Zalai Magyar Élet, 1943. július-szeptember (4. évfolyam, 145-221. szám)
1943-09-15 / 208. szám
2 1943 szeptember 15. Eladó a zalaegerszegi öaroíí-uékház anyaga bontási kötelezettséssel Ajánlatok szeptember 17-ig NémethDózsefhez, a Baross Szövetífeg ügyvezető elnökéhez adandók be, Zalaegerszegen. amerikai külügyminiszter rádóbeszédet mondott, amelyben vázolta az Egyesült Államok! külpolitikáját. Kijelentette, hogy Japán és Németország még óriási erőforrásokkal és hatalommal rendelkezik. Még mindig ellenőrzésük alatt tartják Európa és Ázsia hatalmas területeit. Teljes legyőzésükre a szövetséges' nemzeteknek a harcmezőn és hátországokban az eddiginél is sokkal nagyobb erőfeszítéseket kell hozniok. (MTI) Finn hivatalos helyen fogadtak egy ame^ rikai, egy svéd és egy dán újságírót és nyilatkozatot tettek előttük. Ismerteti a nyilatkozat Finnország ellátásának kilátásait. Ki-! emeli, hogy bár az ország a németországi és a Németországon keresztül lebonyolításra ke- rülő beviteltől függ, mégis hat hónapon keresztül akkor is el tudná magát látn,’i, ha ez a behozatal megszűnnék. Finnország és Olaszország között semmiféle szövetséges viszony nem állott fenn, de a finn nemzet nem tudja elfelejteni, hogy Olaszország az 1939—40 évi téli háború idején milyen őszinte rokonszenv- vei viseltetett Finnország iránt. Finnország a kelleti arcvonalra összpontosítja figyelmét. Ha bekövetkeznék ennek az arcvonalnak jelentős megrövidítése, ez közelebbről érintené Finnországot, mint bármi más. El dohét képzelni, hogy a szövetséges hatalmak finn békére számítanak. Finnország azonban egyáltalában nem gondol föltétel nélküli megadásra. Különálló harcot folytat és megőrizte teljes jogát, hogy bármikor szabadon cselekedjék*. (MTI) ' Washingtonból jelentik: A haditengerészeti minisztérium közölte, hogy foglyul ejtették azt a német búvárnaszádparancsnokot, akit kitüntettek az Ark Royal angol repülőgépanya- hajó elsüllyesztéséért. Friedrich Ouggenberger .sorhajóhadnagy, a mostani háború leghíresebb búvárnaszádparancsnoka, most az Egyesült Államokban fogoly, miután Brazília partjainál egy amerikai járőrgép megsemmisítette búvárnaszádját. Guggenbergert hat német tengerésszel együtt kimentették. (MTI) INNEN IS — ONNAN IS Több istentiszteletet tartottak már Helsinkiben bombabiztos légoltalmi pincékben. —i Rongyból akarnak előállítani cigarettapapírt Törökországban a külföldre irányuló dohány- szállítmányok részére. — A legtöbb Oncsa- ház Győrött épült a sokgyermekes csáládok számára. — Csökkenő irányzatot mutat a sörfogyasztás Magyarországon. — Agyonütötte a Gellérthegyről levált sziklatömb Varga Erzsébet 20 éves budapesti tisztviselőnőt. — 2.500 méteres filmfelvétel készült Borisz bol- Igár király temetéséről és a temetésig eltelt nyolc napról. — Összeszólalkozott Tábori Lajos nagyrévi (Jász-Nagy-Kún-Szolnok vármegye) lakos 17 éves fiával és a vita hevében íszívenszurta. A fiú a helyszínen meghalt. A gyilkos apát letartóztatták. — Leszállítják a többgyermekes bolgár családok adóját. Az adóleszállítás a negyedik gyermek születéséinek évében 40 százalékot, további születések esetén 70 százalékot ér él. MACrt/VRFITT A becsületes Rongyos Zalában találkoztam vele, 1934-ben. Alig volt rajta ruha, olyan rongyos volt. Szétmáló