Zalai Magyar Élet, 1943. április-június (4. évfolyam, 74-144. szám)
1943-05-08 / 103. szám
1943 május 8. 3 mäMm Amíg Zalaszántóról kiindulva 3.300 tárgy eljutott a Balatoni Múzeumba (Dr. Madarassy László: Dr. Csák Árpád emlékezete) A jellemrajz nem könnyű írói feladat. Az se jó, ha a szerző túlságosan ismerte a személyt, akinek pályáját ismereti; mert akkor egy, vagy más irányban elfogult lehet és a lényeg rovására könnyen belefeledkezhetik az aprólékosságba. De az se előnyös, ha a szerző nem ismerte az embert, vagy csak futólag; mert akkor meg az ítéletében lényeges támpontoktól esik el. Madarassy László bevallja, hogy életében jössze-vissza négyízben hozta össze a sors Csák Árpáddal, akkor is jobbára hivatalos minőségben. Annál nagyobb érdeme, hogy ebben a kétíves munkában a tudomány szakavatott módszerével, az adatok teljes ismeretében és lélektani felismeréssel pompás arcképet tudott megrajzolni. Mert Csák — írja Madarassy — »olyan embernek született, aki szivét nnn- díg a homlokán, lelkét a tenyerén, gondolatait a nyelvén hordozza. Csupaszív, minden kulturális ügyért rajongó, a kíméletlenségig őszinte, indulatain uralkodni alig tudó, meg nem alkuvó, hajlíthatatlan magyar. Egész megjelenésében, magatartásában, beszédmodorában típusa annak a zalai köznemes osztálynak, amelyből kisarjadt.« 1925-től, amikor állandó tartózkodásra Zalába kerültem, egészen 1936-ig, Csák Árpád haláláig, alkalmam nyílt bőven megismerni az ő egyéniségét. Bizalmas barátságát élveztem, munkatársam volt, heteket töltöttem társaságában, lelkének derűs és borús napjaiban egyaránt. Ismertem lelkének repülését, ismertem becsvágyának szárnyaszegettségét is. Én úgy ítéltem meg, hogy eltörött életpálya a Csák Árpádé. Volt idő, amikor azon a ponton volt, hogy hivatásos tudós legyen. És lett belőle aktagyártó, szürke tisztviselő. Szerette az életet, de csalódott benne. Innen támadt benne az egyéniségén végigvonuló kesernyés humor. Harcos lélek volt, szerette az igazságot, de csak kevesen értették meg. Innen származott az indulatossága és türelmetlensége. Szerette a szülőföldjét, rajongott a Balatonért, lázban égett Keszthely fejlődéséért és családján kívül második szerelme volt a régészet, amellyel még gyermekkorában jegyezte el magát azon a Balaton-vidéken, amelynek művelődése ötezeréves múltra tekinthet vissza. Innen van az eszményisége. De térjünk vissza a Madarassy László tollával készült jellemrajzra, amelyet Csák Árpád két hálás leánya, Ella és Margit adott ki, hogy méltó emléket állítsanak vele az édesatyjuknak. A mű élén arcképben jelenik meg előttünk Csák Árpád. Ő az egész-egészen, mintha mesélne a kajla bajusza alól, mintha évődve hu- nyorgatna az apró, okos szemével. Betyárosan félre-hátra csapott kalapja alatt a homlokán hordja a szívét. Mondom, mintha Csák Árpád mesélne: ... hát tudod, kedves öcsém ... pedig Madarassy László beszél a sorokon át. Nincs egy fölösleges mondata, kihasználja gazdaságosan a rövid teret. Úgy indítja meg a történetet, mintha regény készülne: bár tényleg -úgy van, dióhéjas vázlatban egy nagy életregény, amelyet a körvonalakból tovább szőhet a képzelet. Csák Árpád élete Zalaszántóról indult, ahol a Festetics-uradalom egyik gazdatiszti lakásában látta meg a napvilágot. Gyermeki lelke Tátika és Rezivár repkénykoszorúzta omladgkai körül