Zalai Magyar Élet, 1943. július-szeptember (4. évfolyam, 145-221. szám)
1943-07-31 / 170. szám
2 1943 július 30. Drámai képek K amelynek lakossága klpusztithatatlan életkedvvel szövi a szebb iövő álmait a romokon is A Frankfurter Zeitung Kölnbe küldött tudósítójának alábbi beszámolóját közli: A gyorsvonat pontosan fut be a pályaudvar csarnokába. Megszámlálhatatlanul sokszor jártunk mi itt az utolsó két esztendőben. A pályaudvarból közben mind kevesebb maradt. Az üvegezések pozdorjává zúzódtak, a tartószerkezeteket, a nagy csarnokot, a jellegzetes óratornyot újra és újra felfalta a bombák és aknák mohó, romboló ereje. A torony négy órája közül három nem jár, mintha meg akarnák rögzíteni azt a késő éjtszakai órát,, amikor a kemény beavatkozás megállította kerekeiket. A forgalom kerekei azonban nyolc nappal a legsúlyosabb támadás után, amelyet a város elszenvedett, megint szinte súrlódás nélkül kapcsolódnak egymásba. A Rajna felől jövet olyan menetrendszerűen érkeztünk, mintha nem lettek volna légitámadások. Az, amit ezekben a napokban és éjjeleken a vasút személyzete végzett, felülmúlja az emberi mértéket. Nem különös ez? Az ember valahol Németországban menetjegyet vált a Ruhr-vidékre, felszáll a vonatra s a vonat néhány óra múlva egy háborús terület kellős közepén, teszi le. Mert aki ma Nyugat- és Északnémetországba utazik, olyan helységekbe jut, amelyeket a háború ökle épp olyan keményen, könyörtelenül és sebeket osztóan sújtott, mintha va-< lahol Távolkeleten, az ellenséges ütegek tüzé- ben feküdnék. Csak álmában jutna eszébe az utasnak, hogy jegyet kérjen Sztálingrádba, mintha álmodnék; lép ki a látogató ennek az egykor oly életvidám, gondozott városnak pályaudvarán. A hatalmas telep megszokott folyosói és útjai mintha valahogy kiléptek volna tengelyükből és méreteikből. Ahol az ember azelőtt balra kanyarodott be, most palánkfal zárja el az útat. Követve azonban a többi utas sötét oszlopát, ^végül kiérünk a pályaudvar előtti térre. Sugárút helyett ösvény A nap ragyog és a szél magas porfelhőket vág a levegőbe. Az errefelé szétrombolt városok fehér, szemcsés pora ez. Zsarátnokokból, szétőrölt kövekből elizzott cementből, gipszből és vakolatból képződött por. Ez kiséri az embert minden útján, amelyet gyalog kell meg- ' tennie, mert nem közlekedik semmiféle villamos. Csak autóbuszok járnak azoknak az utasoknak részére, akik messze, az elővárosokba akarnak jutni. Rátérünk arra az útra, amely legrövidebben visz a belső városba. Az útra, amely már nem utca többé. Jobbról és balról leégett, szétrobbantott házak omladékai hulltak a járdára. Az emberi láb, mintha új, töretlen talajon kellene járnia, keskeny ösVadászoh figyelmébe! Héé Iliit inli QMnnMHBMaHBMnnB Szarvasét, őzét, pézsmáét, nyári rókáét, borzét, házi macskáét stb. Radu Dezső iimár Zalaegerszeg, Berzsenyi Dániel-uica 55—57. vényt taposott ki az úttesten. Néhány perces vándorlás után az utason eluralkodik az az érzés, amely azután a következő napokban sem szűnik meg, hogy tulajdonképpen nem az ismert városban tartózkodik, hanem valami ismeretlen országban. Ilyesmi történhetik azzal, aki fiatalkorából megőrizte egy táj emlékében valami kedves liget képét, amely az atyai házzal szemben terült el, most pedig hogy visszatért oda, hatalmas bérkaszárnyával találja magát szemben. Érzi az idő múlását, a fájdalmat, hogy nem a várt kép fogadja. Már most itt, az idegenné vált, meghitt városban nem volt szükség évek múlására, itt percek alatt ment végbe a változás. Mássá változott a kép, olyasmivé, ami már közel vám a semmihez. Legalább is anyagi tekintetben. Eddig ismeretlen kilátások nyílnak a szemlélődő elé. Hátsó udvarokba, kertekbe, egészen más utcákba láthatunk. Itt légi aknák zuhantak le. Ott tűz lángolt fel, ugrott át sisteregve a szomszédos házra, aztán a másik házra s így órákon, sőt napokon keresztül, míg aztán valahol lelohadt, de egy hétire rá valami sarokban megint fellobogott. Csend van ezekben az utcákban. A felhuHámosodott talajon járva még saját lépteink hangját sem halljuk'. A csend, bármilyen különösen hangzik, valami vasárnapi valami ünnepélyesen nyugodt. Az itteni emberek azonban, úgy látszik, nem arra születtek, hogy semmittevésnek adják át magukat. Mert ezekben az ezerfáncú omladékokban, a szétrepedt házakban, az épületek megmaradt felében s főleg a pincékben emberek élnek s ezeknek az embereknek életé munka. Védekezniök és dolgozniok kell, gon- dolniok az újra, nem hagyni kihasználatlanul a napokat és az órákat;. Az egykori kapuk oszlopain, a házfalakon cégtáblák és cédulák függnek, olvasni rajtuk, hogy ezt, vagy azt üzletet itt, vagy ott újra megnyitották, hogy a W., vagy Z. család most a P.