi halott mezítláb feküdt az utón. Elképesztő látvány volt. Hallottam a katyni tömegsírokról, szemé­lyesen láttam a vinnicai tömegsírokat, ott voltam sok-sok békés ukrán falu fölégetett romjainál, láttam az orvlövészek, bandaharcok százféle vérengzését, embertelen, szinte állati módszereit, de az, amit itt láttam, ebben az életét mentő, szerencsétlen, lerongyolódott karaván-roncsban, az felülmúlta valamennyit. Az eső verte a hullákat és az üszkös ruhái-) darabokat, meg kocsironcsokat, csípős szél is fújt és ebben a sirató pillanatban megdöbr bentően éreztük: »Hát mi lehet ott, ahova a vörös rém tette a lábát?« Mi lehet más: a bolsevizmus végzi a nagy tisztogatást! háttérbe ‘szorul. Hiszen régen az volt a köz­felfogás, ha valaki súlyosan megbetegedett, úgyis meghal, kár kórházba vinni. Az emberek valósággal rettegtek a kórháztól. Hála a men­tők felvilágosító előadásainak, ma már a hozzátartozók nem a kuruzs- lókhoz fordulnak, hanem a mentőintéz­ményekhez. i A mentők a társadalom minden rétegét, a földmívesosztálytól kezdve az összes foglal­kozási ágakig szakszerűen kioktatták. Nagyon szép látvány Budapesten, hogy ha villamos-, vagy gépkocsibaleset történik, rögtön ott te­rem nyolc-tíz ember, nem törődnek azzal, hogy ruhájuk tele lesz vérrel, vagy sárral, igyekeznek embertársukon segíteni. Ma már ugyanez a helyzet a gyártelepeken, sportpályá­kon, mindenhol, ahol az elsősegélynyújtásra szükség van. — Ebből következik, hogy egy háborús tö­megszerencsétlenség esetén milyen nagyjelen­tőségű honvédelmi vonatkozása és nemzetgaz- sági jelentősége van a jól megszervezett mentőügynek. Azok a katonáink, akik még a béke éveiben megtanulták a szükséges első­segélynyújtási szakismereteket, a harctéren mint képzett szakemberek, nemcsak fegyverrel, hanem orvosi alap­ismeretekkel is szolgálhatják a hazát. És ez már csak azért is jelentős, mert a nyers1 erő egyedül még nem ad erőt a hadseregnek. A minden szempontból kiképzett katonaság többszörös erőt képvisel és mi, mentők, a mi munkánkkal teljes mértékben fokozni óhajtjuk azt az erőt, amelyre a dicső magyar hadseregnek szüksége van. (Zs.I.) SZABÓ SÁNDOR tart. zászlós. Az első segélynyújtásra kioktatott mentőhadsereg felállítása óriási nemzetgazdasági jelentőségű esemény

Next

/
Thumbnails
Contents