kabátjának béléscafatjai itt-ott kilógtak. Ing nem volt rajta. Ezer folttól éktelenkedő nadrágjának egyik szára térden alul hiányzott, lábait pedig spárgával átkötött rongyok védték a nagy hidegtől. Siralmas volt a külseje, de a lelke az fehér volt, mint a hó. * Télvégi, éjtszakai szélviharban, kerékpárral jöttem haza Ukkról. Kimerülve érkeztem meg Dergecs-pusztára, kis téli iskolámhoz, jóval éjfél után. Pedig még 11 óra sem volt, amikor a vacsorautáni alsósparti szerencsés befejeztével elbúcsúztam a társaságtól, egy marék krajcárt beleseperve a pénztárcámba. — No, uraim, az erszényem lehúz a gépről! — szóltam tréfásan a búcsúzáskor. — Legalább nem fuj le a szél! — kiáltottak utánnam. Otthon azonnal ágyba bújtam. Annál is inkább, mert a szobámban nagyon erősen hár- tyásodásnak indult a mosdóban a viz. Másnap kicsit későn keltem. Vasárnap volt. S midőn zsebeimből átrakódtam, szinte elakadt a lélek- zetem a döbbenettől, nem találtam a pénztárcámat. Percekig csak álltam, bámulva mereven a petróleumlámpám kormos cilinderére s úgy szorongatta a torkomat valami, mintha békebeli savanyucukor óriást nyeltem volna. — Teremtő Isten — bugyborékolt fennem a keserűség — egy havi fizetésem oclavan I Elvesztettem az utón! járkálni kezdtem. Ilyenkor mindig megindu- duiok. Három lépés az ablakig, három vissza. Badarságok kóvályognák az agyamban. Milyen szám is osztható hárommal maradék nélkül ? Hát néggyel ? Hattal ? Ante, apud, ad, adver- sus ... szavaltam félhangon. Majd elmondtam Pythagoras tételét: A két befogó négyzetének összege... Erről viszont eszembe jutott az elvesztett összeg. Hetvennyolc pengő! S még hozzá osztható hárommal! Érdekes, hogy erre rájöttem. De rájöttem arra is, hogy még csak másodikat mutat a naptár. Milyen jó, hogy két pengőt már elköltöttem a havi nyolcvan fixből, mert azt is elvesztettem volna. Nagy szerencse. De mi lesz a kosztpénzzel? Honnan veszek negyven pengőt? — Úgy kell neked, minek viszel magaddal ennyi pént! — álltam a tükör elé. Aztán szemberöhögtem magamat: — De nagyszerű, hogy a névjegyed benne van a pénztárcában! Felírtad rá a lakásod címét is? Bölcs ember vagy! Legalább gondos pasasnak tart a megtalálója, miközben nagyokat iszik az egészségedre. Még tán meg is dicsér a komáinak. S mert a tükör nagyon savanyú képet vágott, hát otthagytam, kirohantam. — Fiacskám, — szóltam egy leventének — nyargalj végig kerékpárral az ukki országúton. Az éjjel elvesztettem a pénztárcámat. Talán megtalálod! A legény elkarikázott. Dél felé került visz- sza. Persze, hogy nem találta. Le voltam törve. Másnap elfogott a buz- góság, nekiláttam gombot varrni a hátsó nadrágzsebre. Féléve hiányzott már ez a gomb. Ezért is csúszott ki a pénztárcám, miközben küszködtem a viharral. Varrtam. Olyan hévvel, mintha ez hozná vissza a pénzemet. Rég föl kellett volna már varrni, de nem okoz nagy gyönyörűséget nekem ez a művelet. Egyszer varrtam meg a könyökömet, csak úgy testen, színéről — mert hisz így a legegyszerűbb — és úgy a kabátujjamhoz varrtam az ingemet, hogy nagyobb lyukat Fellett vágni rajta, mint 'eredetileg volt. Most újra tűt kellett ragadnom. — Csak ezek a lyukak lennének nagyobbak a gombokon — morogtam. Majd egy kis Versikére tértem rá: — Varrogat Erzsiké, nincs már édesanyja! Hogy persze