-utcában lakik. Csupa bizonyság arra, hogy az élet tovább folyik, rögös utakon ugyan, de mégis egy cél felé haladva, bármilyen messze fekszik is ez a cél. ösztönszerüen ragaszkodnak ezek az emberek a forrón szeretett föld, a szülőváros, az otthon darabkájához. Senki sem akar elmenni a messzibe, ahol nyugalmat találhat, mindenki maradni szeretne, bár minden kicsiny, sőt legkisebb kényelmet is nélkülözni kénytelen. És soha nem érezni olyan elemi erővel a bajtársiasságot, mint ezek között az emberek között, ezeken a helyeken, ahol mindenki egyenlő, bárki volt azelőtt, hordár, vagy gyáros, mert ugyanaz az éjtszaka ugyanazzal a sebbel jelölte meg őket. Házról-házra jártunk, barátoktól ismerősökhöz. Fáradságos út volt a romok fölött, de mindenütt a viszontlátás örömével fogadtak bennünket, mindenütt megvolt a kívánság, hogy az idegent valamivel megörvendeztessék, egy pohárka borral,* egy csésze teával, amihez az edényeket kölcsön kellett kérniök. Még sohasem éreztük magunkat olyan otthonosan mint ide visszatérve, sohasem volt még olyan szívélyes a kézfogás, mint amit itt váltottunk. Igen, tulajdonképpen mindenki megvan, itt vannak a barátok, ha a legtöbbjüknek aligha maradt is más, mint a puszta életük. S mindenki, mintha tehertől akarna szabadulni, igyekszik elmesélni élményeit. Nem úgy mesélik, mintha azt akarnák, hogy hősként csodáljuk őket. Egész egyszerűen elmondják, hogy is történt az egész, hogyan menekültek meg. A rajnai ember Miután már több pince falát szerencsésen áttörték, végre biztonságban voltak, végre vizet adhattak a gyermekeknek, segítséget nyújthattak a sebesülteknek, szavakkal bíztathatták egymást. Mi sem volna hamisabb, mint hősöket faragni ezekből a rajnai emberekből. A rajnai ember nem hős, aki dallal az ajkán megy a csatába. Csendesen ül most. Sokszor azt hisszük, örökre elfeledhetjük a nevetést. Mert ezek már elfelejtették. De ezt a hangulatot biztosan le fogják küzdeni. Ma még érthető az oly kézzelfogható szerencsétlenség láttára. Itt az úttestet hatalmas tölcsér szakította fel, ott túl a parkban egy sereg légi akna ősi platánokat és tölgyeket szakított ki a földből. Ősziesen barna köröskörül minden falevél. Minden fű kiégett. A tavon a csónakházak fenekükkel fölfelé úsznak, de az idei kis kacsák élvezettel túrják a partnak azt a részét, ahol egy robbanóbomba kifordította a föld belsejét. A tűz szagát érezni mindenütt. Édeskésen erjedő szag, mint amilyent a szeméttelep áraszt, ha rásüt a nap. Valahol a második emeleten karcsú ívben patakzik a víz a megsérült vezetékből. A hang valami szerény szökőkút csobogására emlékeztet. Egyetlen háznak sincsenek ablaküvegei, odább azonban pár házat látunk, amelyek alig szenvedtek más kárt, mint azt, hogy kitört az üveg ablakaiból. Az egyik azért menekült meg, mert a tulajdonos és családja az egész támadás alatt a házra ügyelt. A tüzeket már keletkezésükkor elfojtották, szembeszálltak a foszforral s másnap reggelig védték a tetőt vízifecskendővel a szikrák ellen. Amiről azután most írunk, könnyen keverhet bennünket abba a gyanúba, hogy célzatod legendákat terjesztünk. Ezt azonban a látogatónak magára kell vennie, amikor följegyzi mindazt, aminek hitelességéről meggyőződött. Munkások életük kockáztatásával mentették meg az égő gyárat, miután családjukat úgy ahogy biztonságba helyezték. Már a holmijaikat veszni hagyták, mert tudták, hogy az üzemvezető mindent meg fog tenni segítségükre. Sokszor hallani, hogy Németország többi részének fogalma sincs arról, micsoda súlyos megpróbáltatásokat kell kiállaniok a rajna- és ruhrvidéki embereknek. Ennek ellenére bőven van példa arra a megértésre» amellyel az egyén számolhat. Barátok, akiknek nemcsak egész lakásuk égett ki, hanem akiknek üzletük is minden értékes tartalmukkal megsemmisült, rövidre rá már nem kevesebb, mint hét meghívást kaptak, hogy meg nem határozott időre költözködjenek ismerősükhöz. Mindenki, akit nem ért katasztrófa ,egymással versenyezve sietett kisegíteni embertársait élelmiszerekkel, ruhával, szappannal és háztartási tárgyakkal. Három fárasztó nap után az utas porosait és elfogódottan ismét a pályaudvaron állt. Köröskörül azon dolgoztak, hogy a tűzvész nyomait eltakarítsák, a sérüléseket kijavítsák. Lehetetlenség azt állítani, hogy ilyen aránylag rövid idő alatt az élet a városban ismét a rendes mederbe terelődött. Erről szó sem lehet. De hogy az élet valami módon tovább megy, az bizonyos. % Száz százalékos hernyóselyemből néhány szolid női ruhára alkalmas imprimé érkezeit 95 cm szélességben, 60 pengőért méterenként a Schütz Árúházba. — A honvéd életét és épségét áldozz« értem naponként Én mit tettem eddig • honvédekért?