álmodozott. Itt szerette meg a régiségeket, a gyűjtés szenvedélye lett és e szenvedély élete végéig rabságában tartotta. Törekvéseinek szárnyat adtak Lipp Vilmos és Rómer Flóris buzdításai, később a Kuzsinszky Bálinttal való ismeretsége. Ásatásokat eszközölt a saját költségén, emellett jogászi tanulmányokat is végzett. És mert a régiségek gyűjtéséből néni lehetett megélni, megyei tisztviselő lett Zalaegerszegen, majd Keszthelyen. Közben már a Keszthelyen felállítandó múzeumon törte a fejét és buzgólkodásának első nagyszabású állomása a Balatoni Múzeum- Egyesület megalakulása lett. Életének legboldogabb napja volt az, amikor a nagy múzeum bölcsője, a régészeti osztály megnyílhatott. Ennek gazdagítására gyalogolta körül a Balatont és folytatta immár államsegéllyel is az ásatásokat, magára híván ismételten is a legmagasabb tudományos körök figyelmét. Majd elkövetkezett életének nagy tragédiája, amikor kibuktatták a szolgabíróságból és egyideig mint patvarista volt kénytelen a kenyérért meghúzni magát egy nagykanizsai ügyvédi irodában. Az élettel azonban keményen megverekedett. Mégis csak visszatért álmai városába, Keszthelyre és cikkírással, meg fürdőbiztossággal kereste meg a sovány, de független kenyerét. Eszményi ember volt, bolondja a régiségek szeretetének, egy-egy zöld patinás tárgy megszerzéséért szívesen koplalt is. Nem annyira szakember, mint inkább keresztül-kasul lelkesülő kutátó Nem megszokott dolog az olyan csemege i sem, amikor egy napilapnak olyan eseményről | kell beszámolót adnia, ami nem tegnap, tegnapelőtt, hanem majdnem egy hónappal ezelőtt, vagyis még április 17-én történt. Csak ma tudtuk meg, hogy akkor tartotta a Zalaegerszegi Kaszinó az évi rendes közgyűlését. Erről is csak abból a véletlenből értesültünk, hogy a pénzbeszedő eljött a szerkesztőnkhöz a tagsági díjért, amelynek havi mértékét 3 pengőről 5 pengőre emelte föl a közgyűlés május 1-ével. A lényeg az, hogy a Kaszinó közgyűlését sem az újságokban nem hirdették meg, sem nem kapott minden tag személyre szóló értesítést a közgyűlésről, még csak láttamozással ellátandó körözvény útján se. Vitázni lehetne ezekután azon, vájjon a közgyűlés alapszabályszerűen történt-e meg. De ha igen, akkor is megvan a fogyaték, mert a tagok legelemibb joga az, hogy a közgyűlésre meghívassanak, ahol »alkotmányszerűen« felszólalási és szavazati joguk van. Úgy hallottuk most utólag, Hogy dr. Brigié v i c s Károly nyug. főispán, ügyvéd felszólalt a közel 80 százalékos tagdíjemelés ellen és helyette azt javasolta, hogy a Kaszinónak tehetősebb tagjai önként ajánljanak fel nagyobb havi hozzájárulást a dologi kiadásokhoz, esetleg természetben a fűtéshez is hozzájárulhatnak. Nem célirányos ugyanis általános tagdíjemeléshez fordulni akkor, amikor az élet megnehezedett éppen azon társadalmi osztály fölött, amelyből kell, hogy a Kaszinó tagjai toborzódjanak. Mi csak helyeselni tudjuk Briglevics állás- foglalását. A lecsökkent taglétszámot tagsági díjemeléssel pótolni egyáltalában nem szerencsés, mert félő, hogy ezzel a tagok száma még inkább visszaesik. Éppen ellenkezően, a Kaszinónak, amely Széchenyi eszméjének tovább- hordozója, arra kellene törekednie, hogy lehetőséget nyújtson .minél több kevésbbé módos értelmiségi foglalkozású egyénnek is arra, hogy ebben az egyesülésben helyet foglaljon. szellem volt, aki