Zalai Magyar Élet, 1943. október-november (4. évfolyam, 222-255. szám)
1943-11-06 / 251. szám
2 1943 november 6. M/^RÍ3-ET Dr. Pesthy Pál: Nemes Zala vármegye követe, Deák Ferenc táblabíró úr Pozsonyban ni. Az áprilisvégi napok ismerkedéssel teltek lel ,a koronázó városban. Május 1-én jelent meg az újdonsült képviselő először a kerületi ülé- fsen s a rákövetkező napon már el is mondta szűzbeszédét, amelyben szót emelt a nemesi jogok egyik túlkapása, a botozás ellen. Ettől az időtől fogva nemcsak legszorgalmasabb látogatója a tanácskozásoknak, hanem úgyszólván nem volt összejövetel, amelyet beleszólás, eszmecsere nélkül ült volna végig. Olyan otthonosan mozgott a diéta termeiben, akárcsak az egerszegi megyeházán lett volna. Minden felszínre vetődött kérdésben teljesen tájékozott. Látóköre felülmúlja az idős, tapasztalt politikusokét. Alig hihető életrajzírójának, Ferenczi Zoltánnak az a magyarázata, hogy Deák Antal vezette be a képviselői tudományba. Őt a saját lángelméje iskolázta meg, a dolgok lényegének ösztönös megérzése. Ezenkívül az élet embere volt, aki a közpályán való harcaihoz a kehidai lankák robotosaival való érintkezésből hozta az ihletet. Nem kereste a tekintélyt, hanem úgy ragadt rá. Akik először csak jóindulatú vállveregetés- sel intézték el a »fiatalember« becsvágyát, hovatovább mind nagyobb tisztelettel figyelték működését. Személye a központba került, Udvar képződött körülötte. Igazán páratlan egyéniséget jelentett abban a követi táborban, amelynek egy része csak önhasznát kereső, kormánytámogató, szemforgató, dróton ránci- Igált, gerinctelen alak, másik része pedig heves- kedö, mindent akaró, állhatatlan, hamar kifáradó, kedvét vesztő és borúlátó kormány- ellenes. Deák Ferenc azt a hivatástudatot, amellyel Pozsonyba ment, szívós akaraterővel párosította s ezt politikai eszményével: az igazság, jog alapján álló, alkotmány iránt való lelkesedésével táplálta. Ahol mások már tehetetleneknek bizonyultak, ott Deák Ferenc higgadtsága, nyugodt mérséklete még tenni tudott valamit. Ahová mások látása m’ar ki nem terjedt, ott Deák tekintete tisztán eligazodott. Ahol mások útvesztőbe kerültek, ott az ő jogi tudása, ítélőképessége megtalálta a kiutat s a legkörmönfontabb vitában sem lehetett csapdába szorítani. Amikor mások kifogytak már la szuszból, ő még bírta tüdővel. Sohase sértett, mégis meg tudta mindig keményen mondani az igazságot. Sohase sietett, de mindig jókor érkezett a mondanivalóival. Két karddal hadakozott: egyikkel a nemzetet cselédsorban tartó, minden szabadabb mozgást ellenző és minden szabadabb szóban lázadást szimatoló »reakció«, másikkal a nemesi szükkeblűség és az alkotmány százados igazságtalanságai ellen. Mikor szólt, a nemzet ősi lelke beszélt belőle. S az »Országgyűlési Tudósítások« szerkesztőségéhen, a híres lépcsők fölötti különös városrészben önérzetesen sercegett a lúdtoll a másoló jurátusok kezében. Eszének, jellemszilárdságának, törvényes álláspontjának fensőbbségét megérezte a kormány is és sanda szemmel ugyan, de meghajolt harcmodorának kifogástalansága előtt. És ahogy nem volt Deák a rohamok embere, épp úgy nem lankadt a kitartása se. Vesztett ütközetek után se adta fel soha a reményt s a legkisebb eredményt is nagy lépésnek tartotta a célhoz vezető utón. Arra a rettentő kötélhúzásra, amelyet akkoriban az országgyűlési tevékenység jelentett, számos hazafi megrokkant energiával fizetett rá, Deáknak bölcs nyugalma azonban töretlenül úszta meg a nemzeti küzdelmeknek legválságosabb éveit. Szemlélődő hajlamát a séták, kirándulások elégítették ki, történeti érzékét Pozsony patinás múltja mélyítette. Deák nagy természet- barát volt. Egyike azoknak a közéleti