nem Erzsiké a neVem, arról nem tehettem. Bár Erzsiké lennék, akkor nem kellett volna hátsó nadrágzsebbel kínlódnom. Hiszen az Erzsikék nem hordanák nadrágot. Akik pedig hordanak, azokat Erzsókoknak, Zsókáknak s más egyebeknek hívják. A harmadik napon már fütyültem: — Soká lesz elseje még! Számtan-órát tartottam a II. osztályban. Nyolcvanas számkörben: — Ha valakinek a pénztárcájában van 78 pengő... Tíz óra tájban kopognak az ajtómon s nem is várva bebocsájtásra, belép a Rongyos. Köszön. Lyukas tetejű kalapját leteszi a székre. — Hát maga mi jót akar? — kérdem a legbarátságosabban.-— Kigyelmed a dergecsi tanító? — kérdezi zavartalanul. — Én volnék! Viszont kigyelmed nem látja a figyelmeztető táblát az ajtómon? Nem szabad ide bejönni tanítás alatt! — Tudom én, hogy nem szabad! De nekem igen! Mert hogy én a pénztárcáját hoztam vissza az úrnak! — Miit?! — csodálkozom rá. — A bukszáját. Vasárnap hajnalban találtam az ukki utón. Osztég, Fogy a cím benne vót, hát ide gyüttem véle. Máskor jobban vigyázzák rá! — teszi le az asztalra az ér- szényt. — Hát ha már vasárnap tudta, hogy ez a pénztárca az enyém, mért csak most hozza vissza? — kérdezem tőle szigorúan. — Mert az asszonnyal vajúdtam eddig. Nem akarta engedni. Aszonta, hogy. az Isten adta ^zt a pénzt. De bizony engem is kísértett a gonosz eleget érte — süti le a szeméj, — mert teccik tudni, beteg a fiam. Fekszik. Nagyon kéne a pénz orvosra, patikára. Nézem a pénztárcát, benne a 78 pengő, rneg a csomó krajcár is. — No, bácsikám, — szólok az eníberhez — maga nagy jót tett velem. Kiszedem a nyolc pengő aprópénzt s eléje ■teszem: — Tessék, ez a magáé! Áll, hallgat... nem nyúl a pénzért. Végre kinyögi: — Bocsásson meg, uram, de izé... ha meg nem bántanám, 12 pengőre lenne szükségem. Héttel tartozom az orvosnak, öttel a patikárus- nak. És bizony 20 fillérem sincs. Jövő héten kapok csak munkát. Favágó vagyok. Nézem ezt a rongyos embert Szinte szédít a becsületessége. Vagy talán a nyomora? Olyan megtört, olyan elhagyatott, mintha két napja ném evett volna. Talán nem is evett! Jó volna megkérdezni tőle. Előhúzok a papírpénzből egy tízpengőst, odateszem a többi mellé: — Rendben van, bácsikám, mind a magáé lehet. Fölcsillan a szeme, de csak egy röpke pillanatra s már felel is: — Köszönöm alássan, de ennyi már nem, jár meg! Fölvesz 12 pengőt, a többihez nem nyúl. Erőltetem, nem fogadja el. Indul. Kikísérem. Az ajtóban kezet fogok vele, fáradt arcát végigsímogatom a tekintetemmel: — Hogy hívják magát? — Fontos az a tanító úrnak? — legyint széles mozdulattal. — Nekeresd az én nevem! — mosolyog el kesernyésen. — Isten megáldja! — szól vissza s nekivág a hómezőnek. Kicsit húzza a bal lábát, nehezen lépked. Egy percre megáll, előveszi a tízest. Mosoly fut át az arcán. A kisfiára gondolhat. Nézek utána sokáig. Lassan nyeli el a go- molygó köd hajlott alakját. Merre megy? Nem is tudom, hol lakik. Fáradt vonszolással küszködik a hóval. Milyen jó lenne utánafutni s ráadni a télikabátomat. Vagy a zsebébe visszacsúsztatni ezt a pénztárcát, de hát még csak ötödikét mutat a naptár, nem lehet futni... sehogyan sem lehet. Csendesen ballagok vissza a tanterembe és bánatos szomorúsággal teszem el a pénztárcámat, mintha nagyon fájna, hogy visszahozták. BÁRDOS GYULA.