a Balatonvidék kincsei feltárásának szeretetében megértő munkatársra talált Sági Jánosban, a daliás termetű telekkönyvvezetőben. (Furcsa magyar sors: Sági Jánossal, akinek kutatásai és fényképfelvételei a Balaton örök értékei maradnak, a kommunizmus bukása után Budapesten mint ingatlan- forgalmi ügynökkel találkoztam.) Az 1914-ben kiütött világháború és az utána következett forradalmi idők sok mindent elsöpörtek, ami eszményi. Csák Árpád mint keszthelyi lapszerkesztő tengette életét, veszekedve a lapkiadóval, nyomdával, az »előfizetőkkel« és az őt meg nem értő vezető emberekkel egyaránt. Életpályája az alkonyat felé hajlott már és egyetlen álma már csak az volt, hogy a Balatoni Múzeumot állandó saját épületben lássa. Egy évtizedig tartó szívós küzdelem indult a telek- és építőanyagszerzéstől kezdve addig, amíg végre 1934-ben Festetics herceg, államsegély és országos gyűjtés közre- munkálása folytán a múzeum tető alá kerülhetett. (Belseje még ma sem teljesen kész. A díszterem, a keszthelyiek több emlékiratozása ellenére, még mindig epedve várja, hogy megkönyörüljenek rajta.) Ennek az épületnek, amely úgy készült, mint a Luca széke, minden darab köve, téglája, vasa, fája, betonja, palája Csák Árpád szeme láttára rakódott össze gyönyörű palotává. És ebben a palotában helyezték el Csák Árpád örökösei ajándékaképpen azt a 3.300 darabból álló gyűjteményt, amelyhez sok öröm és könny, egy egész életregény fűződik. Dr. PESTHY PÁL. Utóvégre nem mágnás-, vagy bankárkaszinóról van szó. Ha nem száz és egynéhány tagból élne a Kaszinó, hanem a taglétszám erősen megnövekednék, akkor az anyagi számítást is megtalálná a vezetőség. A másik dolog, amire Briglevics ugyancsak rámutatott és amit ugyancsak teljesen magunkévá kell tennünk, az, hogy a Kaszinónak — hogy úgy mondjuk — belterjesebb és külterje- sebb életet kellene élnie. Nemcsak újságolva- ' sásra, rádióhallgatásra, tereferére és kártyázásra kellene szorítkoznia, ami a kaszinói életnek csak az egyik kellemes oldala és pedig nagyon helyesen: a kedélyfelfrissülésé, a művelődésé, a gondolatkicserélésé, a baráti és a közösségi szellemé. Hanem Széchenyi szellemében a Kaszinóból vezérlő eszméknek kellene születni a köz javára • ] és főképpen most, a háborúban kellene valami megmozdulásának lenni közben-közben a katonákért, a bajtársi szolgálatért, a belső arcvonal erősítéséért. A kaszinói szellem mindenkor és mindenütt eszményképe és irányítója volt a közösségi életnek, a közügyekért való lelkes harcnak. Szeretnénk látni tehát a nagy időkben azokat a sugarakat, amelyek a keresztény faji gondolat szellemében megújhodott Zalaegerszegi Kaszinóból is időnként ki-ki- vetődnek a förgatagos életbe. Például szolgálhatna a keszthelyi Társaskör mintaszerű működése. Általában valahogy az a benyomásunk, hogy nincs fiatalos lendület a Kaszinónk életében, nincs virágzása, csábító ereje, ami vonzókört teremtene, hanem valami álmos tespedtség terpeszkedik a falai között. Nem a háborúnak, hanem a vonzóerő hiá- ! nyának tulajdonítható, hogy a tagok száma csökken és hogy azok se igen látogatják, akik a tagsági díjakat egyébként szorgalmasan, de ; nem nagyon szívesen fizetgetik. Elmélkedjünk kicsit ezeken az igazságokon!Több vonzóerőt várunk a zalaegerszegi Kaszinótól, amely 80 százalékos tagdíjemeléssel kénytelen fedezni magát