jeleseinknek, akik azelőtt is nagyra értékelték azt a tényt, hogy Pozsony környéke csodálatra- méltóan szép táj. Hozzá hasonló gyönyörű vidék messze földön alig található, zalai léleknek csak még Zalában. És a természetnek ez az isteni remeke éppen tavaszi pompájában, a szépségnek is májusi virulásában mosolygott, amikor Deák elfoglalta követi székét. A kakukszavas, ihletösszhangot lehelő ligeteknek álmodó csendje, muzsikáló szellője magához csábította már pirosló hajnalokban, mikor a nap melege még nem csókolta fel a Csillogó harrnatpt A szűzies, üde virágok, lágy füvek és szerelmesen egymáshoz boruló levélek fiatalságában tobzódó, akaraterővel telített természettel ölelkezett az ő fiatalságának acélos akaratereje. Bár egyáltalán nem volt regényes vérmérsékletű, álmokra hajlamos, szilaj képzeletű egyéniség, szívében erős visszhangot vertek Pozsonynak beszélő kövei, barokkstílusú, címeres, rácsoskaputazú és rácsosablakú házai, a vitézség, hagyomány, tudás, művészet, vallás, tisztes .polgári munka emlékei. A csak három évtizeddel azelőtt leégett vár füstös termein, márvány lépcsőházán átsuhanó szél az egykori ragyogásról, királyi fényről, a nemzet áldozatos lovagiasságáról beszélt, arról a hűségről, amely a poklokon keresztül is kész volna követni azt, aki a hűségért megértést ad cserébe. Ez a történeti levegő Deák Ferencnek lelki szükséglete, hiszen — iHint Ferenczi Zoltán is írja — »hazaszeretetében volt valami múlt iránti epedés«. Talán azért e sóvárgás, mert ő nemcsak érezte, de igazán átérezte, hogy a mult a jövendőnek termő gyökere. Nevének nőttön-nőtt népszerűsége hovatovább a sétáin is elkísérte. Jóízű anekdota szállong róla: Egy alkalommal a Zuckermandli nevű városrészben bolyongott a Dunaparton, elmélázva a riiéltóságosan hömpölygő folyam és a várkörnyék panorámáján. Valaki az őgyelgők közül fölismerte. Száj a szájnak tovább adta, hogy ez a zsinóros dolmányú, izmos alak a híres Deák. Mihamar egész csődület támadt, látni akarták. A német varga májszter uram csak úgy hevenyében, csirizes kötényestül sietett a kapuba megérdeklődni, mi a látnivaló. Mivel pedig folytonosan csak ezt a szót hallotta: Deák... Deák ... Deák... csalódottan fordult vissza a műhelybe és jellegzetes pozsonyi tájszólással mondta: — Jach was nix! Nu a Student! Szórakozásokért, amik pedig bőven kínálkoztak az országgyűlési sokadalmak idején, nem igen lelkesedett. A séták és gyűlések kivételével legszívesebben otthon tartózkodott egész napon keresztül. Látogatóba nagy ritkán járt. Már akkor hozzászokott, hogy inkább őt keressék föl. A közéleti csatáknak villogó szemű, fürge embere a magánéletben meglehetős kényelmes, lassú, nehézkes volt, igazi magyar típus, amilyent a napkeleti beláthatatlan rónák és puszták mutatnak. Magába zárkózott gondolataival, tanulmányaival, hivatásszeretetével, a kiválasztottaknak tudat alatt szenvedő elkülönülésével. S nem vágyódott oda, ahol zenélt, zajlott, mohósko- dott körülötte az élet. Itt is, ott is hazárd kártyajátékok folytak, ezeknek vihara vagyonokat söpört el, mint ahogyan a szenvedélyes kaszinói kártya ma is megingatja nagy- és kisvárosokban egyaránt érdemes családok sorsát. Forró táncesték forgatagában, Offenbach balettjeinek hangulatában, bécsi, pozsonyi ke- ringők selyemlágy ütemei közben csókosszájú menyecskék, ringó derekú leányzók színesítették meg számos követ úrnak buja képzelődését. Szalonok meghitt sarkaiban gyengéd spinét ábrándozott, míg egy-egy búsmagyar társaság, a titkos rendőrség szorgalmas jegyez- getése közben, Rákóczi toborzója, Czinka Panna kesergője, Bihari, Lavotta muzsikája mellett mulatozott. Egyébiránt akkoriban egész Pozsony csupa muzsika volt. (Folytatása következik.)
